vissza a főoldalra

 2009.01.02. 

A nemzeti és európai magyar politika szerkezeti és műveleti szempontjai

Duray Miklós tanulmánya

A IX. Jakabffy Elemér Napok alkalmából, a „Kárpát-medencei magyar egység – megosztottság” címmel megrendezett konferencián (Szatmárnémetin, 2008. május 24-én) Duray Miklós előadásnak a Magyar Konzervatív Alapítvány Magyar Nemzetstratégia tanulmánykötete számára átdolgozott, bővített változata. A kötet - mely az alapítvány és a Püski Kiadó gondozásában jelent meg - bemutatója 2008. december 11-én volt Budapesten.

A nemzet az egyénnek és a népnek olyan társadalmi szerveződése, amely a történelme és társadalmi értékei – nyelvi, szellemi, kapcsolati műveltsége, közös élményei és közösségi emlékezete – által teljes keresztmetszetében összefogott három, egymásra merőleges sík által kialakított tér – akárcsak az egyenesek és a síkok egymás mellé és egymás fölé helyezésével kialakult háromtengelyű szerkezet.

A nemzet ebben a térmértani szerkezetben leginkább a kristályrácsra emlékeztet. Elemei külön-külön vizsgálhatók, de a szerkezetben szervezeti és kapcsolati kötődésekben jelennek meg. Ha ugyanaz az elem egy más kapcsolatrendszerben jelenik meg, már más vegyület részét alkotja. Ha zárványt vagy szórványt alkot más szerkezetben, akkor őrzi eredeti szerkezetének tulajdonságait, és nem lép az új közeggel szerkezeti kapcsolatba. Az elemek nem önállóan, hanem valamilyen külső hatásra válnak ki a szerkezetből. Mint ahogy a nemzet sem az egyéneknek a napi elhatározása szerint létezik – pl., ma magyar vagyok, holnap nem –, hanem a részek cselekvő kötődései által. Amint említettük, a szerkezetben megjelenhetnek zárványok (idegen elemek), ezek esetenként kioldhatók, beolvaszthatók, esetleg elszigetelhetők, vagy keletkezhetnek belső, fejlődési rendellenességre utaló szerkezeti torzulások, ezeket a szerkezet saját energiájával rendezheti, de nyomuk kitörülhetetlenül megmarad – ezért azt is tudjuk, hogy a legértékesebb kristály a sérülésmentes. Az egykristály szétzúzható, de letört darabjainak, szilánkjainak eredete, azonossága és egybetartozása kétségbevonhatatlan – a bennük levő zárványok és a szerkezeti sérülések ellenére is. Ám a kristály törmelékei előbb-utóbb óhatatlanul homokká, majd porrá lesznek.

A politikai szolgálat kerete

A politika sajátosan emberi eredetű jelenség, jelen van minden emberi társadalomban. Az élővilág nem emberi részében csak szerkezetek és biológiai programok léteznek, ezeket a természetes rendszerek alakítják ki és jól, célszerűen működtetik. Ezek természetszerűen átalakuló szerkezetek. Az emberben és az emberi közösségekben is – mondhatni, természeti örökségként vagy teremtett adományként – fokozottan létezik a szerkezetalkotásra és a rendszerteremtésre való hajlam, ám társadalmukat az emberek – különbözve más szervezetektől – tudatosan, tehát folyamatos módosításokkal alakítják, fejlesztik és működtetik.

Noha a politika ugyancsak a szellemi felépítmény része, jelen van benne az emberi tudatosság, mégis hátrányosan befolyásolja az ember szerkezetalkotási és rendszerteremtési hajlamát. Ezzel szemben csupán egy eszközünk van, mégpedig ha: céltudatosan tervezünk szellemi szerkezeteket és teremtünk helyzeteket rendszerelvű működtetésükre.

Ezért a politikát is szerkezetelvűen kell áttekinteni.

Az ún. nagypolitikát – a tisztánlátás kedvéért – néhány főtípusra kell osztanunk. Ezek közül négy:

– a kormánypolitika

– az állampolitika

– az országpolitika és

– a nemzetpolitika

meghatározó politikatípus, amelyet különleges figyelemmel kell követnünk.

A különbségtétel e politikatípusok között azért fontos, mert a négyéves választási időszakokkal feldarabolt hivatásos politikában csak részleges azonosság, illetve átjárhatóság létezik közöttük.

Ezeken kívül további három politikai alaptípust is meg kell említeni. Ez a

– civil politika és vele párhuzamosan

– a települési (vagy a megyei) önkormányzatok által képviselt politika, valamint a

– pártpolitika.

A civil politikáról azonban csak a többi politikával való vonatkozásában kívánok szót ejteni, ugyanis a közszolgálatnak ezt a részét sokan nem tekintik politikának – noha nem osztom véleményüket. A pártpolitika pedig nagyrészt hatalmi stratégiák függvénye.

A felsorolt politikatípusok az egyes nemzetekben történelmi sorsuk függvényében különböző módon jutnak szerephez.

Állampolitika és kormánypolitika mindenütt van. Az állampolitika teremti meg az állam működéséhez szükséges szervezeti kereteket, ezért a kormány a felelős. Ha a kormánypolitika nem erre összpontosít, hanem pártpolitika vagy csoportérdekek szerint cselekszik, akkor az állampolitika, sőt, az állam működése is veszélybe kerül.

Az állampolitika kulcskérdés, még a gyöngülő államban is. A rossz vagy téves kormánypolitika miatt rosszul működő államban a meglevő igazgatási eszközökkel nem lehet kezelni sem a természeti katasztrófák, sem a világgazdasági mechanizmusok által keletkező vészhelyzeteket, mert az eszközök nem működnek. Másrészt a rosszul működő államban a felsorolt politikatípusok közül leginkább a pártpolitika nyomulhat előre, arról pedig köztudomású, hogy hatalmi stratégiákkal van átszőve. Ennek következtében a hatékony politizálást kampányszerű vagdalkozások válthatják fel, teret kapnak a csoportérdekek, az államháztartásban felüti a fejét a korrupció vagy akár a szabadrablás. Ez a szétzilált kormánypolitika és a szétesés jeleit mutató állampolitika következménye.

A rosszul működő államban a politika magánérdekek kiszolgálójává züllik, és benne elsősorban a hatalmi visszaélések működnek, mert az állam központja – a kormány – csak azon lehet úrrá, amire közvetlen hatalmi befolyása van. Tehát visszaélhet a titkosszolgálattal, a rendőrséggel, az adóhivatallal – ezért a rosszul működő (gyengülő) állam csak egyre növeli és mélyíti saját hibáit. Ez a neoliberalizmus vagy inkább a libertinizmus államelméletének a csődje, és általában nemcsak az anyagi értékek esnek neki áldozatul (lásd a zömmel hitelpolitikát folytató bankok időnkénti csődjét), hanem az erkölcsi és közösségi értékek is (ilyenkor törnek felszínre a szélsőségesek, illetve válnak a reményt vesztettek szélsőségessé).

Legnyilvánvalóbb mai példája ennek Magyarország 2002 óta tartó időszaka. Ebben a kormánypolitika szakmai és erkölcsi züllése miatt veszélybe került az összes felsorolt politikatípus. Ez alól a civil politika az egyetlen kivétel, ez felelősségteljesen megerősödött. A kormány parlamenti ellenzékével párhuzamosan polgári ellenzéki arcvonalat alakított ki, és a szakszervezetek részvételével 2008 tavaszán védelmébe vette a társadalmat a kormány, illetve a kormánykoalíció rossz egészségpolitikai döntéseivel szemben.

Csakhogy a civil politika sérülékeny is. Egyrészt azért, mert hatalmi praktikákkal megosztható, könnyen a soraikba férkőzhetnek tudatos zavarkeltők, ügynökök. Másrészt egy rosszul felépített alkotmányos rendszerben a civil társadalom nem tudja vagy csak elhanyagolható mértékben tudja érvényesíteni az általa megjelenített közakaratot. Pl., nem tud kikényszeríteni kormányváltást, még ha a társadalom túlnyomó része – mint Magyarországon 2007-ben és 2008-ban – ezt óhajtja is. Ilyen esetben a civilszervezetek elfáradnak, és ez magával vonhatja az egész civil társadalom célvesztését is.

A civil szervezeteknek kisebbségi létkörülmények között még nehezebb a helyzetük, mint a rossz alkotmányos körülmények között levő civil társadalmi kezdeményezéseknek, hiszen polgári, polgárjogi érdekvédelmi feladataikat csak látszólagosan tudják ellátni, bármiféle siker nélkül. Sőt, nemcsak az államhatalommal kerülnek szembe, hanem a többségi társadalommal is. Ilyen körülmények között felértékelődik a „kabinetpolitika”, az azonban társadalmilag ellenőrizhetetlen helyzeteket teremt.

A magyar nemzetnek a XX. században kialakult helyzete szempontjából a felsorolt politikatípusokat három nagy csoportra oszthatjuk:

1. Az államhatár keretei között megvalósuló politikára. Ide tartozik a kormánypolitika és 

    az állampolitika;

2. Az államhatárt átlépő politikára. Ide tartozik a nemzetpolitika, a civil politika és a  

    települési (és megyei) önkormányzatok kapcsolati politikája;

3. Az országpolitikára – ennek az államhatárt átlépő politikákra van közvetlen befolyása.   

Sikeres országpolitikára támaszkodva lehet sikeres nemzetpolitikát művelni. Az országpolitika e sajátossága miatt egybefonódik a nemzetpolitikával, mert a magyar nemzetpolitika

– országpolitikából,

– a nemzetnek az államhatáron túli részére vonatkozó politikából,

– valamint a Magyarország államhatárán túl megvalósuló magyar közösségi, civil- és pártpolitikából tevődik össze.

Magyar nemzetpolitikán tehát elsősorban a kárpát-medencei magyar politika értendő, kitekintéssel a rajta kívül élő magyar közösségekre, szórványokra és maradványokra.

Ha ebben a rendszerben vizsgáljuk az ún. határon túliak, tehát a Trianonban elcsatolt területeken élő elszakított magyarok politikáját, abban két politikai alaptípusnak kellene elsősorban megjelenni. Ezeknek egyike

- az országpolitika  – ezt a magyar közösség által lakott területre vonatkozó politikának kell tekinteni, és ezért területi vagy regionális politikaként kell értelmezni. Ez a politika adott régiókban élőkre vonatkozik, a régiókat lakó állampolgárok egész  csoportjára, tehát a különböző nemzetiségűek együttélésére is. Ezt egészíti ki a települési önkormányzatok politikája.

A másik politikatípus

- a nemzetpolitika  – ezt a magyar közösség sajátos érdekeinek a védelmében és sajátos céljainak az elérésében kell hadrendbe állítani. Ennek a politikának a feladata az egész nemzeten belüli kapcsolatok, az ún. magyar–magyar kapcsolatok építése és ápolása is.

A pártpolitika

A kommunista uralom mintegy fél évszázados tobzódása a pártosságot és a pártoskodást – a széthúzást, az ellenségeskedést, a gyűlölködést stb. – nem tudta és nem is akarta kiölni az emberekből, de a szilárd értékrendre és a demokrácia elveire épülő, demokratikus elvek szerint működő pártpolitikai szervezkedés képességét kisöpörte a köztudatból. Az összes volt kommunista országban záporszerűen, több hullámban következett be a rendszerváltozás után a pártalapítási folyamat. A kaotikusan alakuló, megszűnő, majd újabban alakuló pártok megjelenésének közepette lassan húsz éve zajlik a közélet. A pártpolitikai szerkezet egyetlen volt kommunista országban sem állapodott meg.

Sajátos a helyzet Magyarországon, mert itt a rendszerváltozáskor három történelmi párt újraalakításával is kísérleteztek (a szociáldemokraták, a kisgazdák és a kereszténydemokraták), de a kísérletek előbb vagy utóbb csődbe jutottak – először a szociáldemokratáké, majd a kereszténydemokratáké, végül a kisgazdáké. Az oka egyértelmű: sikeresek voltak a pártokba beépült, egykori kommunista titkosszolgálati ügynökök, akiknek az volt a feladatuk, hogy szétverjék a hagyományos értékekre alapozó politikai pártokat. Ezt a feladatot a kommunista pártok még a Komintern időszakában kapták meg, és utódaik mindmáig híven teljesítik. Az erkölcsi csődbe juttatott történelmi pártok tevékenységének megújítása még nehezebb, mint amilyen a rendszerváltozás idején az újraalakításuk volt.

Figyelemre méltó, hogy vagy nem jutott vissza a hatalomba a Magyarországgal szomszédos posztkommunista országokban a bukott politikai rendszer átmentett személyzeti bútorzata, vagy ha igen, kisebb súllyal és rövidebb időre, mint Magyarországon. Csehországban 1992-től kiszorultak a hatalomból, de név szerinti utódaik alkották esetenként a cseh parlamentben a mérleg nyelvét. Szlovákiában nem sikerült őket kizárni, különféle álcákban megjelentek és most is jelen vannak a szlovákiai politikai mezőnyben a hagyományos Oroszország-barát politika szószólóiként, de nem ők határozták meg a kormánypolitikát. Lengyelországban Kwaśnievski személyében látszólag megerősödtek a rendszerváltozás előtti politikai erők, de ez csak pünkösdi királyság volt. Romániában a bukott rendszer átalakult maradványai ugyan kikiáltották magukat rendszerváltóknak, annak árán is, hogy megölték a korábbi diktátort, de végül ők is megbuktak. Szerbiában ugyan még 2008-ban is folytatódnak az utódlási küzdelmek, de ott inkább a Jugoszláv – azaz a nagyszerb – maradványok vagy arculat megmentéséért folyik a harc. Egyetlen kivétel Magyarország. Itt a demokrácia szabályaival ügyesen élve és visszaélve kis megszakítással már a harmadik választási időszakban őrzik a hatalmat a kádáristák, a kommunisták, az 56-os forradalom vérbefojtói, illetve kiképzett utódaik, összefogva a neoliberálisokkal egy sajátos – a kommunizmuséval hasonlatos, csak éppen piaci elvű – globalista érdeknek a megjelenítőiként. Minden bizonnyal ezzel is magyarázható, hogy a hagyományos politikai értékek nem jelenhettek meg sikeresen a magyar politikai porondon, és ezért lehetett összpontosított támadást indítani a nemzeti politika ellen is. Emiatt jelentkezett leginkább a kegyetlen pártpolitikai szembenállás és a társadalom szinte végzetszerű politikai megosztottsága a rendszerváltozás utáni másfél évtizedben Magyarországon a nemzetpolitikához való viszonyulásban. A szembenállás hangsúlya azonban 2006-tól, az ún. őszödi beszédtől egyre inkább az országpolitikára helyeződik át.

A magyarságnak a nemzet törzsétől elszakított közösségeiben látszólag másként zajlott a rendszerváltozás és az ezzel összefüggő többpárti szerveződés. Mintha több bölcsesség hatotta volna át a számbeli kisebbségben élő magyarok közgondolkodását. Mindenütt egységpártot alapítottak a magyarok, csak Csehszlovákiában nem. De ott már a két világháború között is csak 1936-ban sikerült létrehozni – Esterházy János elnöklésével – a magyar politikai egységet, és akkor is csak a szétforgácsolódás fenyegetettségének a terhe alatt. Az egységpártok nem ideológiai vagy csoportérdeki alapon szerveződtek, hanem a közösségi képviselet megteremtése érdekében.

A félreértés elkerülése véget: azzal, hogy az elszakított magyarságnak közösségi önérdekből egyetlen pártban célszerű tömörülnie, nem azt kérem számon Magyarországon, hogy ott miért nem maradt fenn demokratikus viszonyok között is az egypártrendszer. Hanem azt, hogy az újraalakult többpártiságban a rajtnál a pártok közötti verseny nem a múlttól való megtisztulásban zajlott, hanem a múlt bűneinek az elfedésében. Ma már nyílt titok, hogy 1990-ben az MDF parlamenti képviselőinek több mint negyven százaléka a bukott rendszer titkosszolgálatának vagy a hírszerzésnek, vagy a KGB-nek ügynöke és egyéb együttműködője volt. Az SZDSZ pedig – noha magát igazi rendszerváltoztatónak hirdette – a korábbi kapcsolatain keresztül megszerzett ügynöklistákkal tartotta sakkban a rendszerváltó kormány legerősebb pártját. Az új rendszer, sajnos, nem megtisztulásban, hanem fertőben született meg Magyarországon. Két évtized múltán is ezt szenvedi az egész nemzet.

Talán ezért nem véletlen, hogy mindmáig sem fogalmazta meg még sem a magyarországi, sem az elszakított magyarság politikai elitje a pártpolitizálás nemzeti stratégiáját. Pedig ez annyira egyszerű, mint az ábécé.

A pártpolitikában mindent szabad, csak egyet nem: támadni a nemzetpolitikai célokat. A nemzetpolitika talajáról pedig nem támadhatók más nemzetek.

Minden normális országban ilyen a pártpolitika és a nemzetpolitika viszonya. Ahol ez nem így működik, ahol a társadalom eltűri, hogy ne így működjék, ott beteg a politika és beteg a társadalom is.

A számbeli kisebbségi viszonyok között egy alapelvet kell betartani: a politikai többpártiság csak a területi autonómia („saját államiság”) keretei között engedhető meg. A területi autonómiát azonban úgy kell értelmezni, mint a regionális politika sajátos megnyilvánulását. Innen kilépve a terület érdekeit állampolitikai viszonylatokban kell megjeleníteni, tehát egységesen képviselve. Ha azonban a területi autonómia nem jött létre – és az elszakított magyarlakta területen sehol sem – akkor nem jött létre a politikai többpártiság alapfeltétele sem, legfeljebb a többszínűség párbeszédszerű tiszteletben tartásának a körülményei.

Az elszakítottságban élő magyar közösségeknek – akár tetszik, akár nem – önvédelmi okokból, a szétforgácsolódásuk megakadályozására egységpártban kell tömörülniük. Vannak azonban átmeneti helyzetek.

Mit lehet, vagy mit kell tenni akkor, ha mégis létrejött a többpártiság, noha a körülmények nem kedvezőek a fenntartására.

Az eredményes működtetésre alkalmatlan többpártiság alaptípusa a rendszerváltozáskor a Felvidéken jött létre 1990-ben, amikor három magyar politikai párt alakult, majd számuk később – 1996-ban – ötre emelkedett.

Az sem hanyagolható el, hogy miképpen alakultak a viszonyok és a kapcsolatok a három párt között. Az egyik (FMK) szerves részévé vált a – korábban a kommunista párt által vezetett Népfront mintájára létrejött – szlovák rendszerváltó ernyőpártnak. A másik (MKDM) élvezte a római katolikus egyház támogatottságát, főleg az egyházban működött volt kommunista ügynökök és békepapok támogatását. A harmadik (az Együttélés) pedig maga mögött érezhette azon felvidéki magyarok jelentős hányadát, akik korábban egy magyar közművelődési szervezethez (a Csemadok-hoz) kötődtek. Az okosabbak számára egyértelmű volt, hogy hárman, külön-külön nem versenyezhetnek az 1990-es parlamenti választásokon a választók szavazataiért. Ezért két lehetőség volt: be kell sorakozni a kommunista hagyományoknak megfelelően a rendszerváltó ernyőpártba (mint a Népfrontba), vagy a kettős koalíciót kikényszerítve kell megmérettetni a magyar választók súlyát. Azon az áron is, hogy a magyar koalícióba belépő egyik fél sokkal többet áldoz bele, és ezt a közösségi siker érdekében nem fogja a másiktól számon kérni. Ez, a második megoldás akkor sikerre vezetett. Ebből több évre hasznosítható tanulságot lehetett levonni: koalíciós politikát kell folytatni a politikailag megosztott magyar társadalomban, de el kell választani a közösségi érdekeket a pártérdekektől. Tehát először tárgyalni kell a célkitűzésekről, majd ez után a pozíciók elosztásáról. A Felvidéken ez – többé-kevésbé – így működött 1998-ig, akkor egyesültek a magyar pártok. Mert egységben viaskodni és utálni egymást társadalmilag kevésbé veszélyes. A pártegyesülés legsúlyosabb hibája az volt, hogy a mezők felosztásáról vitatkoztunk és nem az egyesülés utáni célokról. Ezért mintha 2008-ban sem lennének igazi célok.

Ehhez képest fordítottan zajlottak az események Kárpátalján, Romániában, Délvidéken, Horvátországban. Kezdetben mindenütt létrejött a politikai egység, de rövidesen megindult az egységpártok osztódása.

A magyar egységpártok megalakítása kezdetben természetes jelenségnek tűnt, de másfél évtized távlatából már nem biztos, hogy ez csupán egy belülről fakadó, természetes folyamat volt, mintahogy a szétdarabolódásuk sem az volt.

A Felvidéken a kezdeti szétszakítódást az egyéni indíttatásokon és a szlovák politikusok sugallatain túl Magyarországról az SZDSZ, a Fidesz és a KDNP is támogatták – ez 1994-ben véget ért. Kárpátalján az MSZP előzte balról az MDF-et, ezért 1992-ben már tudvalevő volt, hogy létrejöhet a szakadás, és arra a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének belső hibái is okot adtak. A magyarság talán Romániában volt politikailag legdifferenciáltabb, ám pártos megosztódásának  elindításában a Project on Ethnic Relations nevű amerikai szervezet neptunfürdői akciója játszotta a főszerepet. Igencsak feltűnő volt, hogy nem az RMDSZ hivatalos vezető testületével kezdett tárgyalni, hanem saját céljainak megfelelően válogatta ki a szereplőket. A romániai magyar politika megosztottságának fő törésvonala a mai napig ebben a sávban húzódik: Markó Béla vagy Tőkés László. Ha nem lesz kiegyezés, mind a ketten bukhatnak. A Délvidéken az MDF vereségének előjelei indították el 1993-ban a vajdasági magyarok politikai szétforgácsolódását – négy magyarországi párt erőtere szerint: az MDF (akkor volt szétesőfélben), az MSZP (épp a hatalom átvételére készült), a KDNP (titkosszolgálati tevékenységgel akkor éppen megosztva) és a kisgazdák (éppen akkor szétforgácsolódva) között. Az pedig nyilvánvaló, hogy Horvátországban a Horn-kormány (1994 – 1998) kereste meg ideológiai szövetségeseit és sikerült általuk szétrombolnia az amúgy is gyenge, akkor már a szerb–horvát háborúval hányattatott magyar közösséget. Romániában pedig a magyarországi pártpolitika is játssza az előbb említett másfél évtizedes törésvonal mentén évek óta a saját külön derbijét – ennek véget kellene vetni.

Hasznos lenne megfogalmazni néhány pártpolitikai alapelvet. Lehet, hogy nem sikerül betartatni őket, de talán megszívlelni mégis lehet:

– a nemzetpolitika nem válhat a pártérdekek függvényévé;

– ha nem jön létre mintaszerű állapot a nemzetpolitikában, a pártpolitika a nemzetet  veszélyeztető helyzeteket teremthet;

– kisebbségi viszonyok között pártpolitikai érdekeket vagy gazdasági csoportérdekeket  érvényesíteni közösség elleni bűntett;

– ha létrejött a kisebbségi viszonyok között a többpártiság, azonnal meg kell kezdeni a koalíció vagy egyéb szövetség kialakítását.

Persze, ezek a „bölcsességek” nem taníthatók. A gyakorlat azt mutatja, hogy minden egyes esetben a saját bölcsesség vagy butaság, illetve a keserűen megszerzett tapasztalat a döntő. A Délvidéken 1994-től 2007-ig tartott, amíg sikerült az akkor – magyarországi segítséggel is – szétvert egységpártból megalakult kis pártocskákat koalícióba szervezni. A törekvés eredménnyel járt, mert 2007-ben fontos hadállásokat szereztek meg mind a tartományi, mind az országos parlamentben. Romániában az RMDSZ és a Magyar Polgári Szövetség koalíciós kísérlete 2007-ben az Európai Parlamenti választások előtt, majd az RMDSZ és a Magyar Polgári Párt egyezkedése 2008-ban a helyhatósági és megyei választások előtt sikertelen volt. Ha a 2008. évi őszi parlamenti választások előtt sem születik meg az együttműködési megállapodás, vagy legalább a fegyverszüneti egyezmény, veszélybe kerülhet a bukaresti magyar parlamenti képviselet.

Magyarországon azonban mintha a társadalom szétesettsége és a közbizalom mélyre süllyedése ellenére is  körvonalazódna a megújulás esélye: egyre többen tudatosítják, hogy változásra van szükség, és egyre többen látják, hogy ez újabb terhekkel fog járni. De mintha arra is sokan rájöttek volna: nem elegendő a kormányváltás. Jogszerkezeti és szemléleti változás is szükségeltetik.

De csaknem elfelejtkeztünk egy fontos nemzetpolitikai mozzanatról: az RMDSZ első, 1996-os kormányba lépéséről, majd az MKP első, 1998-as kormányzati szerepvállalásáról. Mindkettő történelmi fontosságú esemény volt, mert Trianon óta először történt meg, hogy az elszakított magyarság politikai pártjai önállóan válhattak egy-egy utódállam kormányának részévé. De mindkét esetben megmutatkozott a nemzetpolitikai példamutatás hiánya is. A kormánykoalíciót létrehozó tárgyalások a magyar párt részéről itt is, ott is, pártpolitikai alapon és kereskedelmi szempontok szerint zajlottak. A magyar pártok mögött meghúzódó gazdasági érdekcsoportok érdekei a nemzeti közösség érdekei elé kerültek. Az ebből kialakuló közhangulat, elsősorban Székelyföldön, nagyban hozzájárult a romániai magyar politika kettéválásához, és ehhez az a szabadosság is hozzájárult, hogy 1996-ban az RMDSZ és a többi kormánypárt nem kötött koalíciós szerződést, noha együtt kormányozták az országot. A szlovákiai magyar politikában az MKP nyolc éves kormányzati szereplése hasonlóan feszült helyzetet teremtett, de mivel volt koalíciós szerződése, és azt a párt (MKP) választmánya is elfogadta, az elégedetlenség nem vezetett pártszakadáshoz. Ehelyett 2007-ben az MKP tisztújító közgyűlésén fontos személycserék történtek – a gazdasági érdekcsoport addigi politikabefolyásolási lehetősége kiszorult a pártból. Azt azonban nem tudni, hogy az egyéb megosztó kísérletek ügynökeit sikerült-e semlegesíteni.

A megosztottság taglalásának közepette – arról nem is szólva, hogy hátterének pontos rajza már-már a bűnügyi krónikák lapjaira is beillenék –, nem említettünk egy fontos elvi kérdést: a szövetségkötés alapfeltételét. Ez elsősorban az elszakított magyarok politikai pártjainak esetében fontos szempont.

Amikor 1990-ben szétágazva alakult ki a felvidéki magyar politikai közélet, az egyik párt, az (FMK) azt vallotta, hogy már választott szövetségest, noha még be sem volt jegyezve az akkori törvény szerint. Jogilag még nem létezett, még nem tudta, mennyi a támogatója, de már volt szövetségese.

Ebből egy tanulságot kell levonni: szövetségi politikát csak akkor szabad megfogalmazni, ha önálló vagyok és ismerem saját erőmet és világosak a célkitűzéseim. De van ennek más tanulsága is: ha pártpolitikai alapon vagy hatalmi stratégiák szerint kötök szövetséget, lemészárolom a nemzetpolitikát.

Az egyetemes magyar politika pártpolitikai vonatkozásai

Az előbbi sorrendiség szerint nyilvánvaló, hogy értékítéletünkben a nemzetpolitika élvez elsőbbséget. Ebbe a keretbe helyezve kell értelmeznünk a pártpolitikát is. Kétségtelen, hogy a politikai párt nem csupán a törvény szerint, de a természetes jog alapján is autonóm szervezet, tehát döntéseit más csoportosulásoktól függetlenül hozza meg. A politikai párt autonómiáját azonban nem csupán a jogi vagy politikai szuverenitása határozza meg, hanem a közösségi érdekhez fűződő viszonya is. Ezért a pártnak a sikerét megalapozó döntéseit közösségi érdekképviseleti szerepének tudatosításával kell meghoznia. Ez azt is jelenti, hogy a párt autonómiáját szükségszerűen, de nem csupán az országpolitikai és nemzetpolitikai szempontok korlátozzák – a párt nem lehet parttalan. A párt a tisztán pártpolitikai ügyekben (pártépítés, taktika, propaganda stb.) pártérdek szerint dönt, ebbe nem szólhat bele senki, de ha a pártpolitikai döntések keresztezik a nemzetpolitikát és az ezzel összefüggő szakpolitikai területeket, akkor a párt olyan közérdeket érint vagy sért, melyről a nemzet minden tagja – állampolgárságától és lakóhelyétől függetlenül – jogosan alakíthatja ki a véleményét.

Mit jelent ez a véleményalkotás?

A magyar politikai osztály az országpolitikát és a nemzetpolitikát illetőleg közelít legkevésbé a mintaszerű állapot felé. Ezért minden párt a belügyeibe való beavatkozásnak tekinti a pártpolitikájával kapcsolatos véleményalkotást. A párttaktikákkal vagy a párt értékrendjével kapcsolatban ez érthető, de nem fogadható el. A pártnak a programjával, megnyilvánulásaival, közszereplésével vagy tevékenységének a közös nemzeti tér nézőpontjából való minősítésével kapcsolatban azonban el kell viselnie a bírálatot. Természetesnek kell venni, hogy Pozsonyból azért bírálok egy magyarországi pártot vagy egy romániai magyar politikai szervezetet, mert tapasztalataim szerint politikája nem egyeztethető össze az össznemzeti érdekkel.

Mindaddig, amíg nem jön létre a nemzetpolitikáról szóló nemzeti közmegegyezés, az ilyen bírálatok véletlenszerűek és esetlegesek lesznek, egyéni hangvételt fognak megjeleníteni, de jogosságukat senki sem vonhatja kétségbe. Ha viszont létrejön egyszer ez a közmegegyezés, akkor a bírálat jogosságát még kevésbé lehet kétségbevonni, de lehet majd a közmegegyezés szempontjai szerint a bírálat tartalmi jogosságáról vitatkozni.

Viszont, akár létrejön, akár nem, ha a bírálatokat azon az alapon utasítják vissza a pártok illetve a pártkatonák, hogy a bíráló más állam polgára, másutt fizeti az adót, olybá kell tekinteni, mintha a bírálatot ily módon visszautasítók önmagukat rekesztenék ki a nemzetből, de a nemzetköziségből is.

Sok példája van a kölcsönös beleszólásnak, a kölcsönös bírálatoknak.

A nemzetközi pártszövetségek adják ennek legtöbb példáját. Ezek nemcsak értékrendi megalapozású bírálatokat fogalmaznak meg, hanem esetenként kirekesztik soraikból azokat a pártokat, amelyek nem felelnek meg az elfogadott értékrendnek, vagy ezzel összeegyeztethetetlen szövetségi politikát folytatnak. Ha ez lehetséges a nemzetközi pártszövetségekben, miért nem tekintjük ugyanezt, az ideológiák kétségbevonása nélkül, természetesnek a nemzeti érdekek alapján?

Elfogadhatatlan érv, hogy a nemzeti szövetségi rendszerek nem tekinthetők általánosnak. Ha államok vagy eszmerendszerek szerint létezhetnek egyetemes szövetségek, akkor a nemzet egyetemessége is elegendő alapot jelenthet ilyen szövetségek létrehozására pl. a hasonló eszmerendszerhez tartozó pártok között. De az eszmerendszerek fölött átnyúló nemzeti (nem állami) elv szerinti (államokon átívelő) szövetségek létrehozása elé sem lehet akadályt gördíteni, legfeljebb nemtetszést lehet ezzel kapcsolatban kinyilvánítani, mert nem illik a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején kialakított rend szerkezetébe. De hát a világ folyamatosan átalakulóban van. Csak ahhoz lehet viszonyulni, ami létezik, ami létre jött. S csak a létező szerint lehet viszonyulni a létrejövőhöz.   

Valószínűleg magyar sajátosság, hogy a magyar politikai teret uraló pártok és egyéni politikai meggyőződések zömmel a keresztény-szociális, keresztény-konzervatív és a nemzeti liberális eszmekörrel és értékrenddel behatárolt térben léteznek. A Magyarország határain kívül élő magyar közösségek is ehhez az eszmeiséghez és értékrendhez felzárkózott politikai szervezeteket támogatnak, kivéve az UMDSZ-t (egy baloldali irányultságú Ukrajnai Magyar Demokratikus Szövetséget) és a HMSZ-t (a Horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségét, ezt az MSZP hívta életre). Magyarországon ingadozóan, de általában többségükben ugyancsak ehhez a térfélhez kötődnek az értékrendet tudatosan valló és vállaló polgárok – még ha a parlamenti képviselő-választáson nem mindig ez a társadalmi összkép rajzolódik is ki, de ez inkább a tömegek politikai megvesztegetésének és a politikai szemfényvesztésnek a következménye.

Ezt a politikai tájoltságot olyan sajátos nemzeti integrációs tényezőnek kell tekinteni, mely összekapcsolja az állampolgári és a nemzeti mozgásteret.

A nemzeti mozgástér

Tény és való, hogy kapcsolatrendszerünkben meg kell különböztetnünk az állampolgári és a nemzeti mozgásteret. Azért is, mert történelmileg létezik bennünk a kettős kötődés: a szülőföldhöz való hűség és a nemzet iránti elkötelezettség. Történelmileg ez jelentette a hazához és a nemzethez való kötődést, a királyhoz és a szűkebb pátriához való hűséget..

Trianon után azonban létrejött egy sajátos osztódása az értelmi és érzelmi kötődéseknek. Ezt a változást két irányból lehet vizsgálni. Mi változott az elszakítottak részéről, és hogyan változott a maradék magyarországiak látásmódja.

Nyilvánvaló, hogy a szülőföld (a szűkebb haza) iránti érzelmi kötődések az elmúlt száz évben nem változtak, vagy csak alig. A nyugat felé megindult nagy méretű migrációs hullámokat sem ennek az érzelmi köteléknek az átalakulása váltotta ki, hanem a megélhetési gondok vagy a politikai üldöztetés, illetve a félelem. De a nemzetnek abban a részében, amely a trianoni békeszerződéssel államilag más kötelékbe került, megjelent egy gyakorlatias és ésszerű, sőt ésszerűségében a korábbitól nem eltérő, csak éppen más állam kapcsolatrendszerében megfogalmazódott magatartás, amely elsősorban a kényszerű államváltással és a szülőfölddel kapcsolatos: nincs hazám csak szülőföldem.

Ettől függetlenül az elszakított nemzetrészeknek a nemzethez fűződő viszonyában a nemzetpolgári elkötelezettség kerekedik felül, mely egy új és valószínűleg sajátos – talán az örménység érzetéhez hasonlító – magyar jelenség. A történelmi haza elvesztésével, a nemzet kötelékeinek az azt át-átvágó államhatárokkal, az új körülmények között kialakuló hazátlanságérzettel és az abban meggyökereződő másodrendűség-érzettel függ össze. A nemzetpolgár-érzetnek vagy inkább óhajnak a kifejezésére és kielégítésére alapíttatott meg 2001-ben a Magyar Igazolvány intézménye.

Ezt a sajátos köteléket valóságosabbá és rendszerszerűbbé lehetne tenni a nem bennlakók számára is elérhető magyar állampolgársággal, és ennek következtében sokkal tárgyilagosabbá válna a magyar politikai és nem politikai közélet tere is. 

Az egyetemes nemzeti lét rendszerszerűségének az erősítése érdekében viszont arra kellene törekednünk, hogy a magyar–magyar integráció előrehaladásával kialakuljon az egységes nemzeti tervezési tér is. Ehhez azonban csak a magyar nemzetpolitikai rendszer megszületése révén juthatunk el.

A magyar nemzetpolitika jelene a „bentiek” és a „kívüliek” viszonya szerint

A rendszerváltozás, azaz a kommunista hatalmi rend bukása nem csak önmagában jelentett örömet a magyar nemzet nagy részének. A magyarság jelentős része nem csupán az ideológiai és hatalmi elnyomást, hanem a nemzeti eszme elnyomását is a kommunizmushoz – leegyszerűsítve: a baloldalhoz – és a proletár internacionalizmushoz kötötte. Ez a vélemény nem oktalanul alakult ki, hiszen a kommunizmus a nemzetek fölötti globalizációnak volt egy sajátos, nem a piaci elveken alapuló megnyilvánulása. A kommunista rendszer bukásával a nemzetet ezért a nemzeti felszabadulás érzése is áthatotta. Ezt a magyarországi alkotmány 1989 őszén végrehajtott módosítása is erősítette. Ekkor végre alkotmányos alapokra  helyezték a nemzet határon túli része iránti felelősségvállalást. Az elmúlt csaknem két évtizedben azonban ez az alkotmányos norma gyengének bizonyult. Ha azok a politikai erők kormányozták Magyarországot, amelyek tevékenyen hozzájárultak ehhez az alkotmánymódosításhoz, működött az alkotmánynak ez a cikkelye, ha az ezért nem lelkesedő, de ezt eltűrő politikai erők kormányozták az országot, akkor nem működött.

Tény és való, hogy a rendszerváltozással a hivatalos Magyarország és az elszakított magyarok viszonya megváltozott. A magyar nagykövetségeken és konzulátusokon a korábban kialakult delíriumos és összekacsingatós ivócimboraságokat, valamint a kommunista nemzetköziség érdekei alapján megválogatott személyi kapcsolatokat a diplomáciai testületek csökkenő alkoholfogyasztása, a nyitottság és az intézményes, átlátható kapcsolatok váltották fel. Ezért – éppen a rendszerváltozás hőskorának mámorában – nem véletlenül fogalmazta meg elsőként egy ismeretlen szerző azt a természetes kívánalmat, hogy a határon túli magyarok törvényes képviselői és Magyaroszág bármikori kormánya között pártoktól független kapcsolat alakuljon ki. Ennek az igénynek az Antall-kormány ellenzéke megfogalmazta hétköznapi, atyáskodó, ám elfogadhatatlan változatát is: viszonyuljanak a határon túli magyarok azonos módon minden magyar kormányhoz – azaz, mondjanak le szellemi és erkölcsi egyediségükről.

Ám nem sokkal a rendszerváltozás első szabad választása után kiderült, hogy a valóság más, s korántsem olyan eszményi, mint ahogyan néhányan elképzelték. Az Antall-kormány szívélyesebben viszonyult azokhoz a magyar közösségekhez, amelyeknek sikerült kialakítani a magyar egységpártot. Felvidéki magyar pártküldöttséget kormányfőként hivatalosan csak 1992 szeptemberében fogadott – az Együttélés és az MKDM politikusait –, noha a többi magyar nemzettöredékkel rendszeres kapcsolatot tartott. Egy évvel később, 1993 tavaszán az ukrán–magyar alapszerződés megkötésekor, majd nyáron – a Közép-európai Népcsoportok Fórumának normafai ülésén – nyilvánvalóvá vált, hogy változóban van az az 1992 augusztusában kormányálláspontként megismert vélemény, melyet alapelvként is lehetett tekinteni, ami szerint a magyar kormány támogatja a határon túli magyarok legitim szervezeteinek azon törekvéseit, melyek alkalmasak a nemzettöredékek helyzetének az európai integrációval összhangban való rendezésére. Ráadásul erről, az eredeti kormányálláspontról nincs is semmilyen hivatalos jegyzőkönyv. Az ezt bizonyító, kézzel írt feljegyzést Entz Géza tette elém 1992. augusztus 19-én a Magyar Kultúra Alapítvány Budavári épületének első emeletén, a határon túli magyarok vezetőinek tanácskozásán. A kézzel írt feljegyzés hihető volt, mert összhangban állt a magyar kormány akkor meghirdetett, hármas pillérű külpolitikájával. Abban az európai integrációval egyenértékű elemként voltak feltüntetve az elszakított magyarok által megjelenített és az európai integrációval összeegyeztethető legitim törekvések.

Az 1993-ban észlelhető, erről a korábbi álláspontról való elmozdulás azonban nem volt véletlenszerű. Az Antall-kormány, integrációs politikájának támogatására meg akarta nyerni parlamenti ellenzékét is, az pedig a kormány politikáját főleg az elszakított magyarok iránti álláspontja miatt támadta. Ám a határon túli magyar közösségek sem tudtak egy nevezőre jutni saját ügyeikben. A Felvidéken meg voltak osztva, Kárpátalján éppen osztódtak és a Délvidék is képlékeny állapotba került. A két kérdéskör – a határon túli magyar ügy és az integráció – a Horn-kormány idején szakadt el véglegesen egymástól.

Az Antall-kormány parlamenti ellenzéke részéről a kormány ellen 1993-tól intézett támadásokból vált nyilvánvalóvá, hogy a nemzetpolitika szempontjából nem mindegy, mely pártok alkotják a kormánykoalíciót. Ezért már akkor lehetetlenné vált az a korábbi emeszpés igény, hogy a határon túli magyarok azonosan viszonyuljanak a bármikori magyar kormányhoz. Az MSZP és az SZDSZ ellenzéki kettőse elsősorban azzal bírálta az Antall-kormányt, hogy „túlszerette” a határon túli magyarokat, emiatt elhanyagolta a szomszédságpolitikát,  és ennek lett közvetlen következménye az ország nemzetközi kapcsolatainak romlása és a gazdasági fejlődés visszaesése.

A Horn-kormány hivatalba lépését követő másfél évben – elsősorban a szlovák–magyar és a román–magyar alapszerződés miatt – fagyossá vált a magyarországi kormány és a határon túli magyar szervezetek viszonya. 1995. augusztus 20-án szinte botrányossá fajult a nemzeti ünnep alkalmából adott budapesti parlamenti fogadás. Göncz Árpád köztársasági elnök magából kikelve ordítozott a miatt a kívánalom miatt, hogy a román–magyar alapszerződésbe foglaltassék bele a magyar autonómia igénye – „tönkre akarjátok tenni Magyarország európai integrációját”, üvöltötte a parlament folyosóján, szerencséjére csak a határon túliak füle hallatára. Hasonló, csak kevésbé látványos jelenet zajlott le 1996 tavaszán is az Együttélés és az MKDM képviselői valamint az MSZP emisszáriusai között, amikor a felvidéki magyar politikusok közölték magyarországi kormánypárti kollégáikkal, hogy a szlovák parlamentben nem szavazzák meg a szlovák–magyar alapszerződést. Csupán az 1996-ban megrendezett első magyar–magyar csúcsértekezlet enyhítette valamelyest a fagyos feszültséget. Az értekezlet zárónyilatkozata körül kialakult vita azonban, amelyben a határon túliak az akkori magyarországi parlamenti ellenzék oldalára kerültek, világossá tette azok számára is, akik addig nem tudták, hogy merre húzódnak a magyarországi politika törésvonalai.

 Nagy nemzetpolitikai botrány a kárpát-medencei magyar politikában ez után ugyanilyen forgatókönyv szerint kétszer volt még. Az egyik az Orbán-kormány idején, amikor a két ellenzéki párt, az MSZP és az SZDSZ felsorakozott a státustörvény ellen. A másik pedig, talán Trianon óta a legszégyenletesebb, 2004 novemberében, mely december 5-én csúcsosodott. Ez a kettős állampolgárság néven elhíresült népszavazással volt kapcsolatos. A botrány november 11-én kezdett ívelni, akkor az MSZP és az SZDSZ kormánypártként elutasította a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) zárónyilatkozatának aláírását, és ezzel megszűnt az 1998 őszén megalakított intézmény. Folytatása a magyarországi kormány és a kormánypártok masszív, magyarellenes kampánya volt, mely aztán az eredménytelen népszavazással tetőződött be.

 Tény és való, hogy a jelenlegi viszonyok között nem lehet eleget tenni annak a követelménynek, hogy azonos módon lehessen viszonyulni a bármikori magyar kormányhoz. A kormányok pártfüggők, hiszen pártok alakítják, némely pártok pedig függetlenek a nemzettől. Ezért a magyar nemzetpolitika is nyilvánvalóan pártfüggő, vagy nincs.

 Az MSZP és az SZDSZ más ideológia és már értékrend szerint szerveződött párt, mint a többi kárpát-medencei magyar politikai tömörülés. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az MSZP és egy miniatűr csatlósa, a Kapolyi-féle szocdemek (közéjük menekül az MSZP egy része) az Európai Szocialista Párt tagja, az SZDSZ az Európai Liberálisok kötelékében szerepel, a többi magyarországi és kárpát-medencei magyar párt pedig az Európai Néppártban szerveződik – ez akár arra szolgáló lehetőség is lehet, hogy létrehozzuk a magyar keresztény-konzervatív pártok szövetségét.

 A pártok közötti értékrendi különbségek áthidalása, a nemzetpolitikai béke és a bármikori magyarországi (magyar) kormányhoz való azonos viszonyulás feltételének a megteremtése csak egy olyan nemzetpolitikai egyetértésnek, példaértékű állapotnak a kialakításával valósítható meg, amelyben

 - a magyarországi pártok önmegtartóztatóan jelenítik meg a közöttük lévő ellentéteket a határon túliak politikai szerveződéseinek körében,

 - a pártok a nemzetpolitikát nem ideológia szerint, hanem az erre vonatkozó közös,  egyetértéssel elfogadott értékrend szerint művelik,

 - felülemelkednek a második világháború végén kialakult győztesi elveken, amelyekhez ma már csak azok ragaszkodnak, akik a haszonélvezői,

 - a „határon túli” magyar politikai szervezetek nem korlátozzák önmagukat a többségiek érdekeinek vagy „félelmeinek” a tiszteletben tartásával, hanem kiállnak az általuk képviseltek érdekeiért. 

 A nemzeti tervezési tér

 A nemzeti tervezés alapfeltétele: a nemzetpolitikában nincsenek kormánypártok és ellenzékiek, csak jó és jobb szándékok.

 A nemzeti tervezésnek számot kell vetni néhány ténnyel:

- a nemzet megosztottságával,

- a nemzet szétdaraboltságával,

- a nemzet részeinek szétfejlődésével,

- a nemzet többrétegűségével,

- a nemzetet meghatározó politikai és kulturális tényezők szembeállíthatóságával,

- a nemzet szerkezetének átalakulásával,

- a magyarkérdés iránti barátságtalan európai környezettel…

 Bennünket elsősorban nem az a kérdés foglalkoztat, hogy küszködnek-e hasonló gondokkal más nemzetek Európában vagy szerte a világon, hanem, hogy miképp tudunk mi a mieinken úrrá lenni.

 A nemzet megosztottsága nem szüntethető meg, hiszen mindegyik nemzet megosztott. Nekünk az a fontos, hogyan változik a nemzetnek vagy az országnak elkötelezettek, valamint egynémely pártoknak vagy csoportérdekeknek elkötelezettek aránya az idő és a kormánypolitika függvényében. Tudatosítani kell, hogy pl. 2008-ban a FIDESZ-MPSZ iránt elkötelezettek aránya azért növekszik, mert nő az ország ügyeinek javításáért elkötelezettek aránya. Ez fontos szempont, mert állampolgári alapon ez jelentheti a nemzetért elkötelezettek táborának növekedését.

 A nemzet szétdaraboltsága nem belpolitikai állapot, hanem a nemzetközi politika keserű következménye. Ez nem azt jelenti, hogy ha nem tudjuk megváltoztatni a nemzetközi politikai felfogást, akkor a nemzet szétdaraboltsága nem orvosolható, minthogy a levágott végtagot nem tudjuk visszahegeszteni. A létező állapotnak mindig két értelmezhetősége van. Az egyik a megváltoztathatatlanság irányába mutat, a másik a változtatás módozatai felé. Deák Ferencnek igaza volt, amikor arra utalt, hogy a nemzet csak azt veszítheti el, amiről lemond. Ha a szétdaraboltságot végzetszerűen fogjuk fel, akkor végzetszerűvé válik. Ha úgy viszonyulunk hozzá, hogy bár nem vonjuk kétségbe a valóságot, de következetesen mindent megteszünk az egybetartás érdekében, akkor a szétdaraboltság nem válik végzetszerűvé, hanem új, értékteremtő életformák kialakítását eredményezheti. A nemzet törzs-országának nyilvánvalóan és mindenütt ezt kell képviselnie. Ha nem ezt teszi, előbb-utóbb Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye magyarsága is veszélybe kerül.

 A nemzet részeinek szétfejlődése hatalmas próbatétele a nemzetnek. A szétfejlődés a nemzet szétdaraboltságával függ össze. Az államhatárokkal egymástól elválasztott részek Trianon óta más-más szocializációs körülmények között élnek, eltérőek a társadalmi élményeik. Csak egy azonos élményük van: a kiszolgáltatottság. Életkörülményeik miatt közösségi céljaik hierarchiája nem azonos, illetve eltér egymástól. A szétfejlődés egyrészt az elszakított nemzetrészek szervezett művelődési körülményeitől, az új államhatalmak által képviselt nemzeti oktatáspolitika szemléleti és tartalmi szempontjaitól függ. Másrészt az iskolázottsági szinttől, ugyanis nem mindegy, hogy egy-egy magyar közösség korosztályainak képesítési foka és minősége hogyan viszonyul a magyar átlaghoz. A nemzet részei más-más állampolitikák és nemzetpolitikák tervei és utasításai miatt művelődésileg is különböznek. A szétfejlődés függ az idegen kulturális hatásoktól, főleg ezeknek államilag szervezett nyomásától. És nem utolsósorban az idegenné váló környezetben a magyar nyelv használatától. Tapasztalható tehát műveltségi és társadalmi szétfejlődés, valamint  különböző mértékű kulturális beszűkülés. A hátrányos hatások felsorolásában azonban benne foglaltatnak a feladatok is: mire kell szerezni a nemzet törzsországának védőhatalmi befolyást vagy legalább beleszólási lehetőséget.

 A nemzet többrétegűsége nem huszadik századi jelenség, de abban az évszázadban vált társadalmi és politikai jelenségként is meghatározhatóvá.

 A nemzet egyik rétege a kulturális nemzet. Esetünkben a szétdarabolt nemzet. Történelmi és politikai valóság, hogy a magyar nemzet kulturálisan és nyelvileg egységes. Kevés nemzet dicsekedhet azzal, hogy a nyelvén félezer évvel korábban leírt szövegeket ma is szinte ugyanúgy értik, mint akkor. Az első magyar bibliafordítók nyelve XV. századi, és lényegében ma is érthető.

 A másik rétege: a politikai nemzet. Az írott jog idiótái az állampolgárok közösségét tekintik politikai nemzetnek. Nyilvánvaló pedig, hogy nem ez az igazság, mert az állampolgárságot, mint közjogi kategóriát nem lehet csak úgy, ruhaként ráhúzni egy társadalmilag feltételezett, kulturálisan értelmezhető és politikailag megfogalmazható jelenségre. Az állampolgári kötelességekből, jogokból és az adófizetői kötelezettségből ugyanis nem alakulhat ki politikai közösség. A politikai nemzet létrejöttének sok alapfeltétele van, pl., hogy az állam védje a polgárát, biztosítsa a méltó élethez való jogait, a kulturális, vallási vagy akár történelmi fejlődésében eltérő közösségeit kollektív jogokkal ruházza fel, de a legfontosabb alapfeltétel, hogy kialakuljon egy államalkotó közösségi élmény, azaz a polgárnak is érdekében álljon védelmezni az államot. E nélkül nem jöhet létre a politikai nemzet.

 Ez mutatja azt, hogy igenis szembeállítható egymással a kulturális és politikai nemzet kategória. Ebben a vonatkozásban a magyar politikai nemzet ma is a XIX. század végi történelmi, kulturális és lelki meghatározottságú politikai nemzetnek a tükörképe, mert a magyarországi állampolgári közösség is ennek a szerves folytatása, titkon (merthogy nyíltan nem tehetik) az elszakított nemzetrészek is ehhez viszonyulnak. A nyelvi nemzet és a politikai nemzet között igenis van eltérés, de ha a politikai nemzet és a kultúra között nincs összhang,  az előbb-utóbb a politikai nemzet végét jelenti.

 A magyarság körében az állampolgársághoz, tehát ehhez az 1880-tól létező intézményhez való kötődés csak utánérzés, hiszen amikor Trianon miatt megszűnt egyetemes érvényesíthetősége, még negyven éve sem létezett az az állampolgársági törvény, mely szerint – annak módosítása nélkül – ma egyetlen elszakított vagy emigráns magyar sem lehetne magyar állampolgár. Az eredeti magyar állampolgárság tehát inkább a történelmi magyar hazához való érzelmi kapcsolatot fejezi ki, mely érzelmileg és tartalmilag is sokkal több, mint a modern állampolgári kapcsolatrendszer, mert inkább a hungarus tudatnak és a Szent Koronához való érzelmi kötődésnek az átalakult megjelenése.

 A nemzet harmadik rétege: a gazdasági nemzet. Szokatlan meghatározás. De amióta létezik gazdasági emigráció, a szülőföld elhagyása megélhetési okokból, illetve ismerjük a szülőföld, a település, a kistérség népességmegtartó erejének és  – ezek által közvetítve – a nemzet közösségében való lét tudatosításának jelentőségét, azóta nyilvánvaló, hogy számolni kell ezzel a nemzetfogalommal és társadalmi jelenséggel is. Az elszakított nemzetrészek esetében még inkább: a szülőföld gazdasági eltartó ereje a szülőföldön való boldogulás egyik alapfeltétele. A szülőföldön és a saját közösségben való maradás pedig a nemzeti közösségi lét fenntartásának egyik alapfeltétele.

 A nemzet szétdaraboltságának következménye a nemzet szerkezeti átalakulása. A nemzet államhatárokkal való szétdaraboltságát és egyéb szórványait ténynek kell tekinteni. A nemzetnek ehhez az állapotához nem úgy kell viszonyulni, mint megváltoztatható vagy megváltoztathatatlan valósághoz. A részek integrációjára, azaz az államhatárok fölötti egyesítésére kell törekedni, annak az integrációs folyamatnak a példájára, mely évek óta áthatja Európát. A szétdaraboltságot nem mozaikszerűségként kell felfogni. A részeket olyan, önrendelkezve együttműködő alapegységeknek kell tekinteni, melyek nemzetszerkezeti egészben szövődnek egybe, ez lehet akár föderális szerkezet is. Ennek a törekvésnek egyik kezdetleges kifejezője volt a Magyar Állandó Értekezlet, ez 1998-ban jött létre, és 2004-ben szűnt meg, valamint még ma is az a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma – ez 2003-tól vált rendszeressé. Ennek az önrendelkezve együttműködő egységekből összetevődő nemzetszerkezetnek lehetne fontos kifejezője a magyar állampolgárság kiterjesztése annak a pontos törvényi meghatározásával, hogy milyen mértékig lehet élni az állandó lakóhely szerint az ebből származó jogokkal. Ebben az alulról épülő nemzetszerkezetben kellene törvényileg szabályozott módon kialakítani a nemzeti kataszterszerű egyéni tagságon alapuló magyar világszervezetet, elsősorban a magyar nemzeti műveltség intézményszerű támogatására. Az alulról építkező nemzetszerkezetben fontos szerephez jutna a települési önkormányzatok és a kistérségi társulások szövetkezése,  így e helyi önigazgatási szervezetek jelentősége felértékelődne.

 A nemzeti tervezésnek – figyelembe véve a tervezés terét meghatározó körülményeket – nem kell kiterjednie minden ágazatra. Inkább integrálnia kell a szakterületeket. Például nem elszigetelten kell foglalkozni a nemzeti oktatásüggyel, hanem olyan életpályakezdési programokat kell kidolgozni és megvalósítani, melyek kiigazítják a nemzeti művelődésben mutatkozó eltéréseket, megoldásokat keresnek a szórványok gondjainak enyhítésére, és lehetőséget teremtenek a helyben vagy a saját térségben való érvényesülésre. Ehhez kell kapcsolni a területre vonatkozó, a helyi adottságokra alapozó gazdasági tervezést, mely magától értetődően magába foglalja a közlekedéstől a mezőgazdaságig a gazdasági ágazatokat, a regionális politikát, a vidékfejlesztést és a munkaerő migrációjának tervezését. A tárcaközi kapcsolódások értelemszerűen utalnak arra, hogy a nemzetpolitikának az országpolitikán túlmutató részét nem lehet szétosztani a hagyományos szakágazatok között, noha a területeket hatékonyan csak minisztériumi hatáskörben lehet ellátni. Ezért a nemzeti tervezés egyik legfontosabb szerkezeti feltétele egy önálló, csúcsminisztérium-szerű tárca létrehozása a megfelelő szakmai, politikai döntéselőkészítő és végrehajtást ellenőrző testülettel kiegészítve.     

 Az európai pártpolitikai és nemzetpolitikai mozgástér

 Az európai integráció előre haladásának ellenére Európában még mindig az államok joga uralkodik a nemzetek és a régiók kárára. A történelmi nemzetállamok szempontjából ez természetes állapot, ezért nem érzékelik ezt a modern abszolutizmusra emlékeztető helyzetet és  egymás között emiatt tesznek könnyebben kivételt e jog alól. Ennek következményeként jöhettek létre azok a nagy együttműködési szerkezetek, amelyekben a részvétel csak az állami függetlenség részleges korlátozásával képzelhető el. Az etnokratikus nemzetállamok azonban úgy ragaszkodnak az állam jogához, mintha a létük függene tőle – és ez nyilván így is van, mert nincs nekik, vagy hiányos a klasszikus nemzetállami fejlődési múltjuk. Mégis kénytelenek elfogadni a történelmi nemzetállamoknak az államok jogának kizárólagosságával szemben olykor tanúsított korlátozó álláspontját. Ezáltal alakul ki az európai mozgástér, amelyben az egyik határt a közösen elfogadható, a kicsinyességek által meghatározott minimumok jelentik, a másikat pedig a nagyok által meghatározott érdekek.

 Jelenleg két nagy politikai szerkezet: az Európa Tanács és az Európai Unió teremti meg azt az európai mozgásteret, melyben az államok kizárólagos belügyeinek a rovására bizonyos mértékig módosítani lehet a kormányok és az államok politikáját, némileg korlátozni lehet az államok kizárólagosságát.

 Az Európa Tanács inkább államcentrikus szerkezet, de az általa kierőszakolt nemzetközi egyezmények némileg módosították az egyes államok jogrendjét és belpolitikáját. Érdemei leginkább az emberi jogok elmélyítésében és elfogadásának elterjesztésében elévülhetetlenek.

 Az Európai Unió (korábban Európai Közösség, Közös Piac, Montánunió) a kontinens gazdasági terét alakította át, ennek következtében átjárhatóvá vált Európa, és ezzel éppen az etnokratikus nemzetállamok legféltettebb fétisét, az államhatárok jellegét változtatta meg. Nemcsak azzal oldotta fel az államhatárokat, hogy átjárhatóvá váltak, noha elválasztó jellegük ott is gyakran vasfüggönyszerű volt, ahol nem húztak a mentükön a drótkerítést, hanem leginkább a határon átívelő együttműködéssel is. Egyszersmind azonban a pluralista demokrácia értékeit is közös európai élménnyé tette, egyrészt az Európai Parlament által, másrészt a keretei között működő nemzetközi pártszövetségek révén. Az Európai Parlament demokratikusabb elvek szerint működik, mint sok új tagállam parlamentje.

 Ha figyelmen kívül hagyjuk az európai integrációnak azokat a hátrányait, amelyek az európai fejlődéstől való, 1918 óta halmozódó lemaradásunkból vagy a – hosszan tartó – kommunista hatalmi rendszer által okozott szakmai és tapasztalati felkészületlenségünkből adódnak, akkor azt is mondhatnánk, hogy a magyar nemzetnek találták ki az európai együttműködést.

 Az így kialakult nemzetközi mozgástérben ugyanis e szétszakított nemzet egyes részeinek együttes vagy egyeztetett fellépéseire csak ezáltal nyílt lehetőség, mert a nemzet egyes elszakított részei között olyan érintkezési síkok jöttek létre, amilyenekre egyébként reménye sem lett volna. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében ugyan az őket delegáló országok képviselőiként jelennek meg a magyar parlamenti képviselők, de senki sem akadályozhatja őket az együttes cselekvésben, csak önmaguk lustasága, butasága vagy rögzült és öröklött félelmeik. Az Európai Parlamentben még előnyösebb a helyzet, mert oda közvetlenül választják a képviselőket és nem az országos parlament küldi ki őket, mint az Európa Tanácsba. Az európai képviselettel kapcsolatban azt kellene átgondolni, hogy a jövőben milyen mértékig vonhatják ki magukat a magyar képviselők az államelvűség alól.

 Az európai pártpolitikai mozgásterünknek egy sajátos lehetőségét rejti magában az a tény, hogy az Európai Néppártban öt magyar párt képviselteti magát. Közülük kettő – az MKP és az RMDSZ – csaknem olyan lélekszámú, Magyarország szomszédságában élő magyart képvisel, mint Szlovénia lakosainak a lélekszáma.

 ***

Zárszóként érdemes vezérfonál gyanánt leírni: a sikeres országpolitika a nemzetpolitika alapja. E nélkül ugyanis a nemzetpolitika eredménytelen lesz. De az országpolitika sem lesz sikeres, és a nemzetpolitika sem lesz eredményes, ha rossz a kormány. Ha a kormány az államügyeket jól irányítja, sikeres országpolitikát folytat, de nem vállalja a nemzet ügyét, akkor a nemzetpolitika a civil szervezetekre és a települési önkormányzatokra marad. Kormányzati akarat nélkül a nemzetpolitika kudarcra van ítélve.