2009.02.27.
A Szentatya nagyböjti üzenete
Kedves
Testvéreim!
A
nagyböjt kezdetén, amely intenzív lelki gyakorlás időszaka, a
liturgia három bűnbánati gyakorlatot javasol a bibliai és a
keresztény hagyományból: az imádságot, az alamizsnát és a böjtöt.
Ezek felkészítenek arra, hogy jobban tudjuk ünnepelni a húsvétot,
és megtapasztaljuk Isten hatalmát, aki – ahogy húsvét vigíliáján
hallani fogjuk – „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket,
a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál.
Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés
egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi.” (Húsvéti örömének)
Szokásos nagyböjti üzenetemben, ebben az évben szeretném,
ha különösképpen a böjt értékéről és értelméről
gondolkodnánk el. A nagyböjt arra a negyven napra emlékezetet,
amelyet az Úr böjtölve töltött a pusztában, mielőtt
elkezdte nyilvános működését. Ezt olvassuk az evangéliumban:
„Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse.
Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt
4,1-2). Ahogy Mózes, mielőtt megkapta a kőtáblákra írt törvényt
(vö. Kiv 34,28), és ahogy Illés, mielőtt találkozott az Úrral
Hóreb hegyén (vö. 1Kir 19,8), Jézus is imádsággal és böjttel
készült küldetésére, amely a kísértővel való kemény összeütközéssel
kezdődött.
Megkérdezhetjük magunktól, milyen értéke és mi értelme
lehet számunkra, keresztények számára, hogy megvonunk magunktól
valamit, ami önmagában jó és hasznos lenne létfenntartásunkhoz.
A Szentírás és az egész keresztény hagyomány azt tanítja,
hogy a böjt nagy segítség ahhoz, hogy elkerüljük a bűnt és
mindazt, ami hozzá vezet. Ezért az üdvösség történetében többször
visszatér a böjtre való felhívás. Már a Szentírás első
oldalain az Úr azt parancsolja az embernek, hogy tartózkodjon a
tiltott gyümölcs fogyasztásától: „A kert minden fájáról
ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely
napon eszel róla, meghalsz” (Ter 2,16-17). Szent Vazul az
isteni rendelkezést magyarázva megjegyzi: „a böjtöt a
Paradicsomban rendelték el”, és „az erre vonatkozó első
parancsot Ádám kapta”. Majd így összegzi gondolatát: „A
»ne egyél« tehát a böjt és az önmegtartóztatás törvénye
(vö. Sermo de jejunio: PG 31, 163, 98). Mivel mindannyiunkra ránehezedik
a bűn és következményei, a böjtöt Isten eszközként kínálja
nekünk, mely helyreállítja a barátságot az Úrral. Így tett
Ezdrás, mielőtt visszaindult száműzetéséből az Ígéret földjére,
az összegyűlt népet böjtre hívva, „hogy megalázkodjunk
Istenünk előtt” (Ezd 8,21). A Mindenható meghallgatta imájukat,
és biztosította őket segítségéről és oltalmáról. Ugyanígy
tettek Ninive lakói, akik hallgatva Jónás bűnbánatra szólító
felhívására, őszinte szándékuk tanúbizonyságaként böjtöt
hirdettek mondván: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz, és újra
megbocsát az Isten, lecsillapul izzó haragja, és nem kell
elvesznünk!” (Jón 3,9) Isten ekkor is látta tetteiket és
megkegyelmezett nekik.
Az Újszövetségben Jézus megvilágítja a böjt mély értelmét,
megbélyegezve a farizeusok magatartását, akik ugyan aprólékos
pontossággal betartották a törvény előírásait, de szívük
távol volt Istentől. A valódi böjt, ismétli másutt is az
isteni Mester, inkább a mennyei Atya akaratának teljesítése,
aki „a rejtekben is lát, és megjutalmaz” (Mt 6,18). Ő maga
mutat példát erre, amikor negyven napos pusztai tartózkodása végén
azt feleli a Sátánnak, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember,
hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik”
(Mt 4,4). Az igazi böjt célja tehát az, hogy a „valódi étellel”
táplálkozzunk, amely Isten akaratának teljesítését jelenti
(vö. Jn 4,34). Ha tehát Ádám nem engedelmeskedett az Úr
parancsának, hogy „ne egyen a jó és rossz tudás fájának gyümölcséből”,
a hívő ember a böjttel szeretné alázatosan alávetni magát
Istennek, bízva jóságában és irgalmában.
A böjt gyakorlata nagyon elterjedt volt a korai keresztény
közösség életében (vö. ApCsel 13,3; 14,22; 27,21; 2Kor 6,5).
Az egyházatyák is beszélnek a böjt erejéről, amely képes féken
tartani a bűnt, legyőzni a „régi Ádám” helytelen vágyakozásait,
és a hívő ember szívében képes megnyitni az utat Isten előtt.
Ezenkívül a böjt visszatérő gyakorlat, amelyet a korok
szentjei mindig ajánlanak. Aranyszavú Szent Péter írja: „A böjt
az imádság lelke, az irgalom pedig a böjt élete, ezért aki imádkozik,
az böjtöljön. Aki böjtöl, legyen irgalmas. Aki szeretné,
hogy kérése meghallgatást nyerjen, az hallgassa meg azt, aki tőle
kér. Aki azt szeretné, hogy Isten megnyissa felé szívét, az
ne zárja be az övét az előtt, aki őt kérleli.” (Sermo 43:
PL 52, 320. 332)
Úgy tűnik, napjainkra a böjt gyakorlata veszített lelki
értékéből, és egy olyan kultúrában, amelyet az anyagi jólét
keresése jellemez, inkább a testi egészséget karbantartó terápiás
eszközzé válik. A böjtölés minden bizonnyal javíthatja a
testi egészséget, de a hívők számára elsősorban lelki „gyógymód”
mindannak leküzdésére, ami megakadályozza őket, hogy önmagukat
Isten akaratához alakítsák. Isten Szolgája VI. Pál az 1966-os
Paenitemini kezdetű apostoli konstitúciójában felismerte annak
szükségességét, hogy a böjt hozzá tartozik minden keresztény
hivatásához, amely abban áll, „hogy már ne önmagáért éljen,
hanem azért, aki szerette őt, és önmagát adta érte, (…) és
hogy a testvérekért éljen” (vö. I. fej.). A nagyböjt jó
alkalom lehetne, hogy újra alkalmazzuk az idézett apostoli
konstitúcióban foglalt normákat, megerősítve ezen ősi bűnbánati
gyakorlat eredeti és örök értékét, amely segíthet, hogy
legyőzzük önzésünket és megnyissuk szívünket Isten és a
felebarát szeretetére, amely az új törvény első és legfőbb
parancsolata, és az egész evangélium összefoglalása (vö. Mt
22,34-40).
A böjt hűséges gyakorlása hozzájárul ahhoz is, hogy
megerősödjön az emberben a lélek és a test egysége, segít
elkerülni a bűnt és növekedni az Úrral való bensőséges
kapcsolatban. Szent Ágoston, aki jól ismerte saját negatív
hajlamait, és „szörnyen összebonyolódott, összefonódott
csomónak” nevezte őket (Vallomások, II. 10.18), A böjt
hasznossága című művében ezt írja: „Biztosan gyötrelmet
okozok magamnak, de azért teszem, hogy Ő megbocsásson nekem;
megfenyítem magam, hogy Ő segítsen, hogy kedves legyek számára,
hogy eljussak az Ő szelídségének örömére” (Sermo 400, 3,
3: PL 40, 708). Önmagunk megfosztása az anyagi tápláléktól,
amely a testet táplálja, megkönnyíti a belső készséget,
hogy hallgassuk Krisztust, és az ő üdvözítő szavából táplálkozzunk.
A böjttel és az imádsággal lehetővé tesszük számára, hogy
csillapítani tudja azt a lelkünk legmélyéről fakadó éhséget,
amit bensőnkben tapasztalunk: az Isten iránti éhséget és
szomjúságot.
A böjt egyidejűleg abban is segít, hogy tudatára ébredjünk,
milyen helyzetben él sok testvérünk. János apostol így
figyelmeztet első levelében: „Hogyan marad meg az Isten
szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból
–, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved,
elzárja előle a szívét?” (1Jn 3,17). Az önként végzett böjt
segít követnünk az irgalmas szamaritánus példáját, aki
lehajol és a szenvedő testvér segítségére siet (vö. Deus
caritas est enc., 15). Ha szabadon úgy döntünk, hogy
megfosztjuk magunkat valamitől azért, hogy másokat segítsünk,
ezzel konkrétan megmutatjuk, hogy a nehézségekkel küzdő
felebarátunk nem idegen számunkra. Éppen azért, hogy elevenen
tartsuk magunkban ezt a befogadó és figyelmes magatartást a
testvérek felé, bátorítom a plébániákat és a közösségeket,
hogy a nagyböjtben még inkább gyakorolják a személyes és a közösségi
böjtöt, Isten igéjének hallgatását, az imádságot és az
alamizsnát. Már a kezdetektől ez jellemezte a keresztény közösséget,
amelyben rendkívüli gyűjtéseket tartottak (vö. 2Kor 8-9; Róm
15,25-27), és arra hívták a hívőket, hogy adják a szegényeknek
mindazt, amit a böjtnek köszönhetően félretettek (vö.
Didascalia Ap., V. 20,18). Ma is újra fel kell fedeznünk és ösztönöznünk
kell ezt a gyakorlatot, különösen a nagyböjti liturgikus idő
során.
Mindabból, amit mondtam, világosan látszik, hogy a böjt
fontos aszketikus gyakorlat, lelki fegyver, amely segít, hogy ne
ragaszkodjunk helytelenül önmagunkhoz. Önként lemondani az étel
és más anyagi javak élvezetéről, segíti Krisztus tanítványát,
hogy uralkodjon az eredeti bűntől meggyengült természetéből
fakadó vágyain, amelyek negatív hatásai átjárják az ember
egész személyiségét. Helyesen biztat egy ősi, nagyböjti
liturgikus himnusz: „Utamur ergo parcius, / verbis, cibis et
potibus, / somno, iocis et arctius / perstemus in custodia –
Legyünk mértéktartóbbak a szavainkban, az ételben és az
italban, az alvásban és a játék terén, legyünk még éberebbek”.
Kedves Testvéreim! Ha jól megnézzük, a böjt legvégső
célja – ahogy Isten Szolgája II. János Pál pápa írta –,
hogy segítsen önmagunkat egészen Istennek ajándékozni (vö.
Veritatis splendor kezd. enciklika, 21). Tartsuk fontosnak a nagyböjtöt
minden családban és minden keresztény közösségben, hogy általa
eltávolítsuk mindazt, ami szétszórttá teszi lelkünket, és
megerősítsük azt, ami táplálja a lelket, megnyitva szívünket
Isten és a felebarát szeretetére. Fordítsunk több figyelmet
az imádságra, a szentírásolvasásra, a bűnbánat szentségéhez
és az Oltáriszentséghez járulásra, főleg a vasárnapi
szentmisén. Ezzel a belső készséggel lépjünk be a nagyböjt
bűnbánó légkörébe. Kísérjen minket a Boldogságos Szűz Mária,
Causa nostrae laetitiae (Örömünk oka), és támogassa törekvésünket,
hogy szívünk megszabaduljon a bűn rabságától, hogy egyre inkább
„Isten élő tabernákulumává” tegyük. Miközben imáimról
biztosítok minden hívőt és egyházi közösséget, hogy eredményes
nagyböjti időszakot éljen, ezzel a jókívánságommal szívből
terjesztem ki mindenkire apostoli áldásomat.
(Forrás: katolikus.hu)
|