vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Rezervátum nép lettünk

Serfőző Simon költő, író, szerkesztő, drámaíró 1942-ben született Zagyvarékason. Iskoláit Szolnokon végezte. Segéd - , majd betanított munkásként dolgozott Budapesten. Rövid időre újságírónak szegődött el Szolnokon, ahonnan katonának vonult be, Leszerelése után Miskolcon telepedett le, s ott alapított családot. 1968-tól a Napjaink szerkesztőségében dolgozott a folyóirat megszűntéig. 1991-től 1993-ig a Holnap főszerkesztői, majd rövid ideig az Új Holnap szerkesztői feladatát látta el. Szerkesztője volt a Magyar Élet folyóiratnak, s vezetője a Felsőmagyarországi Kiadónak. Eddig több mint húsz könyve jelent meg. A Püski Kiadó a közelmúltban jelentette meg négy kötetben versei gyűjteményét, Gyerekidő regénytrilógiáját, drámáit, valamint riport-és közéleti írásait. Azóta újabb verseskötete jelent meg, s egy novellákat és kisregényeket tartalmazó könyve.

Kitüntetések, díjak: Szabó Lőrinc-, Radnóti-; József Attila-, Arany János díj, a Magyar Köztársaság tisztikeresztje, Balassi emlékkard.

 -Váci Mihály a következő szavakkal kezdte Serfőző Simon bemutatását a rádióban, 1961-ben: „Szerény, csendes, összeharapott ajkú, makacs kölyök, férfias elszántsággal, megtartó konoksággal.” Múlik az idő, már nem lehet önt kölyöknek nevezni, de a többi jelző találó még önre nézve?

 -Azt hiszem igen. Talán az hiányzik a felsorolásból, hogy nem idegen tőlem a humor, a valóság humor által történő megjelenítése sem. A Gyerekidő című hármas regényemben tettem arra kísérletet, de más prózai munkámban, s újabban verseimben is, hogy a sötét színeket derűsebbekkel váltogassam. Az élet sem egyhangú, se nem egyszínű.

 -Serfőző Simon milyennek látta Váci Mihályt?

 -Rendkívül rokonszenves embernek. Versei hű képet adnak róla.

 -Vácin kívül kik voltak azok, akik egyengették az útját?

 -Abban az időben, amikor első verseim megjelentek, nagyon messze éltem az irodalmi élet színtereitől. Újpesten dolgoztam egy gyárban. „Vasdarabbal loholtam, vasvödörrel.” Csak amikor az Új Írás indult, s a lap égisze alatt havonta összejöttek a Százéves Étterembe azok az írók – fiatalok, idősebbek -, akiket a folyóirat igyekezett megnyerni magának, ismertem meg a magyar irodalom jelesei közül pl. Juhász Ferencet, Tamási Áront, Nagy Lászlót, vagy Csurka Istvánt, Szakonyi Károlyt, az akkor pályára lépők közül pedig Ágh Istvánt, Buda Ferencet. Nagy élményt jelentettek számomra ezek a találkozások, ám senki segítségét, tanácsát nem kértem. Nem volt hozzá bátorságom. Hiszen mit tudtam még akkor felmutatni? Jóformán semmit. A verseim, tehát maguk a művek egyengették az utamat, s persze a különböző lapok szerkesztői: Farkas László, Tüskés Tibor, Simon István, Vörös László. Köszönet nekik.

 -Számtalan művében ír/írt a magyar falvak, tanyák lakóiról. A főiskolán úgy tanították nekünk, hogy három nagy költői, írói csoport létezik: a népi, a konzervatív és az urbánus. Ha ez így van, akkor ön hová sorolja be magát?

 -Az irodalomtörténet írás a népiek közé sorol, a munkáim okán bizonnyal közöttük is a helyem. Ha igaz. Mert azért nem egy olyan művet is írtam az évek során, amely nehezen illeszthető be ebbe a kategóriába. Verseimben el-elkalandoztam más égtájak felé is. Alapjában véve azonban, azokról írtam/írok, akiket a legjobban ismerek: a vidéki Magyarország süppedékeiben, dombjai közt szétszóródva élőket. Hiszen magam is a vidéket lakom, Miskolcot és Zagyvarékast egyszerre. Egy valamikori munkásvárost, s egy, a hatvanas években téeszekbe berugdosott parasztemberek lakta települést. Mára egyik sem ugyanaz, ami volt. A miskolci üzemekben valamikor húszezer ember dolgozott. Kik voltak ők? A földjeikről elűzöttek, idetereltek. Akik, ahogy eljött a rendszerváltozásnak csúfolt fordulat, mehettek vissza oda, ahonnan eljöttek. De ott már csak a semmi van. A falut kipusztították jövőjéből. Ahol újra kell építeni mindent. Teret nyitni például az önszerveződésnek, akár az önellátásnak is. Micsoda dolog az, hogy a falvakba ki tudja, honnan viszik a tojást, tejet, konyhakerti növényeket. A boltból kell megvásárolni az alapvető élelmiszereket.

 -Életrajzi regénytrilógiája, a Gyerekidő az 50-es, 60-as években játszódik. A téma az erőszakos téeszesítés. Szülei nem léptek be a szövetkezetbe. Édesapját nem fenyegették meg ezért?

 -Dehogyisnem! Már az ötvenes években a kültelki települések megszüntetése volt a cél, s az 1960-as években folytatódott ez a tendencia. Kipusztítani őket, mondván, ezek a kisgazdaságok, akácfák közt meghúzódó tanyák útjában vannak a nagyüzemeknek. Mit kerülgessék a traktorok! Nekik kell menni! Ne tartósítsák a múltat, elmaradást. A mi esetünkben körülszántották a házat, hogy utat sem hagytak, amin kijárhattunk volna a dűlőre, vasúthoz. Gázoltunk keresztül a sáros barázdákon. Hogy néztünk ki, mire szárazat fogott a talpunk - el lehet képzelni. Eltűnnek innen maguk hamarosan - jósolgatták sokan a jövőnket. Ha nem lépnek be szüleim a téeszbe, könyörületre ne számítsunk, „bíztattak” mások. A jó földjeinket elvették, s adtak helyette sziket, szittyóst az isten háta mögött, túl a falun. Művelje azt a téesz, az állami gazdaság, legyen boldog vele – s lemondtunk róla. Abból megélni már nem lehetett. Ekkor ment el apám kubikusnak, később pedig egy raktárba, kisegítőnek. Én ekkor már évek óta Pesten dolgoztam, anyám őrizgette helyettem a vasúti árokban a teheneket. A hetvenes években kezdett engedni a szorítás. De akkor már a faluhatárnak azon a részén, ahol laktunk, a mienkén kívül nem maradt egyetlen tanya sem. Ellehetetlenítették a kinti életet, s hurcolkodott mindenki, amerre látott.

 -Milyen volt az a tanyasi ház, ahol gyerekkorát töltötte?

 -A lakóház egy szobából, konyhából, s kamrából állt. 1942-ben építették a szüleim abból az összegyűjtögetett pénzükből, amit segédmunkásként kerestek Pesten, Diósgyőrben, Szerencsen, Tiszalúcon, Szolnokon. Csak először földet kellett venniük, s utána foghattak életük talán legnagyobb munkájába. A vályogot is ott verték ezen az egyholdnyi birtokon. A ház mellé hamarosan egy kisebbfajta istállót sikerítettek, majd ólat, kiskonyhát. Mindezt körülültették akácfákkal, a ház végétől a dűlő irányába pedig egy kisebbfajta gyümölcsöst telepítettek. Úgy képzelték, itt élik le az életüket, dolgoznak, s annak meg lesz az eredménye. Nem kell közösködniük senkivel. Önállóak lesznek, a maguk gazdái. Nem lehettek azok. Elképzeléseiket kisiklatta az erőszak. Proletárokká lettek, hiszen anyám is végül a szolnoki bérházaknál vállalt takarítói munkát, onnan ment nyugdíjba.

 -A tanyát aztán lerombolták...

 -A hetvenes évek közepén döntöttek úgy a szüleim, hogy feladják a kinti életet. Kezdtek idősödni, elfáradni az örökös hajszában: harmadában művelni a mások földjét, hiszen a jószágoknak termény kellett: kukorica, kukoricaszár, a gátoldalról széna, aztán hagymát kapáltak, szedtek a téesz földjein. Közben apám dolgozni is eljárt, ott is helyt kellett állnia. Darálni kellett menni a faluba, onnan hordták az ártézi vizet is a konyhára. Ekkor mondta apám: hallod-e anyjuk, menjünk innen, nem élet ez már, ami itt van. Villany nincs, hiába ígérgették valamikor. Petrólámpánál akarunk vakoskodni életünk végéig? Ha megbetegszünk, mi lesz itt velünk? Portát vettek előzőleg először Újszászon, majd úgy gondolták, mégis csak Zagyvarékas az ő szülőfalujuk, ott születtek ők, nem máshol, s emitt kezdték el a ház alapját ásni, később felhúzták a falakat, tetőt tetettek rá, s amikor én nősülésre adtam a fejem, 1968-ban, úgy ahogy befejezték. Ekkor még állt a tanya, apránként került be a faluba a kukoricagóré, az ól, kiskonyha. Ott lebontották, emitt felépítették. Mentették, amit lehetett, mert hiába jártak ki rendszeresen lekaszálni az udvart fölverő füvet, kapálgatni az a kicsi földet, amit még megműveltek, a házból valakik kirángatták az ablakokat, elvitték az ajtókat, a cserepeket ledobálták a tetőről – piszkos munkát végeztek. Ha rendes emberek lettek volna, biztosan nem tesznek ilyet.

 -A kommunizmus idején az elöljáróknak, a hatalmon lévőknek útban voltak a tanyák, ma meg különböző intézkedésekkel a falvakat, a falusi életet akarják ellehetetleníteni. Posták bezárása, vasútvonalak megszüntetése, s még sorolhatnám ezeket a gazdasági intézkedéseket. Miért szúrhatja a hatalom szemét még most is a magyar falu?

 -Mert ez a hatalom semmiben sem különbözik a másiktól. Ugyanazt akarja, mint a régi: a még meglévő közösségeket felszámolni, szétdarabolni, hogy cselekvésképtelen legyen. Kijátszhassa önmaga, saját érdekei ellen. Bábokként kezelhesse az embereket. Ezért kell a falvak értelmiségét is elirányítani városokba, másfelé: talajvesztettek legyenek. A kistelepüléseken maradók pedig végképp magukrahagyottak. Odadobva őket a kilátástalanságnak, mindenféle manipulációnak, hadd tévelyegjenek!

 -Nyolcadikos korától kezdve ír verseket, prózát. Milyen témában ragadott először tollat?

 -Arra csak később jöttem rá, micsoda felelősséggel jár az írás. Először is meg kell felelni bizonyos esztétikai követelménynek, ami rendjén is van, de azon túl az irodalom – számomra - az igazság kimondását jelenti: közösségszolgálatot. Első zsengéim nem ilyen tudatossággal készültek. Tájleírások voltak, portrék búzakaszálókról, anyámról, hazafelé tartó szekerekről. Ezek közül jelentettem meg első kísérleteimet az Új Írásban, más lapokban. Előtte pedig a Szolnoki Rádióban hangzott el néhány, valamint a helyi újságban kerültek közlésre. Különösebben nem vagyok büszke rájuk, egyet-kettőt azonban – mutatóban – valószínűleg felveszek egy valamikori összegyűjtött verseket tartalmazó kötetembe.

 -1961-ben mutatta be önt az akkor induló Új Írás című folyóirat. Majd a Szolnok megyei Néplapnak lett az újságírója. Riportokat készített a lapnak?

 -Riportokat, tudósításokat, jegyzeteket. Ez nem sokáig tartott, mindössze három-négy hónapot töltöttem az újságnál, mert utána bevonultattak mundérviselőnek. Vehettem a katonaládát, s irány Budapest, Kerepesi út. Életem legkeserűbb huszonhét hónapját töltöttem ott. Mikor leszereltem, kiszédelegtem kapun, fogalmam se volt, merre vegyem az irányt. A szolnoki újság nem fogadott vissza, mert a katonaságnál kiderítette valamelyik elhárító tiszt, hogy elhangzott egy versem a Szabad Európa Rádióban. Az Új Írásból vették át, s ennek a híre eljutott a megyei lap főnökeihez. A falujukból elűzöttekről szólt, akik elmentek állványokra fonnyadni, este pedig várják őket a munkásszállók, „ezek az új nyomortanyák”. Levelet írtam Szegedre, Miskolcra, az ottani irodalmi lapokhoz. Miskolcról érkezett csak kedvező válasz, ha az kedvezőnek mondható. Állást nem tudnak adni, írták, de külsősként dolgozhatok a Napjaink folyóiratnak. Így kerültem Miskolcra, ahol már várt leendő feleségem, s kereshettük az albérleteket, hogy valahol meghúzhassuk magunkat.

 Falusiként könnyen be tudott illeszkedni előbb a fővárosi, majd a miskolci környezetbe? Sokan elveszítették identitásukat azok között, akik a faluból a városba költöztek?

 -Az otthonvesztést mindenki megszenvedte. Épp bőrrel nem úszta meg. Idegenek országába került, még ha magyarul beszéltek is benne. Ez a nyelv már nem ugyanaz volt, mint amilyenen otthon érintkeztek egymással ismerősök, szomszédok, rokonok. Felbomlott egy megszokott, otthonmelegű világ, kihűltek barátságok, meghitt kapcsolatok. Az a tudás, amivel otthon biztonsággal eligazodtak, szükségtelenné vált. Használhatatlanná is egyúttal. Partravetettek lettek. Családi életek romlottak meg, sokan az italozásba menekültek. Azzal, hogy a fiatalok elvándoroltak a falukból, kezdetét vette az elöregedésük, az idősek magukra maradása. Megvénhedett az idő. Versekben, riportokban írtam meg tapasztalataimat, a mások és magam hányattatásait. Közülünk végül is sokan meg tudtak kapaszkodni, városlakók lettek, mégis ismeretlenek és idegenek. „Akik soha nem lesznek idevalósiak”. Én sem lettem igazán miskolci. Kettős gyökerűnek mondom magam: miskolcinak és zagyvarékasinak.

 -Végül is elmondható, hogy sosem szakadt el a szülőfalujától, sőt egyszer a falusiak még saját színművét is bemutatták.

 -Ráadásul nem is egy, hanem két darabot. Az első a település 650. évfordulójára készült. Arra kértek, hogy írjam meg ennek a hatszázötven évnek a történetét. Nem drámát, hanem eseményjátékot. Akkora sikerem még sohasem volt, mint ennek bemutatóján a templom előtti téren. Nem azért, mert párjanincs művet írtam volna, hanem mert róluk, az ottani emberekről szólt, szülőföldjük történelmét mutattam föl különböző jelenetekben, s abban ők maguk szerepeltek, játszották el eleik és a maguk tetteit egészen napjainkig: ki mint cselekedett például az oroszok bejövetele utáni időkben, ki milyen ember volt.  Kerekedett is ebből kisebbfajta sértődés. De nem ez bolygatta föl igazán a falut, hanem az, hogy valami olyasmi történt velük, ami még sosem. Széles nyilvánosság előtt megmutathatták magukat. Véleményt mondhattak, amit addig sokan elhallgattak. Közben megérezték a játék ízét, a próbák, együttlétek örömét. Hogy volt közös programjuk, nem a tévét nézték otthon. Megismerték a falu múltját, tudatosodott bennük, hogy ők hová valók. Hogy akinek szülőföldje van, az otthon van ebben a világban.

 -Az írják önről: hitt a költészet mindenhatóságában. Mikor veszítette el ebben a dologban a hitét?

 -Túlzás, hogy én a költészet mindenhatóságában hittem volna. De abban igen, hogy az igazságtalanságot ki kell mondani. És tudatosítani. Annak elhallgatása sorsunkba beletörődővé tenne és jobbágy lelkületűekké. A múlttal, jelennel való szembenézés nélkül nem válunk soha öntudatos emberekké, magabiztos nemzetté. Mint ahogy nem is vagyunk azok. Ezért van bennünk annyi lemondás, pesszimizmus, s ezért látjuk sokszor kilátástalannak a jövőt. Nem bízunk magunkban, már-már gyermekeinkben sem: azért szülessenek utódok, hogy a mi semmire való életünket éljék ők is? Ami mért lenne semmire való? Amit ránk mért a sors, kibírtuk, ha nehezen is, talpon maradtunk. Megtettük a legtöbbet. S az utódaink is megteszik, életrevalóságukat ne becsüljük le eleve. S hátha a mi reményeinket is beváltják. Én csak abban nem hiszek/hittem, hogy az irodalom közvetlenül segíteni képes átgázolni a bajokon: intézkedni tudna, mint rendőr az utcasarkon.

 Ma sok író, művész elszakadva él a társadalomtól. Azt mondják „szabadon lebegő értelmiségiek”. Létezhet-e költészet közösségi lét nélkül?

 Létezhet. De azt magánérdekűnek tartom, magánköltészetnek, ami nagyon magas esztétikai értéket is képviselhet, ám sose tud úgy hatni, mint amelyik közösségi indíttatású. Ez eléggé nyilvánvaló. A hatalom pedig, amelyiknek takargatnivalója van, s nem szolgálni akar, hanem kiszolgálni – most épp a globalista érdekeket – azt a fajta irodalmat preferálja, amelyik a dolgaiba nem szól bele. Így aztán jelentős teljesítmények maradnak visszhangtalanul, legalább is egy időre. Elég baj ez is, mert fontos lenne, hogy ezek a művek mielőbb közkinccsé válnának. Alakítani tudnák közgondolkodásunkat. Az irodalom legyen sokszínű, csak az egyik irányzat ne lehetetlenítse el a másikat. Pedig mostanában épp ezt tapasztalhatni. Nem kétséges, hogy a háttérből a pénz diktál. S az nagy úr! A behódolói sokan vannak. Sok is a kár utánuk.

 -2000-ben írta a Jövőlátó című dramatikus játékot, ami Szent Istvánról szól, az ő jövőlátásáról. A mű színpadán felvonul az egész magyar történelem. Mit mutat a múltunk? Kiben bízhat a magyar nép?

 -Önmagában. Soha senki nem váltott meg bennünket. Nem is fog. Történelmünkből megtanulhattuk volna. S még mindig hiszékenyek vagyunk és becsaphatók. A Kádár-rendszerből ránk maradt bajból majd kisegít a Nyugat, sulykolták politikusaink. Jön a jólét! S helyette jött a még nagyobb eladósodottságunk. Az oroszok nem rabolták úgy ki ezt az országot, mint most a Nyugat. Gyáraikat leszerelték, elvitték. Amiből a mezőgazdaság hasznot termelhetne, tönkre tették. S most a földjeinkre vetettek szemet, hogy kihúzhassák alólunk. A két kezünkre maradunk. De az már mire kell? A tudásunkra, arra szükség van. De nem itthon! Azt akarják, hogy itt semmi ne maradjon, csak a kiszolgáltatottságunk. Rezervátum nép legyünk. Azok vagyunk. S mégis fel kell emelni a fejünket. Annál büszkébb nép voltunk, vagyunk, mint hogy megadjuk magunkat. Lásd 1956-ot!

Medveczky Attila