vissza a főoldalra

 2009.01.02. 

Josua és Ráchel fia, Juda

Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el c. könyvéről.

A regény először 1942 és 44 között jelent meg a Magyar Futár című újság hasábjain. Ezt az újságot akkor Magyarországon 400 ezer példányban nyomták ki. Az öregek ma is emlékeznek erre az egykorvolt újságra. Álltam az autóbuszmegállóban, hónom alatt ez a nagyméretű könyv, „nehéz olvasmány”, és az elmaradhatatlan két újság, mentem a szerkesztőségbe. Egy kedves, idős úr ránézett a könyvre, és kérdezte: mikor jelent meg ez a könyv, hiszen ez régi? Mondtam, hogy 2001-ben Budapesten. Én még annak idején olvastam a Magyar Futárban – mondta. És néhány szót váltottunk Dövényi Nagy Lajosról, a szerzőről, meg a Tarnopolból indult el című regényről. Dövényi Nagy Lajost ezért a könyvéért meg egyéb írásaiért a Népbíróság halálra ítélte. Majd Veres Péter közbenjárására 15 évre enyhítették a büntetést. Dövényi Nagy Lajos le is ülte a megszabottakat, sőt még többet is. Szabadon még egy évig élt, Budapesten a zsidó kórházban halt meg elégtelen orvosi ellátás következtében.

 A Tarnopolból indult el című kortörténeti regény irányregény. A szerző nagy kelet-magyarországi ismeretanyaggal rendelkezik, és telitalálatos jellemrajzai teszik teljessé művét. Legújabban 2001-ben jelent meg a kilónál is súlyosabb könyv a Gede Testvéreknél. Josua és Ráchel fia Tarnopolban született, és amikor felnőtt, elindult világot látni és hódítani Brandstein Juda. Az apa ócskászsidó volt, hatalmas zsákjába gyűjtötte szerzeményeit: tollat, csontot, meg koszos rongyokat. Elkísérte a fiát az elváláskor Tarnopol határáig, és csak röviden búcsúztak. „Josua ott állott fiával szemközt, és most már neki is kicsordult szeméből a könny. Megölelte Júdát, elmondta rá az áldást, és kétfelől megcsókolta az arcát.

– Ne feledd el apádat és anyádat… – mormogta. Vigyázz, és ha gazdag leszel, akkor se feledd el soha, hogy zsidó vagy.

– Nem felejtem el.”

Brandstein Juda tehát elindult Tarnopolból a vándorútjára. „Most esztendeje érkezett ide hosszú vándorlás után, s ahogy a piacon végigment, rögtön tudta, marad, megtelepszik a városban, amit Munkácsnak neveznek. Úgy találta, hogy elhagyott szülőföldjéhez hasonlatos minden. Szívesen vándorolt volna tovább dél felé, ahol ennél nagyobb városok csábították, de még mindig gyakran eszébe jutott, hogy hátha bajba kerül, amiért papírok nélkül jött át a határon. Itt el tudott bújni, akár egy sűrű vadonban. …” Rosenbaum Mendelnél telepedett le, aki házaló volt, akár otthon az apja. A szoba-konyhás lakásban tízen szorongtak éjszakánként, mert nappal csak Mendel bácsi felesége, a jóságos, mindig hunyorgó szemű Rebekka néni volt otthon, aki összeaszott, ráncos arca felett még mindig fiatalkori fekete parókáját viselte. Az ágyakban meg a földre vetett vackokon aludtak egymás hegyén- hátán, valóságos csoda volt, hogy elfértek. Juda néha úgy érezte: szétfeszíti a falakat a sok emberi test, kidönti a házat, mint egy rossz papírdoboz oldalát.” Juda tanulta az üzletelést a nyomortelepen. Elhatározta, hogy gazdag lesz, megvalósítja tervét tűzön-vízen keresztül. „Már egy esztendeje, hogy bejött az országba, 19 éves, szakálla, bajusza vékony pelyhekben árnyékolja be arcát, amely sovány, és átlátszó bőrű. Jóformán gyerek még, de valami komor elszánással tette fel magát egyetlen célra: gazdag akar lenni. Sok mindent tanult itt, ebben a városban, ahol jóformán mindenki kereskedő. Grasszmann Oziás az engrossista, ahonnét portékáját venni szokta, jó tanácsokkal látta el, valahányszor benyitott hozzá. Magával vitte hátra a homályos raktárhoz, ahol egy csöppnyi üvegkalitkában tartotta az üzleti könyveket meg a kasszát.

–Csak szólj, ha kölcsön kell, mondta neki, mikor már megismerte és tudta, hogy megbízható üzletfél.

– Szívesen adok pár koronát, az ilyen fiatalemberek tetszenek nekem … szorgalmas vagy fiam.

Ez a dicséret több volt még a pénznél is. Az öreg Oziás ősz szakállával, ócska kabátjával, kitérdelt nadrágjával olyan tekintély volt, mint maga Rothschild. Ő bérelte a város vásárvámját, és évek óta rengeteg pénze van. Alkalmazottai, akik maguk is mind zsidók, ott állnak a cédulaháznál, szemük elől el nem húzódhatik senki. Rárohannak a vásárosokra, lehúzzák róluk a gubát, az asszonyoktól elveszik a kendőt, de fizetni kell. Nem lehet letagadni a kocsiderékba széna vagy szalma alá rejtett kacsákat, tyúkokat, benéznek mindenüvé, és fizetni kell. Oziás bankár is. Ha valaki utazni akar Berlinbe, Krakkóba, vagy akár Londonba, nem visz magával pénzt. Egy zsidó soha ne hordjon magánál sok pénzt, mert nem tudhatja, mi történik vele. Bemegy Oziáshoz, aki egy tenyérnyi papírdarabra három héber sort ír, s arra kifizetik Londonban a fontot, Berlinben a márkát, annyit, amennyit kell. Tehát Juda pénzt kért Oziástól. Az öreg benyúlt kopott kabátja zsebébe, és kihúzott egy darab papírost. „– Ezt írd alá fiam, a rend kedvéért. Kötelezvény volt 500 koronáról.” Megindult a gazdagodás útján Juda. Boltot vett, a ruszinoknak petróleumot, heringet és pálinkát mért. Kinézett magának egy melles, csinos ruszin lányt, Marusját. Cselédként alkalmazta, és természetesen felcsinálta. Furcsa hely volt ez a Munkács és környéke. Orosz iratokat és szent könyveket terjesztettek, vonzották volna magukhoz a kárpátaljaiakat ortodox hitre. Politikai iratok is voltak köztük. Na ebből is üzletet csinál Juda. Nem tett mást, csak az ő boltjában volt ezeknek a könyveknek, röpcéduláknak és újságoknak a depója. Amikor aztán a csendőrök nyomába eredtek az orosz könyvterjesztésnek, ebből is boltot csinált a mi Judánk. Oziásnak, a bankárnak volt egy lánya, Rozele. Ezt a csinosnak mondható, formás, kicsikét hízásnak induló zsidó lányt nézte ki feleségül magának Juda. Gazdag is volt, és a körülményekhez képest szép is. És ha feleségül veszi, ő örökli Oziás nem kevés vagyonát. Együtt volt már a teljes élethez a cselédlány szerető és a gazdag feleségnek való Rozele. Indulhattak tovább az élet útján. Ezt az együttállást is pontosan írja le a könyv szerzője. A ruszin lány apja mondta Brandstein Judának.

„– Odaadom, pan… Odaadom Marusját… Csak hallgass, pan. Mosolygott, de ezt a mosolyt nem látta a paraszt. Magasan fölötte állott Brandstein Juda, elnézett messze, a ház irányába, ahol Riskó Marusja birkatokányt készített a szegény kis rutén házban vacsorára. Látta szőke hajfonatát, ahogy végigomlik a hátán, le a derekáig, az ingvállból kidomborodó mellét, és karcsú lábát. Mosolygott Brandstein Juda, és arra gondolt, hogy a szeretőt már megszerezte, csak a feleség, a gazdag feleség kell még. Grosszmann Oziás Rozeléje. Biztos volt benne, hogy egy napon azt is elnyeri úgy, mint a paraszt lányát.

– Hát nem bánom… rendben van, Riskó Ljivák… Suttogva tette hozzá:

– De holnap az a leány itt legyen...” Ezen a furcsa tájon Judának volt egy vállalkozó szomszédja, Kondor úr. Vasutat épített és a ruszin munkások vérét szívta, gazdagodott rajtuk. Egyszer csak Brandstein Juda egy ötletével szólította meg Kondor urat. Fizetésként ne pénzt adjon a ruszinoknak, hanem bonuszt, mai nevén csekket. Ezért a cselekedetéért hatezret kapna Kondor Judától. Bizalmatlan volt Kondor, de végül belement az üzletbe. Innentől kezdve a munkások a kantinban vásároltak rongy pálinkát, szalagot és csecsebecsét, szájharmonikát a Juda- féle kantinból. Dőlt a pénz, a ruszinok meg szegényedtek. Ez a Kondor a nagyvonalú életről magyarázott Judának: ami ezen a vidéken van semmi, az igazi világ Pesten található. Fel is utaztak, fényes szállodában szálltak meg, elegánsan ebédeltek vacsoráztak, és nőztek. Ez az élet módfelett tetszett a mi főhősünknek, Brandstein Judának. Közben a barátja, ez a Kondor kifecsegett neki néhány üzleti titkot. Például hogy hitel kell, mert nem megy az üzlete Kelet-Magyarországon. A bankárok tudták, ki ez a Kondor, és a pénzintézetek kapui becsukódtak előtte. Ezt a helyzetet felismerte Juda. Felkereste hát a Reményi nevű bankárt, a nagyhírű zsidóból lett keresztény pénzintézeti górét. De előtte azért történt egy s más Judával. Még a budapesti út előtt „odahaza” elment a borbélyhoz. A borbélysegéd megkérdezte: nyiratkozás? Nem, beretválás.

„A segéd nyakába terítette a piszoktól szürke kendőt, és megint megkérdezte:

– Razollal? Látta hogy zsidó, s gondolta, nem enged késsel nyúlni a szakállához. Juda erélyesen megrázta a fejét. Nem. Szappanozni kezdte, kicsit sápadt volt és szorongó érzés töltötte el. Mindaz, amit addig cselekedett, semmi se volt a törvény betűjét mindig betartotta, legfeljebb ruházatát változtatta meg, de az ilyesmi nem számít. Hogy bársonykalapot hord valaki, vagy divatosan letűrt szélűt, mindegy. De hogy most vaskéssel nyúlnak hozzá szakállához és bajuszához, hogy először próbál mást tenni, mint apái, ez már komoly dolog.”

És Juda megborotválkozott, leborotváltatta szakállát, és levágatta a fül mögötti tincseit, a pajeszt. Juda már más úton járt. Pesten meg a bankárnál kijátszotta Kondor nevű barátját, és megállapodott a „kereszténnyé vált” bankárral, hogy mivel Kondornak nincs hitele, átveszi a boltot. Nagyon feltűnt Reményinek a gátlástalan fiatal zsidó. De megállapodott vele, és egy személyes kérdést tett fel Judának:

„– Mint embert, érdekelne valami…

– Tessék.

– Hová való ön? Honnét jött Pestre? Visszanézett, és mintha csúfolódni akarna, félrehúzott szájjal felelte

– Tarnopolból.”

Juda aztán feleségül vette Rozelét, Maruszjától megszületett a fia, akit természetesen változatlanul cselédsorban tartott, és a kis ruszin csemete minden mozdulatában, arcának kifejezésében teljesen a zsidó apára hasonlított. Juda Budapesten jártában azon gondolkodott, nevet kell változtatnia. A célra törő zsidó Brandstein Juda a szép magyar nevet választotta, így lett belőle Balassa bankár. Már régen ette a tréflit, nem érdekelték a zsidó hagyományok, csak szegény, halk szavú felesége, Rozele nem vett levegőt, amikor gyönyörűre szeletelt sertéssonkával etette a férje. De Rozele is megszegte a zsidó hagyományt, kóser helyett tréflit evett. Igaz, az ortodox zsidó papa akkor már régen halott volt, özvegye, Rozele édesanyja meg már erőtlen volt a hagyományok betartatásához, meg nem is osztották meg vele a családi történéseket. Az áttérés szépen, csendesen, némi erőszak kíséretében történt. Olvasom:

„Elhatározta – mármint Juda –, hogy türelmesen beszél feleségével, nem ingerli, nem kiált rá, s halk hangon kezdte: – Nézd Rozele, nem kell gyereknek lenni, szép szép, hogy eddig betartottad azt a parancsot, de mire jó, mondd? Azt hiszed, hogy tán Reményiéknél kósert főznek? Nem mindegy, hogy úgy eszed meg a tiltott ételt, ahogy délben, hogy nem tudsz róla? Vagy magadtól kéred, ugyan ne légy csacsi… Na gyere szépen. Bizonytalanul mozdult, s úgy kellett az asztal mellé erőltetni a székre. Juda a legszebb szeletet tette a tányérjára, s bőven rakott mellé tojást, mustárt, meg remegő, rózsaszín aszpikot is. Az asszony megadóan nézte kezében a késsel és villával, mikor azonban vajat próbált tenni, ijedten tiltakozott:

– Húst és tejest együtt? Kacagnia kellett, de visszafojtotta a nevetést.

– No jó, vajat nem kapsz, de egyél csak, meglásd milyen finom. S feszült figyelemmel kísérte az első falat útját a tányértól a Rozele szájáig.

– Hát ezt is megértem.”

Amíg a könyvben eddig értem, nagyot sóhajtottam, s csak annyit mondtam magamban: sic transit gloria mundi (így múlik el a világ dicsősége). Egyébiránt ez a Reményi család gazdag volt, bankárcsalád és elegyes. Volt benne mindenki. Keresztény arisztokrata lány, akihez benősültek a Reményiek. Aztán volt bankár és volt anarchista „széplelkű” író, költő vagy művész, a lézengő, aki élt a vagyonból. Meg mindenki. Na ezekkel került igen szoros kapcsolatba Juda. Amikor elhatározta, hogy lent, Kelet-Magyarországon megbünteti Gyéressy Ádámot, a magyar arisztokratát. Gyéressy Ádám egy váltóügy miatt összeszólalkozott Brandstein Judával, és olyan dühbe jött, hogy lovaglóostorával arcul csapta Judát. Ezt már nem lehetett elfelejteni, ezt meg kell bosszulni. Őt, a zsidót ez a nincstelen arisztokrata megostorozta. Gyéressy Ádámot ki is forgatta vagyonából, és beköltözött kastélyába, elvette földjét, és szemet vetett a gyönyörű Gyéressy-lányra, legyen a szeretője, vagy ha netán meghal Rozele, a feleség, majd az arisztokrata nőt veszi párul. Förtelmes jelenetek következtek a történetben. Juda leitatta a Gyéressy-lányt, és aztán szexuális indulatában meg is erőszakolta. Így zajlott a történet, így következtek a lépések egymás után. Rozele készült a gyerekszülésre. A Reményiék azt tanácsolják Judának, a születendő gyereket meg kell keresztelni, mert így majd könnyebben érvényesül. Aztán Ferenc Ferdinándot és feleségét lelövik. Kitört a háború. A hír Munkácson érte Judát.

„A városháza előtt most is tolong a fekete sokaság, még mindig nem unta el az abcugolást, csak éppen a hangok rekedtebbek, ahogy intonálják a fenyegető kiáltást. Fekete kaftánban két öregedő zsidó beszélget a zsinagóga előtt. Juda mellettük megy el, és sebes diskurzusokból akaratlanul meghall pár szót.

– Nézze, mit lehet tudni. Én még máma telegrafálok a két fiam kimegy falura, nem sajnálom a fuvart. Ha háború jön, attól mindig drágább lesz a zab. Amit a parasztoktól meg tudok venni, megveszem.

– Úgy ahogy mondja! Igen, ha háború lesz, attól drágább minden.”

Szépek ezek a történetek, ellesett pillanatok. Aztán a háború kitört, a magyarokat is elvitték a frontra, négy évig hullottak az emberek, aztán széthullott az ország is. Budapesten azok vették át a hatalmat, akik. De a pénzre vigyázni kellett. Az egykori Brandstein Juda, a későbbi Balassa körülnézett a világban, Tarnopolból magához vette linkóci testvéreit, és intézkedett. Az összes vagyont azonnal át kell utalni egy berlini bankházba. Már ették a sertéssonkát, a gyereket kereszténynek kereszteltették, ők maguk nevet cseréltek, nem mindegy, hogy hol élnek? Magyarországon, vagy Németországban? Abszolúte mindegy, csak a pénz maradjon és gyarapodjon. Hát nagyjából ennyi a története annak a fiatalembernek, aki Tarnopolból indult el annak idején, a század elején. Ezzel részemről befejeztem a kortörténeti regény ismertetését.

(Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult el – Gede Testvérek 2001.)