vissza a főoldalra

 2009.02.06. 

Szándékolt népirtás folyik Magyarországon

– A népességfogyás megállítása érdekében semmit sem tesznek, sőt. Holott a mutatók egyre ijesztőbb képet mutatnak. Miért?- kérdezzük Fekete Gyula írót –, aki a gyermekgondozási segélyt, a gyest kiharcolta –, mindenki másnál előbb jelezte a magyarság fogyásának veszélyét.

– Nagyon sok oka van annak, hogy semmi nem változik ebben a kérdésben. A történetnek ráadásul van egy európai és egy magyarországi ága is. A kettő azonban összefügg egymással, és ezeket az összefüggéseket könnyen fel lehet tárni. Európa is fogy. Méghozzá jelentős mértékben. Európában az okok elsősorban gazdasági eredetűek, és régebbi gyökerük van. Felelősségteljesen gondolkodó írók és szociológusok nagyon érdekes és feltáró erejű tanulmányokat írtak ezek kiváltó okairól. A probléma akkor kezdődött, amikor a kereső ember jövedelmének arányait megváltoztatták. Ez ugyanis a történelem folyamán mindig családra volt méretezve és nem az egyénre, nem pusztán csak a keresőre. Hiszen az anyának és a gyermekeknek is ki kellett jönniük a családfő béréből. Ezt úgy nevezték, hogy a fizetés kettős funkciója. Amikor itt bekövetkezett a fordulat, akkor indult meg a népesség csökkenése. Magyarországon a helyzet még súlyosabb. Egyrészt a jövedelmet érintő átalakulás hazánkban is végbement, a fizetés úgynevezett kettős funkciója itthon is megszűnt. Ez önmagában is káros folyamatokat indukált volna, ám mi megspékeltük mindezt az abortusz legalizálásával, amely 1956- ban következett be. Mindez ugyebár napjainkban is megvan, sőt, további életellenes rendelkezésekkel gyarapodott. Emlékezhetünk az abortusz-tablettára vagy a tizennyolc éven felüliek önkéntes sterilizálásának engedélyezésére. Az oka pedig – hogy az eredeti kérdésre visszatérjünk – abban keresendő, hogy mára teljesen felborult értékrend szerint mér a világ. Nincs az emberiségnek – és azon belül sajnos a magyarságnak sem – Sarkcsillaga.

 – Hány életet oltottak ki még magzati korában Magyarországon?

 – Pontos számadattal nem rendelkezünk, mert az illegálisan végrehajtott magzatgyilkosságok számát nem ismerhetjük. Becsléseink viszont vannak. Ezek szerint elmondható, hogy mára valószínűleg a kilencmilliót közelíti a meg nem született magyar emberek száma. A nyolcmilliót már bizonyosan meghaladta bőven.

 – Kis híján egy mai Magyarország teljes lélekszámáról beszélünk.

 – Így van. Ehhez tudni kell azt is, hogy a születésszám már ötven évvel ezelőtt elégtelenre váltott, ám akkoriban még senki nem ismerte el ezt. Aki pedig szembe ment az árral, és mégis eltöprengett a népesedés kérdésén, azt nevetség tárgyává tették. Ha azt vesszük, hogy immáron fél évszázada csak romlik a helyzet, akkor egyáltalán nem lehet meglepő, hogy mostanra ide jutottunk. Jómagam szintén ötven esztendeje foglalkozom demográfiai kérdésekkel. Az európai tendenciákat is nyomon követem, nemcsak a hazaiakat. A folyamatok sajnos önmagukért beszélnek európai és magyar színtéren egyaránt. Természetes persze, hogy elsősorban a saját helyzetünk keserít el. Mostanság például kormányzati körökben ismételten témát jelent a családi pótlék megnyirbálása, illetve annak ötlete. Amelynél most az új szlogen az, hogy csak a rászorulók kapjanak. És még ki is fejti a szakminiszter, hogy ez miért lenne jó? Az nem megoldás, hogy csak a „rászorulók” kapjanak, mert egyrészt miért büntessük azt, aki jobban keres, másrészt pedig nagyon sokat lehet gazemberkedni azzal, hogy ki a rászoruló. Egyszer s mindenkorra le kell szögezni: nem arról van szó, hogy valami ajándékot, segélyt, könyöradományt kap a gyermeket nevelő család a családi pótlékkal. A gyermek nevelése komoly költségvonzattal is jár, amelyet kutya kötelessége kompenzálnia az államnak. A családi pótlék nem más, mint egy költségtérítés, amely annak is jár, aki jobban keres. Azt az összeget egyébként, amelynek a mai viszonyok között járnia kellene, messze nem kapják meg jelenleg sem a családok, és még ezt is csökkenteni akarják az illetékesek. A helyzetet összegezvén, bármilyen súlyosnak hangzik is, sajnos ki kell mondani: szándékolt népirtás folyik Magyarországon. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy ezt előbb megállítsuk, majd a visszájára fordítsuk.

 – Ön szerint milyen módon lehetne alapvető változást elérni, radikális fordulatot kieszközölni?

 – Bevezetésként el kell sajnos mondani, hogy az előbb elmondottak miatt mára olyan messzire kerültünk a gyors változtatás esélyétől, reményétől, hogy csak több lépcsős, a realitások talaján álló megoldás-csomagot lehetne alkalmazni.

 – Vegyük sorra a megoldás-csomag részeit.

 – Első lépésként a családi jövedelemadó azonnali bevezetését említeném. Itt azt kellene figyelembe venni, hogy az adózó hány eltartottal él egy háztartásban. Minél nagyobb ez a szám – azaz minél több gyermeket vállal egy család –, annál nagyobb kedvezményeket kellene kapnia. A korábban említett felborult érdekviszonyokon ez máris kedvező mértékben változtatna. Második lépésként – Baranyi Károly pedagógus ötletét említve – azt lehetne megvalósítani, hogy felnőtt, és már kereső gyermekei jövedelemadójának egy részét a szülő kaphassa meg. Ezzel a gyermekek már pusztán azzal támogatást tudnának nyújtani szüleik számára, ha munkába állnak. Emellett ezzel a megoldással minden ifjú párt is ösztökélni lehetne a gyermekvállalásra, hiszen gyermekeik egyszer majd a keresők sorába lépnek. Ez a két döntés egyaránt gazdasági alapú lenne, ám magától értetődő módon érzelmi indíttatású lépésekre is szükség van. Ebben kulcsszerep hárul az oktatásra és az egyházra. Az ifjú nemzedék tagjait már gyermekkoruktól kezdődően felelősségre kellene nevelni. Tudatosítani bennük, hogy ők jelentik a nemzet jövőjét. Akár egy önálló tantárgy bevezetését is el tudnám képzelni, mely a társadalom felépítését, benne az utódnemzés természetes szükségességét, mint az élet örök törvényét is belenevelné az ifjúságba. Ugyanígy kulcsszerep hárulna az egyházra, amely léleképítő munkájával elmélyítené mindazt az ismeretanyagot, melyet egy normálisan működő iskola megadna a fiatal korosztály számára.

 – Mi a véleménye az abortusz drasztikus szigorításáról, illetve esetleges eltörléséről?

 – Nézze, elméletileg megközelítve a kérdést egyértelmű, hogy megoldást jelenthetne. Ám korábban már céloztam arra, hogy jelenlegi helyzetünkben muszáj a realitások talaján mozogni. Az abortusz eltörlése parlamenti kérdés, megvalósulásához roppant erős politikai akarat szükségeltetne. Sajnos világosan látszik, hogy egyetlen politikai tényező sincs a Parlamentben, mely fel merne vállalni egy ilyen kérdést. Még beszélni is alig-alig beszélnek erről – tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Az a párt, amely programjába venné, hogy márpedig ő majd eltörli az abortuszt, olyan össztűz alá kerülne az úgynevezett jogvédők részéről, hogy elásná magát és saját esélyeit is. Még egy olyan „lightos” változtatást sem mernének meghozni, amely mondjuk világos különbséget tenne a családos és a szingli életformát élő emberek között. Holott gazdaságilag bizonyítható, hogy teljességgel igazságtalan helyzet az, amelyben a szingli, családi felelősséget nem vállaló, öncélúan élő ember jobb körülmények között élhet, mint egy áldozatra képes, családos ember. Ahhoz, hogy egy társadalom létezni tudjon, alapvetően szükséges az újratermelés – amely nemcsak a javak, hanem az élet újratermelését is jelenti. Aki a javak újratermeléséből kivonja magát, az csak a mások által termelt javakat teheti magáévá. Ez pedig élősködő magatartás. Ugyanez igaz az élet újratermelésére is, és aki ebből vonja ki magát tudatosan, az ugyanúgy élősködik a társadalom többi tagján. Mit látunk mégis? Hogy bár a tudatosan szingli életformát választónak a saját fizetéséből nem kell eltartania két-három gyermeket, egyesegyedül élheti fel a jövedelmét, a mai társadalom mégis háromszoros életszínvonallal jutalmazza azt, aki szándékoltan nem adja tovább az életet. És? Történik valami ennek megváltoztatása érdekében? Nem történik. Ezért mondom, hogy a jelenlegi politikai elitben bízni fölösleges. Számukra a pillanatnyi siker, a látszatgyőzelem mindennél többet ér. Egy olyan összetett kérdéskör, mint a népesedés, igen komoly áldozathozatalt követelne meg, ráadásul csak évtizedek alatt képes látványos eredményt produkálni. Ezért nem jelent potenciális kampánytémát a jelentős politikai erők számára. Világos, hogy ez struccpolitika, vélhetően maguk az érintettek is tisztában vannak ezzel a problémával, de még egyszer mondom: a pillanatnyi győzelem a fontos, nem a távlati célok. Ilyen kifacsarodott, ilyen szörnyen elromlott a mi demokráciánk, amely rövid időn belül már inkább gerontokráciának – azaz vénuralomnak – lesz majd nevezhető.

 – Ez azért még nem menti fel a sunnyogó értelmiséget.

 – Igen, ebben teljesen igaza van. Hosszan lehetne sorolni a példákat, melyek mind-mind az értelmiségünk felelősségét bizonyítják. Egyrészt évtizedekig elhallgatták, vagy éppen elbagatellizálták ezt a kérdést. Aztán az elmúlt tizenöt-húsz évben, amikor a probléma már tagadhatatlan lett, akkor beszéltek ugyan róla, de soha nem a megfelelő helyen és soha nem a megfelelő súllyal. Mindez valóban az értelmiség el nem évülő és meg nem bocsátható bűnei közé tartozik. Néhányszor már elmondtam azt a véleményemet is, hogy a jelenlegi nemzedéket a mindenkori magyar társadalom söpredékének tartom. Egy-két békés évtized alatt ez a nemzedék több magyar lelket gyilkolt meg, mint ezer év háborúi során minden ellenfelünk – tatár, török, német, orosz – összesen. Gondoljunk csak bele, mit jelent ez. Egy ilyen nemzedék nem érdemel szebb minősítést. És ennek a nemzedéknek az értelmisége sem minősíthető másként. Talán ezért is tartunk most itt. Nagyon közel van a vég, nagyon közel van az a pont, amelyen átlépve már nem lehet majd megállítani a folyamatokat. Nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a huszonnegyedik órának is a legvégén járunk immár. Ha rövid időn belül nem teszünk érdemi lépéseket, végünk van. Én a szívem legmélyén azért hiszek abban, hogy előbb-utóbb ráébred ennek súlyára a nemzet, valamint annak értelmisége is, és megteszi a fennmaradásához szükséges lépéseket. Adja Isten, hogy ez még időben megtörténjen.