vissza a főoldalra

 2009.02.06. 

Újabb "nagy játszma" a Balkánon

Már két évtized is eltelt Jugoszlávia felbomlása és Délkelet-Európa destabilizálódásának kezdete óta, de aligha állítható, hogy a térség végleg túljutott az etnikai konfliktusokon - vélte Dušan Reljić tudományos kutató abban a tanulmányában, amelyet a berlini székhelyű Német Politikai és Biztonsági Intézet európai uniós külkapcsolatokkal foglalkozó csoportjának munkatársaként hétfőn ismertetett az Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetében. A tanulmányt az MTI ismertette.

A Szerbia, Oroszország és a "pax americana" Délkelet-Európában című előadásában kifejtette, a sok szakértő szerint a stabilitás tartós hiányát okozó koszovói kérdésben a politikai végjáték még azután sem kezdődött el, hogy 2008 februárjában a szerb tartomány albán többsége - elsősorban amerikai támogatással és részletekbe menő irányítással egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét. Sőt, több jel félreérthetetlenül arra mutat, hogy egy újabb "nagy játszma" készül a Balkánon.

Felvértezve energiapolitikai befolyásának új lehetőségeivel a térségben, újra színre lépett Oroszország, méghozzá nagyobb "ütőképességgel", mint bármikor a Szovjetunió széthullása óta. Már a jugoszláviai válság kezdetén, a nyolcvanas évek végén fokozatosan az események részesévé vált az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország (akkor még a Szovjetunió) és néhány muzulmán ország (Törökország, Szaúd-Arábia, Irán, Malajzia). Kezdetben az érdeklődést emberiességi szempontokkal indokolták, később azonban a beavatkozás civakodássá változott a befolyás megszerzéséért a volt Jugoszlávia utódállamaiban és így egész Délkelet-Európában. Vitathatatlan, hogy az utóbbi két évtizedben az Egyesült Államok alakította legsikeresebben Délkelet-Európa ügyeit. Egyaránt alkalmazott finom és kemény erőt: előbbit újjáépítésre és fejlesztésre fordítható segítség, továbbá intézmények, a civil társadalom és a tömegtájékoztatás kiépítéséhez nyújtott pénzügyi segítség formájában, utóbbit pedig azzal, hogy a NATO katonai intervencióját vezette a térségben. Ő határozta meg 1991 óta a jugoszláv korszak utáni összes viszály kimenetelét. Ezért alapos bizonyítékok szólnak amellett, hogy a volt Jugoszlávia területén előállt helyzetet "pax americana" szópárral jellemezzük. Feltételezhető mindamellett, hogy délkelet-európai befolyása túljutott a delelőjén. A csúcspontot Washingtonnak az a döntése alkotta, hogy 1999 tavaszán a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélkül elindította a NATO-támadást Szerbia ellen. A hanyatlás pedig azzal kezdődött, hogy a koszovói albánoknak jelezte: támogatni fogja függetlenségi nyilatkozatukat. Ismét megkerülte a Biztonsági Tanácsot és határozatait, s figyelmen kívül hagyta számos európai uniós tagállam és más ország, közöttük Kína fenntartásait, nemkülönben a heves szerb és orosz tiltakozásokat. Ezután hamarosan aligha lesz olyan helyzetben, hogy ugyanilyen "uralmi" módon avatkozzék be Délkelet-Európában - fejtette ki véleményét Reljić.

Az utóbbi két évtized azonban nemcsak az etnikai viszályok időszaka volt, hanem a politikai, gazdasági és szociális átmeneté is Délkelet-Európában. Az itteni országok az euroatlanti integráció mellett állnak ki, rendszeres választásokat tartanak, amelyeket az EBESZ-megfigyelők szabadnak és tisztességesnek minősítettek, s változatlanul súlyos gazdasági problémáik ellenére növekedésük számottevő volt. A választók nagy többsége támogatja az európai uniós tagságot. Változatos formában a NATO jelen van a térség összes országában, és Horvátországot és Albániát csatlakozásra hívta meg. A "pax americana" működik: új amerikai katonai támaszpontok vannak a térségben (a bosznia-hercegovinai Tuzlában, a macedóniai Krivolakban és Koszovóban a Camp Bondsteel.) Reljić azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok népszerűsége csekély az átlag állampolgárok körében. Jóllehet Szerbia részese a NATO békepartnerségi programjának, aligha várható, hogy az ország csatlakozni óhajt a NATO-hoz. Ehhez túlságosan mélyek még az 1999-es háború ütötte sebek.

Közvélemény-kutatási felmérések azt mutatták, hogy sok szerb szemében Oroszország mind fényesebb csillag. Az ok nyilvánvaló: Moszkva Szerbiát támogatja, míg az Egyesült Államok az albánok határozott védelmezője. A Jugoszlávia szétesésétől eltelt idő nagy részében az Egyesült Államokat nem foglalkoztatták Szerbia gondjai, még a 2000-ben bekövetkezett belgrádi demokratikus fordulat után sem. Ezzel szemben Oroszország Szerbiával való törődése évszázados. Alapja a két ország bevett politikai szóhasználata szerint a közös szláv eredet és a kölcsönös szolidaritás hosszú történelme. Jóllehet Reljić úgy véli, hogy ezt nem támasztják alá történelmi tények, mivel mindkét állam mindenkor saját érdekeit tartotta szem előtt, a gyakran idealizált "különleges kapcsolat" mégis hatásos eszköze az érzelmi ráhatásnak. Mindenesetre világos, hogy a politikailag elszánt és gazdaságilag bőkezű Oroszország igyekszik a maga oldalára átcsábítani Belgrádot.

A szerb közvélemény még mindig előnyben részesíti az EU-tagságot, ám szintén erős az oroszbarát hangulat. A megkérdezettek túlnyomó többsége szintén elutasít minden olyan alkut, amely szerint a gyorsabb EU-csatlakozásért cserébe fogadják el Koszovó elszakadását. Az EU-országok többsége elismerte Koszovót, s ezért nem kívánja beengedni Szerbiát az EU-ba, amíg utóbbi változatlanul fenntartja igényét Koszovóra. Ez nem jó hír Moszkva számára, mert Oroszország jobban érdekelt abban, hogy Szerbia mint szövetségese inkább az EU-n belül, semmint kívül legyen.

A szerb kormány nem hajlandó elfogadni Koszovó leválasztását, s Belgrád Oroszország, Kína és néhány más állam segítségével akadályozza Koszovó felvételét az ENSZ-be és államközi szervezetekbe. Ez a blokád legalábbis addig eltart, amíg a Hágai Nemzetközi Bíróság nem tisztázza a koszovói függetlenség kinyilvánításának jogszerűségét. Az ENSZ-közgyűlés ősszel hozzájárult ahhoz, hogy Szerbia ebben az ügyben a nemzetközi bírósághoz forduljon. Nem ismert, hogy mikor lesz ítélet. A döntésnek azonban nincs jogilag kötelező jellege, ezért elháríthatatlanok lesznek az elhúzódó politikai viták egyfelől Szerbia, másfelől a térség "albán tényezője", vagyis Tirana, Pristina és a macedóniai albán politikai erők között. Arra sem lehet számítani, hogy a nemzetközi államrendszerben belátható időn belül általános lesz Koszovó elfogadottsága. Olyan országok, mint például Spanyolország és Ciprus, amelyek maguk is fellépnek szakadár törekvések ellen, ki fognak tartani elutasító álláspontjuk mellett. Aligha valószínű emellett, hogy politikailag gyorsan normalizálódnak a koszovói népcsoportok közötti kapcsolatok. A függetlenség kikiáltása után létrejött új politikai rendszer csak korlátozottan működőképes. A túlnyomórészt szerbek lakta területeket az albánok uralta pristinai kormány nem ellenőrzi. Így folytatódik Koszovó tényleges felosztása. Ha azonban a NATO katonai akcióval próbálná rákényszeríteni a koszovói szerbeket az albán fennhatóság elfogadására, akkor ezzel előidézné a szerb népesség kivonulását és új nagy nemzetközi törésvonalak keletkezését. Korábban voltak erre a lehetőségre utaló, aggodalmat keltő amerikai nyilatkozatok.

Reljić úgy véli, hogy Szerbia küzd azért hogy meghatározhassa új politikai önazonosságát, miután sorozatosan vereséget szenvedett a Jugoszlávia örökségéért 1991-től kezdve vívott háborúkban. A szerb "lélek" most fogoly, "a politikai, gazdasági és katonai befolyás ama hálójának a közepén vergődik, amelyet az EU, Oroszország, a NATO és az Egyesült Államok terít rá Délkelet-Európára" - fogalmaz a kutató. Szerinte e küzdelem kimenetele nemcsak Szerbia saját távlatait alakítja majd, hanem befolyásolni fogja Oroszország arra irányuló igyekezetét, hogy megvesse a lábát Délkelet-Európában és az Egyesült Államok eltökéltségét is, hogy e régiót kizárólagos befolyási övezetének tekintse. De ugyanígy ez dönti majd el, hogy az EU sikerre tudja-e vinni "bővítési politikáját, vagyis azt az elképzelését, hogy tagságot kínál fel a kontinens minden államának, s ezáltal megteremtheti az örök békét Európában".

(Forrás: vajma.info)