vissza a főoldalra

 2009.02.13. 

El Greco (Yannis Smaragdis filmje)

Ez a görög-spanyol koprodukcióban készült életrajzi film nem az első mozgóképes alkotás, ami az 1541-ben Kréta szigetén, Kandiában, ma Iraklionban világra jött, és Toledóban, 1614-ben elhunyt Domenikos Theotokopoulos, vagyis El Greco, azaz A Görög névvel ismertté vált festő életének bizonyos részeit állítja középpontjába. Mel Ferrer főszereplésével Luciano Salce olasz rendező 1966-ban létrehozott egy életrajzi filmet El Grecóról, de 2007-ben annak a két nemzetnek a filmesei vállalkoztak közös munkára, akik a legilletékesebbek és a leghivatottabbak: a görögök, akik közül származik meg a spanyolok, akik között élt, és vált csak a Mindenhatónak tetszését kereső festővé. Az Európai Unió kulturális bizottsága jelentős összeggel támogatta a film megszületését, és Görögországban számos rendezvény: El Greco személyét és alkotásait népszerűsítő vetélkedő kísérte a film forgatását. Az El Grecót a szintén Iraklionban, 1946-ban napvilágot látott Yannis Smaragdis rendezi, akinek személyes érintettségéhez semmi kétség nem fér. Műve alapjául Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című fiktív életrajzi regénye szolgál. A film zenei anyagát a világszerte közkedvelt zeneszerző, Vangelis komponálta. A film világpremierje 2008 szeptemberében volt a 33. Torontói Filmfesztiválon, majd New Yorkba és Los Angelesbe is átvitték. Az öreg kontinensre tavaly érkezett meg, december 9-én vetítették le az Európai Parlamentben, amikor Görögország bemutatkozott. Eddig 10 jelentős, görög nemzeti díjjal tüntették ki. Cipruson és Göröghonban óriási érdeklődés nyilvánult meg a film iránt, közel másfél millió ember nézte meg; a magyar közönség ez év február 5-től láthatja.

Az El Greco nem dokumentumfilm, nem követi hűen a festő életének összes mozzanatát, mert nem ez a célja. Yannis Smaragdakis arra vállalkozik, hogy egy kivételes képességű művész sorsának fölmutatásával példát állítson elsősorban a görögöknek, másodsorban pedig a világnak, és bemutassa, miféle értékeket hoztak létre a görögök, milyen tehetségesek voltak és ma is mennyire azok. Az rendezőnek és az egész stábnak az a szándéka, hogy a görögök tiszteljék múltjukat, legyenek büszkék elődeik teljesítményére, és legfőképpen arra, hogy az európai kultúra bölcsője az ő szülőföldjük. A film története három színhely köré épül, ez Kréta, Velence és Toledo. Az első kockák a velencei megszállás alatt nyögő szigetet mutatják, ahol 1566-ban a kopár, 2000 méter magas hegyekben a Theotokopoulos család szervezi és irányítja a velenceiek elleni támadásokat. Domenikos apja azon ritka szülők egyike, aki fölismeri gyermeke istenadta tehetségét, és segíti annak kibontakozását: elküldi a gyűlölt Velencébe, hogy ott a legnagyobb mesternek, Tizianónak az iskolájában képezze magát. Itt figyel fel rá a fiatal spanyol páter, Nino de Guevarra, aki Toledóba hívja. A film java része a két férfi, a görög művész és a hispán pap egymás kölcsönös elismerésén alapuló, már-már baráti kapcsolatának fokozatos szétesését, megkeményedését, majd gyűlöletté válását, végül a festőnek a Szent Inkvizíció előtti meghurcolását ábrázolja. Eme nevetséges indokokat felsorakoztató testület előtt El Greco az alkotói öntudat kiváltságának hangsúlyozásával védi meg magát, és zúzza szét a komikus vádakat. A címszerepet a 27 éves Nick Ashdon alakítja, aki a Brit Királyi Színművészeti Akadémián tanult, bár angol, de külsejében görögebb bármelyik görögnél: fürtös a haja, bozontos a szakálla, és jól táncol, ugyanakkor a karakter semmiféle emberi hatalmat maga fölött elviselni nem tudó lázadását is megjeleníti. Felfedezőjét, majd ellenségét, Nino atyát Juan Diego Botto a kezdeti csodálattól a sötét rágalmazásig terjedő belső, lelki átváltozását elismerésre méltóan alakítja. Francescát, El Greco fiatalkori szerelmét Dimitria Matsouka, Jerónimia de las Cuevast, élete párját Laia Marull személyesíti meg.

Az El Greco görög „belügy”, és ez adja a mozi sajátos, eposzi látásmódját, ami abban is megnyilvánul, hogy a film nem egyenes vonalban, elejétől a végéig követi a festő életútját, hanem mint Homérosz Iliásza és Odüsszeiája „in medias res”, azaz a dolgok közepébe vágva mondja el a nagyformátumú hősnek, Domenikosnak a történetét, aki Isten segítségével az egész görög nép életére máig kiható, jelentős cselekedetet visz véghez. Lassan bontakozik ki és tárul a nézők elé El Grecónak, ennek a hérosznak kivételes élete. Yannis Smaragdis munkájából süt a nemzeti dicsőség és büszkeség, történelmük iránti hódolat, hogy a görögök soha nem törődtek bele függetlenségük elvesztésébe, kilátástalannak tűnő harcok elől sem futamodtak meg, mert mindig a szabadság visszaszerzése lebegett a szemük előtt. Ez a fajta nemzeti öntudat mélyen sérti, és módfelett bosszantja az itthoni, magyarul író, ballib filmkritikusokat, mert csak fanyalogni tudnak a vászonról sugárzó pátoszon, és csak egy lépés választja el őket attól, hogy szélsőséges és nacionalista „görögködésért” megróják a film alkotóit.