vissza a főoldalra

 2009.01.30. 

A doniak meghaltak, a hazugság él

A hivatalos Magyarország mélyen hallgatott ismét a doni katasztrófa évfordulójának napján. Nem szóltak, csak utólag gyalázták halottainkat. Gyalázták újságjaikban és rádióikban. Az ország meg zsigereiben, sejtjeiben, tudatalattijában most is gyászolt. Akik hazatértek akkor, onnan, a pokolból, ma már porladnak, sírjaik behorpadtak. De ezer és ezer család emlékezik az akkor volt huszonévesekre. Akik hallgatnak, nem olvasnak és nem emlékeznek, nem olvasták Nagy László versét, aki leírta: „Az én apám nem volt sem partizán, sem üldözött. Az én apám csak egy volt a hatszázezer között.” Amikor e sorokat leírta Nagy László, Aczél Györgyék egy évig bíbelődtek a betűkkel, a szavakkal és a gondolattal – Nagy László gondolataival. Keresték e sorokban az antiszemitizmust, a nacionalizmust és a sovinizmust. Egy évig babrálták a papírt, és nem értették a mondatok értelmét, míg végül Kádár János asztalára került e néhány szó, és nyomtatásban végül megjelenhetett Nagy László üzenete. De Nagy Lászlót miért olvasnák ezek a jakhecek, ezek a cselédsajtóbéli munkatársak, miért tudnának valamit az igaz magyar történelemről? Azt csak átírják, és hazudnak róla. Így történt ez most is, amikor Spányi Antal székesfehérvári püspök a doni magyarokra áldást mondott. Ez a Magyarországra telepített idegen sajtó meg felhördült. Hogyhogy a magyar katonák a Don-kanyarban a családjukat és a hazát védték? Hát úgy volt, hogy azt védték, minthogy ezt később a történelem igazolta. Kértem Spányi püspököt, reagáljon az elhangzottakra. A püspök kitért a reagálás elől. Nincs értelme ezeknek az embereknek a súlyát növelni. Nevüket ne vegyük szánkra. Az történt, hogy ezek után felhívtam Fóris Elemért, a Doni Bajtársak Szövetségének egykori elnökét. Őt kérdeztem a doni megemlékezésről.

– Ma 88 esztendős Fóris Elemér, a Doni Bajtársak Szövetségének volt elnöke. Meddig volt ön elnök és ki most az új?

 – 5 évig voltam én, most Bobory Zoltán az új elnök, aki jóval fiatalabb nálam. Azért is mondtam le, mert nehezemre esik a járás.

 – Ön kint volt az urivi áttörésnél?

 – Igen. Nem voltam a folyónál, attól másfél kilométerre tartózkodtam, ezért nem voltam részese az ott történteknek, de egész Ukrajnát bejártuk, mindenről tudtunk. A légvédelmi tüzérosztály gépesített alakulat volt. Nekünk kellett fedezni a visszavonuló honvédeinket. Ez volt a feladatunk. Hogy mi történt az áttöréssel kapcsolatban, az tudta legkevésbé, aki ott volt a folyónál, mert csak azt látták, hogy futni kell. Harmadik napja nem volt lőszerük. Az utánpótlás nem működött. Ez nem a gyerekek hibája volt. Képzeljük el, 40 darab éles tölténye van a legelöl harcoló bakának. Ezt a 40 darabot ellövi 2–3 nap alatt. Elfogy a lőszer, utánpótlás nem lehetséges. 35–40 fokos tartós fagynak álltak ellen a katonáink három napig, és tartották a vonalat. A németek abszolút nem hallgattak ránk. Jányi Gusztáv, a második magyar hadsereg parancsnoka, tudott arról, hogy hol fognak támadni az oroszok, és megmondta a németeknek: hol a leggyengébb a harcvonal. Semmit nem fogadtak el a németek abból, amit a magyarok mondtak. A nagyképűségük vezetett aztán a történtekhez.

 – Nagyon régen volt ez a Don-kanyarbeli dráma. Ma már talán azt sem tudják az emberek Magyarországon, hogy mennyi – ahogy ön mondta – gyerek volt a háborúban?

 – 140 ezer ember ment ki, kb. 60 ezren voltak a harcosok, a többiek szakácsok, szíjgyártók, pékek, tehát segédcsapatok voltak.

 – Mennyien maradtak ott, a Donnál?

 – 45 ezer fő. A hadifoglyokat is beleszámolva. Ezt a vezérkartól tudom.

 – Ön milyen beosztásban volt a seregben?

 – Szakaszparancsnok voltam.

 – Hány éves volt akkor, Fóris úr?

 – 24 körül.

 – Nemrégen beszélgettem Spányi Antal székesfehérvári megyés püspökkel. Nagyon szép, áldó szavakkal emlékezett meg a Don-kanyari áldozatokról. Azt állította, hogy ezek a magyar emberek, férfiak, majdnem gyermekkorú fiatalok a családjukat védték és Magyarországot.

 – Így van. Hozzá kell tennem: a németek ránk kényszerítették ezt a háborút. Benyújtották a számlát a Felvidékért, Erdélyért, a Délvidékért, és az nem volt lehetséges, hogy Magyarország visszakozik. Tudom, hogy mit jelentett volna számunkra egy német megszállás: elvitték volna mindenünket, a dunyhától kezdve az ételeinkig. Megtörtént Ukrajnában: összetörték a berendezést is. Az emberek élete munkáját tették tönkre. Úgy mentek oda mint ellenség, Ukrajnában pedig úgy várták őket, mint felszabadítók. Aztán látták az ukránok, hogy nem felszabadítani, hanem kirabolni jöttek őket és visszakoztak. Megalakították a partizáncsoportokat és igyekeztek úgy védekezni, ahogy tudtak.

 – A balliberális sajtó undorító, gusztustalan módon támadta meg a székesfehérvári püspököt az előbb említett szavai kapcsán. A következő nap az egyik cselédrádió azt mondta: ez egy imperialista rablóháború volt, dacára annak, hogy még az egykor volt marxisták is ma már sokkal árnyaltabban fogalmaznak és ítélkeznek a második világháborús magyar részvételről.

 – Azok az emberek, akik becsmérlő módon nyilatkoztak, így akartak érvényesülni, mert egyáltalán nem igaz az állításuk. Ha egy magyar honvéd rabló szándékkal tört volna be egy ukrán házhoz, agyonlőtték volna, olyan szigorúak voltak akkor a magyar hadseregnél. Nem illik bele a magyar mentalitásba, hogy ártatlan, védtelen embereket lemészároljanak. Ilyen nem volt, ez az állítás nem igaz. Meg kell még említenem azt, hogy mikor a németek itt jártak Budapesten, a főparancsnokuk kérte az egész magyar hadsereget a teljes azonosulásra, amit nem kapott meg. Ebből is látszik, hogy volt ellenállás Magyarországon. Végül kapott 9 hadosztályt, de nem harcosokat kértek Budapesten, hanem megszállókat, sőt, ki is mondta, hogy mi nem vagyunk jól fölszereltek, ezért ígért harckocsikat – főleg páncélosokkal nem voltunk jól ellátva –, mindent megígért, de nem kaptunk semmit. Mi kiküldtünk egy megszálló alakulatot Ukrajnába, azt gondoltuk, hogy sétálni még tudunk a kijevi főutcán. Ezzel a tudattal mentünk ki. Ott vettük észre, mikor elértük a Dont – arról előzőleg szó sem volt, hogy a Donig kell menni –, hogy az első vonalban vagyunk, tőlünk balra a németek. Mi egészen az olaszokig álltunk. Azon a bizonyos napon, 1943. január 13-án a németek a mi bal oldalunkról eltűntek és a hátunk mögött foglaltak tüzelőállást. Megnyílt a front. Délen az olaszokat szétverték. Őket sem harcolni hívták oda, hanem megszállókként. Ez hatalmas különbség: harcoló vagy megszálló alakulat. Akkorra a sztálingrádi vereség elérte a németeket, az ott felszabaduló seregtestek egy része velünk szembe került a frontvonalra, Uriv és környékére. Négy az egyhez, ez lehetett az arány. Négyen az oroszok és egy a magyar.

 – Azt értem, hogy zsidó és liberális újságírók egyfolytában támadják Spányi Antal megyés püspököt. Támadják azért, mert teljes szívével és lelkével emlékezik Prohászka Ottokár püspökre, akire rávarrták az inggombot, hogy ő antiszemita, noha nem az volt. Ezért törlesztenek nála minden esetben olyan vádakkal, melyek 60 évvel ezelőtt születtek, de akkor is hazug vádak voltak, miszerint: a doni magyar hadsereg imperialista hadsereg volt.

 – Ugyan, mi keresnivalónk lett volna Urivban és a környékén? Fordítsuk meg a kérdést: mit keres a magyar katona most Afganisztánban? És mit keres a magyar katona másutt? Vagy 10 helyre van kihelyezve a magyar katonaság.

 – Ez jogos felvetés. Aztán önök, kevesen, mikor kerültek haza a Don-kanyartól?

 – 1943 áprilisa végén érkezett az első csoport, így emlékszem. Jányi egy kirohanást intézett a németekhez, mert nagyon le voltunk robbanva, nem volt már szinte ruhánk sem. Hitler azt ígérte, hogy őszre felszámolja a szovjet frontot, nem történt meg, sőt egyre erősebb harcokra került sor. Szóval Jányi elérte azt, hogy hazaengedjék a magyarokat. A németek a hátunk mögött voltak, nem tehettük meg, hogy elindulunk hazafelé, lelőttek volna, mint a kutyát a szövetségeseink. Tudja, a sajtó sokat rombol azzal, amit ír, azzal, hogy minket, a magyar katonákat és azok vezetőit okolja. Legalább olvasnák el a magyar történelmet. Azzal lennének tisztában.

 – Kedves Fóris úr, mennyien vannak még az országban, akik ennek a kornak hiteles tanúi?

 – Éppen tegnap kérdezte tőlem a Hadtörténeti Intézetből Holló tábornagy úr, hogy tudok-e a csoportomból valakit, de csak egyikőjükről tudtam, akit közelről ismertem, aki ott volt a doni harcoknál is, vele tartom a kapcsolatot a mai napig. De sajnos olyan sokan halnak meg, hogy szinte egymás után temetjük őket. Van egy szavahihető ember, kint él Amerikában, és az ott megjelenő újságból tudjuk, ki hal meg és hol. Én összesen 13 évig voltam a katonák között. Ha valaki, én igazán sok embert ismertem, és sajnos ma már nagyon kevesen élnek azok közül, akik szintén ott jártak. Mondják sokan, hogy ott voltak, de az mese. Azt kell megkérdezni, hány éves, és már tudni. Akik ott jártak, 25 évesek voltak, vagy valamivel idősebbek.

 – Azokat a doni bajtársakat, akik most költöznek el az örökkévalóba, katonai tiszteletadással temetik el?

 – Nem, katonai tiszteletadás csak tábornoki karnak jár, nekünk egyetlenegy: a takarodót elfújja a kürtös.

 – Az örök világosság fényeskedjék az egykori doniaknak, akik már porladnak.

 – A háború befejezése több mint 60 éve történt, jóval 80 fölött járnak, akik még élnek a résztvevők közül. Nem mindenki szervezete bírja. Sokan fekvésre vannak ítélve. Igyekszünk emlékműveket állítani azoknak, akik velünk harcoltak.

 – Az a rettenetes, hogy több mint 60 év eltelt, az egykori doniak elköltöztek az élők világából, de a hazugság tovább él.

 – Hogyne, van egy olyan társaság, amelyik fél. Félnek a felelősségre vonástól, az elszámoltatástól és a félelem beszél belőlük. Nem hiszik el, hogy béke van. Én sem hiszem el. Igaz, hogy az oroszok nincsenek itt és megváltozott sok minden, de a lényeg ugyanaz.

 – Köszönöm, hogy visszaemlékezett és igaz szóval tartott nekünk történelemórát.

 – Igyekszem. Három gimnáziumban tartottam előadást, kettőt az evangélikusoknál, egyet pedig a Lónyayban. Láttam, hogy érdekli a gyerekeket, sokan megkérdezték, hogy hogyan lehet bekerülni a katonai akadémiára. De mondanom sem kell, többet soha nem hívtak.

 – Hm. Minden jót kívánok, Fóris úr.

 – Maguknak is erőt, egészséget.