vissza a főoldalra

 2009.01.02. 

Vonagló magyar lét

Antikváriumokat bújó könyvbarátként, már gimnazista koromban szembesültem egy sajátos jelenséggel, amely a „Habent sua fata libelli”-féle megfigyelés ékes bizonyítéka: némely könyvek hihetetlen módon el tudnak tűnni a magyar életből, elérhetetlenné, láthatatlanná válnak, csupán az őket túlélt hírük, állandó szakmai emlegetettségük, a rájuk való eseti hivatkozások sora tartja életben emléküket. Sietek hozzátenni, ne gondoljanak valamiféle bibliofil ritkaságra, számozott, csekély példányszámban megjelent különleges kiadványra, hiszen az efféléknek lényegéhez tartozik a ritkaság. Most nem ezekről beszélek, hanem a maga idejében tömeges méretekben, ócska papírra nyomtatott, fillérekért árult, puhakötésű, könyvészetileg kifejezetten érdektelen regényekről, tanulmányokról. Szabó Dezső kutatásaimat a Kádár-rendszer legvirágzóbb éveiben kezdtem, talán mondani is felesleges, hogy az ő műveinek beszerzése sem volt egy diadalmenet: Kolozsvár nagy szülöttje a maga komplexitásában, tokkal-vonóval ki volt tiltva a terjeszthető és az emlegethető szerzők listájáról. Most mégsem róla beszélnék, mert az ő esete – a mindenkori hatalom tőle való rettegése – túl nyilvánvaló, hogy ne mondjam logikus önvédelem – a hatalom részéről. Talán kevesen tudják, talán el sem fogják hinni nekem, de a jóindulatú, szelíd, nagyothalló, kifogástalan úriembernek, Ady Endre egyik legragaszkodóbb barátjának, Léda bizalmasának, a 365 oldalas Ady trilógiája kötet, és számos más, főként lírai-bölcseleti könyvecske, valamint megrázó novelláskötet szerzőjének, az Auschwitzban eltűnt zsidónak, Révész Bélának (1876-1944) is van egy regénye, amelyet példátlan módon eltüntettek – valakik. Nyilván sértette az érdekeiket. Szabó Dezső indulásának korszakát kutatva a ’70-es évek elején hallottam először emlegetni Révész 1914-ben megjelent regényét, a Vonagló falvakat, mint – az öt évre rá majd megjelenő – Az elsodort falu irodalmi előképét, ihletőjét. A legszerényebb számításaim szerint is ennek minimum 35 éve, ami azért érdekes, mert csak az idén sikerült hozzájutnom a Vonagló falvakhoz. (Könyvtárakban, antikváriumokban ne is tessék keresni, az OSZK-ban van ugyan egy példány, de az meglepő módon nem szerepel a katalógusban, tehát olyan, mintha nem lenne.) Talán érthető, hogy ilyen hosszúra nyúló vadászat után az a filológiai kérdés már kevésbé érdekelt, hogy a mű tekinthető-e szellemi értelemben Az elsodort falu paradigmájának – (itt jegyzem meg: tekinthető annak) –, hanem elsősorban az, hogy ugyan miért radírozták ki gondos és nagyhatalmú kezek a Vonagló falvakat a magyar irodalmi erudícióból? A válasz amúgy nagyon kézenfekvő: ugyanazért, amiért Az elsodort falut. Révész regénye rövid, rendkívül tömör, sűrített világ, némely oldalai a prózavers líraiságával hatnak. A naturalizmuson, az impresszionizmuson kívül erős és meghatározó a szöveg expresszív mivolta. Akár Zola is írhatta volna a Vonagló falvakat, amely úgy regény, hogy közben nagyon is szociográfia, kínos adatokat számbavevő látlelet a lelketlen politika által halálra szánt magyar falu nyomorúságos hétköznapjairól. Sem e rovatnak, sem e cikknek nem tisztje ezen totális felejtésre ítélt regény részletes bemutatása. Maga Révész ezt írja előszavában: „Évek óta veri a képzeletemet a legelrejtőzőbb magyar kérdésnek a kivándorlásnak sok mindent eltakart elmondanivalója.

(…) Valóban, ennek a kísérletmunkának minden passzusát örök emlékkel, belémszülette az ijedtség, a csüggedés és az írói tisztaságból fölverekedő dacosság.” Vitathatatlan tény, hogy a korszak legalapvetőbb társadalmi rákfenéjéről, a – József Attilával szólva – „kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” problémájáról e regényt megelőzően nem született más prózai reflexió. Szemérmes, egyben gyáva csend övezte ezt az exodust. És övezi ma is. Elég, ha csak néhány alapvető kérdést felteszek, melyekre száz év múltán sincs hiteles válasz: 1.) a nemzetiségileg rendkívül tarka, másfélmillió nagy-magyarországi vándorlónak milyen volt az etnikai megoszlása, hány százalékuk volt ténylegesen magyar? 2.) A kivándorlóknak hány százaléka jött vissza, és ezeknek milyen volt az etnikai összetétele? 3.) A másfélmillióban benne vannak-e azok is, akik négyszer-ötször is kimentek? 4.) Államgazdasági szempontból mekkora jelentőségű az az összeg, amit hazautaltak ill. hoztak a kivándorlók? Stb. Révész ugyanúgy nem volt tisztában 1914-ben ezekkel a nem publikus adatokkal, mint mi ma, ezért regénye sem erről szól, hanem a kivándorlás megismerhető, vizsgálható hazai hozadékáról, a férfi nélkül maradt, tengődő magyar falu erkölcsi és társadalmi széteséséről: az anyák fiaikat, a menyecskék férjüket, a gyermekek apjukat várják haza Amerikából vallásos áhítattal. Közben telnek az évek, az idős anya elméje elborul, a feleség, hol itt, hol ott lép félre, a gyermeket pedig neveli az üveggyár, ahová tízéves korától bejáratják dolgozni. Aztán – a kisebb-nagyobb összegek után – egyszer csak megjön a tragikus hír a bányaomlásról, a kohóbalesetről, a gyógyíthatatlan betegségről, vagyis a családfő haláláról. Innentől kezdve már a remény is megszűnik. Révész falujában csak egyetlenegy család van, akiknek bejött Amerika: dollárból épült, cserepes, tornácos házuk mindenki számára nyomatékos felkiáltójelként uralkodik a falun, hirdetve a még itthon maradottnak, hogy induljon el ő is, és ilyen háza lesz majd, a gyászolóknak pedig azt üzenve, hogy ilyen házért küszködve halt oda halottjuk egy ismeretlen amerikai vagy kanadai temetőnek. (A falu kis templomában aztán a lelkész egy üres, fekete koporsó felett mond érte szentmisét.) Ezen a ponton szakadjunk el Révész Béla becsületes, magyar könyvétől, dobjunk fátylat a múltra és nézzük a jelent. Már csak azért is érdemes megtennünk ezt a gesztust, hogy nyilvánvalóvá váljék előttünk: nincs számottevő különbség a száz évvel korábbi és a mai nemzeti kilátások között: a magyar falu agonizálása azóta is tart. Ne csodálkozzunk, hogy még él a falu, ami 1100 esztendős múltra tekint vissza, annak haldoklása is évszázadokra húzódhat el, gyilkolóinak legnagyobb bánatára. A mai kormány, pontosan úgy, mint az Ady és Révész idejében regnáló kormányok, nem tekintik a falut a nemzet integráns részének, sőt, mert tudják, hogy a magyar szellemiség mindig is a faluban tudta túlélni az üldözéseket, félnek tőle: ha elvonni kell, a falutól vonnak el, ha spórolni kell, a falun spórolnak, ha nincs pénz fejlesztésre, azt a falu fogja megtudni leghamarább. Révészt olvasva látom, nincs új a nap alatt, csak a nevek és az arcok változnak, a célok, a magyarság kiüldözése nem. Emlékeztetnék rá, hogy Gyurcsány néhány éve kifejezetten noszogatta a magyar fiatalokat, hogy – ha már itthon semmi kilátás – bátran próbáljanak szerencsét külföldön. Ha jól tudom, konkrétan Szlovákiát ajánlotta, azt az országot, ahol újabban a rendőrök véresre verik a magyarokat. Néhány napon belül 2009-et írunk, és nagy bölcsen megállapítjuk, hogy ez az év is elmúlt. Csakhogy ennél többről van szó, mert az idő sokrétegűbb, semmint azt az átlagpolgár képzeli. Az idő, a maga elvont mivoltában sokkal korábban elkezdődött, mint a magyar nemzet, és jóval túl is fogja élni azt. Hogy ebből a nagy, végtelen, a kozmoszt átható időből (tempus) eltelt egy év, teljesen lényegtelen adat, mert nincs közünk hozzá, neki se hozzánk. Lényegesebb ennél, hogy van nekünk magyaroknak, a mi nemzetünknek egy saját történésű, Istentől saját használatra rendelt ideje is, az, amit a görögök kairosznak, hasznos időnek neveznek, az, amiről Kempis így ír: „Most van a drága idő… most az alkalmas idő… Most van időd: gyűjts halhatatlan kincseket.” E felett az idő felett, amely a mi sorsformálásunk ideje, van hatalmunk, tudjuk alakítani, irányítani, gyorsítani és lassítani. Ennek az időnek dirigálni tudunk, és ő várja parancsainkat. Csakhogy ezek a parancsok nem vittek jó irányba semmit 2008-ban sem, és ha ennek mi, saját időnknek a szempontjából nézzük, bizony jóvátehetetlen mulasztás volt a semmittevésünk, az „ez az év is elmúlt” vállrándítós közönye. Ma még vagyunk: ez a mi vonagló magyar létünk, Istennek hála, még vonaglik, tehát él. Még nem késő – mert soha nem késő – kijózanodni, még nem késő a sarkunkra állni, és lerázni magunkról az élősködő politikai tetveket, a lelkiismeretlen társadalmi parazitákat, a vérünket szívó, életünket áruló, velejéig hazug és velejéig magyartalan parlamenti elitet. Ha megértjük és átérezzük Kempis szavainak óriási jelentőségét: „Most van a drága idő, most az alkalmas idő”, ha képesek vagyunk hinni a magyar értékek nagyszerűségében, és abban, hogy bármilyen mély gödörbe löktek is minket, ki tudunk mászni, ha belül, ha lélekben nem adjuk fel – akkor tiszta szívvel és megnyugodva, szép Karácsonyt, boldog új esztendőt kívánok mindnyájunknak, akik itt élünk a maradék, vagy ott az elcsatolt Magyarországon!

Szőcs Zoltán