vissza a főoldalra

 2009.12.18. 

Csurka István: Háború a nemzet ellen

– Egy korszakalkotó dokumentumfilm leírása –

Szombaton és vasárnap (december 5-én, 6-án ), kétszer kétórás vetítési szakaszban mutatták be Jelenczki István dokumentumfilmjét az Uránia filmszínházban. Nagyon régóta, talán Kósa Ferenc Balczó Andrásról szóló emlékezetes alkotása óta nem foghatta el a filmen nem csupán szórakozni, hanem épülni is akaró közönséget ennyire katartikus élmény, mint most. Talán a Gulyás testvérek Hortobágyi kitelepítését és a kitelepítettek utóéletét, valamint Sára Sándornak a Don-i katasztrófáról szóló monumentális alkotásait lehet még ebbe a kategóriába, a nagy korszakkezdő alkotások közé sorolni. A „Háború a Nemzet ellen” ezzel szemben korszakot lezáró és roppant komoly figyelmeztetésű film. Sára Sándor történelmi filmsorozatának engedélyezése, vagy betiltása, többek közt Horthy Miklós kassai, kolozsvári bevonulásának korabeli híradók felhasználásával történt felelevenítése miatt volt kérdéses. A film sorsa hónapokig foglalkoztatta úgyszólván az egész magyar értelmiséget, s nagyon sokan ezen mérték le a reformok esélyeit és a nagybetűs Kádár- pártban folyó mérkőzés, a sztalinisták és a nyugatra nyitók, a Kreml vagy az IMF és a Világbank irányába nyitók esélyeit. S amilyen megvezetett, szerencsétlen, hiszékeny volt akkor a magyar értelmiség – e sorok írójával együtt, természetesen –, az IMF-eseknek szurkolt, mintha tőlük kapta volna Horthy Miklóst fehér lován, s nem vette észre, hogyan is vehette volna, hogy a Kreml és az IMF ugyanannak az éremnek a két oldala. Most Jelenczki mindkét tenyerében van egy-egy érem és az egyiket IMF-fel felfelé, a másikat a Kreml-lel felfelé teszi az asztalra. (S valószínűleg olyan tiszta lélekkel várja sorsát, mint mondjuk Damjanich János – Aradon.) Egyenes, szilárd, megalkuvástalan állítása: több mint harminc év óta következetes, előre kitervelt, aljas háború folyik a magyar nemzet ellen, mégpedig olyan úgynevezett békekorszakban, amelyben a nyílt, fegyveres harcot a gazdasági kifosztás, a törvényesnek feltüntetett rablás, a rabló privatizáció, a végtelenségig való eladósítás és a látszatdemokrácia újmódi fegyvereivel vívják meg.

 Ez tulajdonképpen egy ősi találmány. A megszálló számára kényelmes, biztonságos, mert a legyűrendőnél nincs fegyver – hadserege leszerelve, idegenek védik, alkalmasint azok, akik megszállják, és még a védekező sereg izomereje is korlátozott az alultápláltság miatt, a parancsnokok pedig meg vannak véve. Hogyan lehet, és hogyan kell egy területet, egy másik nép által lakott s esetleg hazának nevezett földet nem háborúval, hanem folyamatos beszivárgással megszállni és a tőlük ellopott, kicsalt, kicsikart pénzzel akár kisebbségben, akár más etnikumok és rossz szomszédok segítségével uralomra kerülni fölöttük. Ez egy olyan háború, amelyben az egyik felet addig pacifikálják, amíg bele nem pusztul. Az őslakosok közül azokat, akikre nincs szükség, úgy kell elpusztítani, hogy az a világ előtt önpusztításnak látszódjék. A rendszergazda, bizonyos Simon Perez foglalkozására nézve államelnök a film harmadik részében el is dicsekszik a módszerrel, megállapítva, hogy az általa vezetett ország gazdasága pompásan működik és hódítást hódításra halmoz. A palesztinok és az irakiak, meg különösen az irániak akadékoskodása ellenére. Felvásárló közegei, értsd: csapatai sikeresen vásárolják fel más tárgyak mellett Magyarországot. Úgy gondolom, még az is, aki ezt a hírt és ennek elemzéseit már olvasta annak idején ebben a lapban és azóta is folyamatosan értesül a fejleményekről ugyanitt, még az is meghökken: ez filmen is lehetséges? Hihetetlen. De megtörtént. (Ám eme derék hívünk romantikára hajlamos lelkét válság-realitásba kell terelnünk: filmen igen, de a képernyőn csak akkor fogja látni, ha közös erővel véget vetettünk az egyoldalú háborúnak és a rendszerváltás után húsz évvel végre szabadok leszünk.) A film első része, alapja erről szól. A címe is ez: „A háború megváltozott természete.” Az első nyolcvan perc főszereplője a dokumentumokban Antall József és hozzátartozó SZDSZ-es különítményesek, Kis Jánostól Rákosi Mátyásig, előadója pedig Bogár László. Fordulatos, szellemes előadásban beszéli el, hogyan semmisítették meg a háborúnak ebben a szakaszában a nemzet szellemi alapját, s hogyan kezdtek hozzá a második szint, a fiziológiai és népesedési, önfenntartási réteg szétmarásához és egyidejűleg hogyan kezdték el a harmadik, a legfelső épületrész, a gazdasági szerkezet megszerzését. Ebben a Bogár-felosztásban az a mély filozófiai felismerés rejtőzik, hogy minden nemzet, minden emberi lény leglényegesebb része a szellemi alapzat. Annak tehát, aki a gazdaságot, a pénzt, a bankokat, a földet és a felső emeletek szobáit, bútorait, világra néző ablakait meg akarja szerezni, hogy befüggönyözze, annak a szellemi alapokat kell szétrombolnia először. (Mi sem mondtunk mást soha, de ez itt, ebben a dokumentumfilmben egy tudós ember és egy gondolkodó világlátásával, ékesszólásával van kifejtve. Ha másért nem, már ezért is érdemes volt ezt a filmet megcsinálni.)

 Méltó társa már ebben a részben is Bogárnak a törékeny, de roppant belső erőt sugárzó asszony, dr. Bencze Izabella, a Kincstári Vagyonkezelő volt helyettes igazgatója. Töméntelen adattal, ténnyel, számmal hozakodik elő. Zuhognak ránk háborúvesztésünk tényei – számokban és mögöttük emberéletekben. Már itt feltárul Jelenczki becsületes módszere. Közlőit lehetőleg fehér ingben szembe ülteti a kamerával. Így mindenki teljes mellszélességgel, teljes énjével vállalja, amit mond. Az üzenetben nincs semmi „egyrészt-másrészt”, nincs áldozat a liberalizmus oltárán. Rendkívüli és a kimondott igazságok erejét bizonyítja, hogy a rendezői eljárás a harmadik, negyedik órában sem válik unalmassá, sőt még mindig bír némi lélekfeltöltő erővel. Talán mindenki egy kicsit emelkedettebb öntudattal lép ki a moziból és néz körül: na, hol van hát az a bolsevik? Mert bizony végzetes módon leszoktunk arról, hogy szemtől szembe közöljük véleményünket, vagy ahogy ma mondják: „vállaljuk magunkat”, s oldalvást vagy földre ejtve kimondott szavainkat a ravaszul ránk erőltetett nyelvromlás is hitelteleníti. Ez is megszálló módszer. Nyelvrontás nélkül nincs megszállás, különösen a magyar nyelv ősisége és szervező ereje miatt. Ezzel szemben mondja Papp Lajos a szívsebész, fehér gyolcs ingében, hogy a nemzetnek új, áldozatot és akár a halált is vállaló magyar nemességre van szüksége – a feltámadáshoz. Itt, s a következő részben mondják el nekünk, hogyan köttetett össze – roppant ravaszsággal – két diktatúra. Hogyan? Alkotmányosan. „Diktatúrából diktatúrába” Az 1949-ben még Sztalin és Visinszkij (a Nürnbergi Per főjogásza is ő volt) diktálta magyar alkotmányt még „még mindannyiunk közös apjának”, Rákosi-Rosenfeld Mátyásnak országgyűlése fogadta el. A kerekasztaltárgyalásokon ezt módosították. A módosításokat Kádár országgyűlése fogadta el. Mi pedig tapsoltunk, hogy milyen nagylelkű az egypárti országgyűlés. Csak ma vesszük észre, amikor minden végzetesen elromlott körülöttünk és bennünk is, hogy ezekkel az áttételekkel finoman össze van kötve három rendszer. Rákosié, Kádáré és a rendszerváltásé. Azaz nincs váltás. Innen kezdve nem az a kérdés, hogy milyen ez a módosított alkotmány, mert akármilyen két idegen diktatúrát köt össze egy állítólagos demokráciával, jogfolytonosságot teremt közöttük. Éppen azt akadályozza meg, hogy a rendszerváltás visszatérjen a magyar történelmi alapra, a Szent Koronára és a magyarság évszázados munkájával, harcaival kivívott törvényes rendjébe. Nem azért nem lehetett visszaállni az Aranybullával kezdődő történeti alkotmányba, mert később népnyúzó törvényeket léptetett életbe benne Verbőczy Tripartituma Dózsa György megégetése után, hanem azért, hogy Rákosi és Kádár rendszere között jogfolytonosság teremtődjön. Tehát visszaállhat-e a magyarság a sajátjába, vagy az idegent kell toldoznia-foldoznia? Ezt kellett, mert ez szavatolta a hitelek visszafizetését. Amikor ezt az alkotmányt mintegy lapalji áthozatként átvállaltuk az újnak mondott rendszerbe, mai árfolyamon számítva 12 milliárd dollár adósságunk volt. Ma több mint százmilliárd. És 170 milliárd kamatot már kifizettünk az egykori 12 milliárdra. Pont. Az alkotmány kérdéseire Zlinszky János, a korszak nagy jogbölcselője mond súlyos, kőbe véshető mondatokat. Tóth Zoltán József történész és politológus pedig meglepően újszerű és támadhatatlan megközelítésben tárja elénk a Szent Korona tant és annak végzetes következményeit, hogy elhagytuk. Ez a két rész elemi erôvel veti fel a magyar megújulás szükségességét és roppant nehézségeit. A megmaradáshoz új alkotmány kell, az alkotmány megteremtéséhez szándék, akarat, bölcsesség és kétharmados többség.

 Sajnos nem valószínű, hogy mindenki látja ennek a kérdésnek a megkerülhetetlenségét. A hazugságban és félelmek közt élő nemzetnek nemcsak a jobb szándékú elitje, hanem a népe is ódzkodik az új alkotmánytól. Minek? Legyen előbb több kenyér, mondják egyfelől. Minek, mondják másfelől, hiszen ezt sem tartják be, az a fő baj. Kétségtelen. De ez mégsem tiszta beszéd. Fogyásunk, gyengeségünk, züllésünk oka, hogy nincs felettünk közösen elfogadott törvény, szellemi alapzatunk szét van verve. Most lennie kell önmérsékletünknek és felelősségérzetünknek, s előbb ezt kell rendbehozni. Ha egy nemzet teljes szellemi alapjában meg akar újulni, márpedig a magyarságnak életben maradásához erre van szüksége, az nem élhet tovább egy idegen papírrongy mégoly gondosan retusált keretei között, különösen akkor nem, ha ez a retusált valami egy idegen diktatúrát köt össze egy demokratikus berendezkedéssel. Mert akkor valamelyik pillér nem igazi. S a Sztalinszobor ledöntése ennek a szovjet lánctalpas alkotmánynak az undorodva eldobását is jelentette. Vér tapadt hozzá. Tehát most alkotmányozni kell. Most az álljon félre, aki nem mer új magyar alkotmányt, mert a romlás órája ütött. Most olyan alaptörvény kell, amely a lyukas, szép körívben kihasított piros-fehér zöld zászló kivágott körszívében a Szent Korona kupolája és dőlt keresztje áll. És hirdeti az örök magyar törvényt. Ez egyébként a film legtöbbször előtűnő gyönyörű jelképe. Lobog a zászló és kivágatában a Korona mellett megjelennek a 301-es parcella kopjafái, fel-feltűnik a Duna, az Országház, átsugárzik a lelkünkbe minden, ami volt, s amink volt, s minden, ami még van, meg ami még lehet. A Magyar Megmaradás Közössége a MIÉP-pel karöltve 2010. január 7-én Új Magyar Alkotmány konferenciát rendez, a kérdés kiváló értőivel és előadásaival. Erre természetesen a Háború a nemzet ellen alkotóit, előadóit is szeretettel várjuk. A film harmadik része „Az ország felszámolása” címet viseli és tulajdonképpen privatizációs aknák felrobbantásából áll. Nehéz megmondani, hogy a Varga István személyes történetével, és csaló, gazember, hazaáruló ellenségeinek megnevezésével robbantott élelmiszeripari aknája vagy a Hunyor Erna-Kovács Zoltán által robbantott Malévakna robban-e nagyobbat. Az Ángyán József gondos, alapos, mindent felfedő földkérdése pedig nemcsak akna, hanem maga a kérdések kérdése. Csak lélegzetvisszafojtva lehet figyelni a sajnos hibásan megkötött nemzetközi egyezmények, s az európai szerződés abroncsai közt vergődő magyar sors előadóját, amint mégis gyors cselekvésre hív fel és nem adja meg magát. Ha a helyén van a szívünk, még meg tudjuk tartani a földünket. De tétovázással, további önfeladással, masírozással és handabandázással semmire sem megyünk. De ez is alkotmány kérdése és Szent Korona kérdése. A Malév jelenetben feltűnik a nagy vevő, az egyik Abram Abramovics, az orosz zsidó, aki szakasztott olyan ember, mintha Kun Béla közismert népbiztosi tablójáról lépett volna le, Kun, Szamuelly, Korvin Ottó mellől, hogy a magyar nemzeti légitársaságot kapja meg – ingyen és bérmentve. Természetesen Gyurcsánytól, Bajnaitól és az illetékes pénzügyminisztertől. A Kun Béla-tabló egyébként többször feltűnik a vásznon, s mivel ez félreérthetetlenné teszi a film alapállását, jelentését, nyersen váltja ki az uralkodó – mármint a jelenleg még uralkodó – réteg fogcsikorgatását, pontosabban protézis csikorgatását. A film a maga monstruózus voltával együtt, a négyórás vetítési idejével együtt a mostani új rendszerváltási kísérlet, a megmaradásért folyó harc egyik nagyon fontos elemévé válhat. Mert az eszmélés kérdése, a „Lámpás program” a személyes, akár nagygyűléseken előadott, elszónokolt közegből, valamint az írott betű, a könyv a folyóirat és az újság közegéből átkerült a film drámai közegébe. Egy hatékonyabb, szélesebb körben elérhető közegbe. Ne felejtsük el, hogy a modern korban voltak már forradalmak, amelyek ezt vagy ehhez hasonló nyelvet használtak Komeini Ajatollah forradalma a sah és az amerikai rendszer ellen Iránban kazetták terjesztésével és nézésével kezdődött, amelyeket az emigrációba szorult Komeini hívei kívülről küldtek be az országba. Ez a mű pedig itt van. Csak azt az elkényelmesedett felfogást kell legyőznünk, hogy hosszú filmet nem nézünk végig, hogy nem áldozunk több órát az életünkből – a hazánkért.

 A Magyar Megmaradás Közössége és a MIÉP védnökséget vállal a filmért, s felhívja a helyi szervek, a Magyar Út Körök, a sokkal nagyobb kiterjedésű polgári körök és más polgári társaságok figyelmét, hogy a nemsokára megjelenő DVD lemezek, valamint magának a kópiának a segítségével, közösségi alkalmak teremtésével, közös nézéssel és utána vitával teremtsék meg a film legszélesebb nyilvánosság elé kerülését, szervezzék meg a lelkekbe való bejutásának, az igazság terjedésének ezt az útját. Maga ez a mozgalom, maga ez a közösségi élmény lesz egyfelől a legjobb választási felkészülés, kampány, másfelől pedig ez ad irányt a jövő kormányának. Irányt és bátorítást. Most már nem az a kérdés, hogy ki nyeri a választást, ki alakít kormányt és mely pártok kerülnek be az Országgyűlésbe és melyek nem. Sokkal fontosabb az, hogy az, akit megválasztanak, milyen küldetéssel, milyen népi utasítással, milyen követelmények elé állítva választatik meg. Ha a felhatalmazás valódi, teljes rendszerváltás, akkor ez alól nem bújhat ki senki. A rendszerváltáshoz alkotmányozás kell, az alkotmányozáshoz kétharmados többség. Ezt már Mártélyon, a Magyar Megmaradás Közössége alakuló ülésén elmondtuk, ez itt már megjelent. A szembenálló fél, a komprádorburzsoázia, akinek sötét alakjai alatt a film felrobbantotta aknáit, a kétharmados többség megakadályozására törekszenek. Már azt is megbeszéltük, hogyan s miként, mely párt és pártok segítségével. A helyzet beható elemzése most új következtetésekre is elvezetett. A nemzet külső és belső ellenségei, a megszállás vezetői most új elemet is beiktattak, fenntartva a kétharmados többség elérésnek a megakadályozását és magának az MSZP-nek a piszkos kampánnyal való megerősítésének célját is. Az új elem a választások utáni helyzet, a letörhető belső anarchia, zavargásszervezés. Volt ugyan már főcíme e lapnak a „Zavargásszervezés”, de most világosabban látható már a nemzet ellenségeinek a célja. Rövid időn belül – akár egy-két hónap után – zavargásokkal és felbérelt állítólagos fociszurkolókkal megdönteni az új kormányt, mielőtt bármibe is belefogna, és akár idegen csapatok segítségével rendet teremteni. Európa nevében. Ennek kivédésére az új kormány kevés. Honvédség nincs, a rendőrség le van gyengítve és egymásra van uszítva. A cigányokat tovább hergelik és ha kell, majd megtanítják őket a baseballütők használatára. A bolsevisták aljassága korlátlan. Palesztina terrorcselekményekkel lett megszerezve. Ha a jövendő kormány mögött nem áll felvilágosult, öntudatos nép, nemzet, új nemesség, magyarul gondolkodó értelmiség, nem áll a „dolgozó nép okos gyülekezete”, akkor ez a terv valóra válhat. Ha a hátralévő rövid időben megtörténik a felvilágosodás, a közösségek kialakulása, egyes helyeken újjászerveződése és készültségbe helyeződése, akkor meg sem merik kísérelni ennek a gyilkos forgatókönyvnek a forgatását. Szervezzék meg a különböző körök, egyesületek, társaságok a filmnézés közösségi alkalmait, vitassák meg, foglaljanak állást, hozzanak határozatot, azt adják tovább és részesítsenek minél több magyart felszabadító élményben. Az áldozat nem nagy, a hozadék óriási.