vissza a főoldalra

 2009.07.03. 

Nevetni kell…

Ihos József kabarészerző, humorista, „az ország Kató nénije” 1957-ben született a Somogy megyei Beleg községben. Névjegyén az áll: hogy „okleveles Kató néni". Iskoláit Kaposvárott végezte, majd Szombathelyre költözött, ahol 1978-ban tanári diplomát szerzett. Kultúrházakban dolgozott, megismerkedett a vidéket akkoriban gyakran járó humortársulatokkal, s maga is kezdett jeleneteket, tréfákat írni, előadni. 1979-ben a rátóti humoristatalálkozón közönségdíjat nyert. A bizonyítási vágy 1984-ben Budapestre vezette, ahol kisvártatva hatalmas sikert ért el a Rádiókabaré „Falugyűlés” című jelenetével – benne a karizmatikussá vált Kató néni figurával -, amely hosszú éveken keresztül a műsor legnépszerűbbje maradt, hiszen a vidéki élet visszásságait és jellemző figuráit páratlan pontossággal jellemezte. Ettől kezdve Ihos-kabaré címmel kezdte járni az országot, alig maradt település, ahol ne lépett volna fel. Először a televízió Ez + az, majd a Szeszélyes évszakok, ezt követően a Szeszélyes állandó szereplője lett. Jelenleg az egyik pesti kereskedelmi tv műsorvezetője és Polgár Péterrel új műsorral járja az országot.

 -Azt olvastam rólad, hogy nagyon színes gyermekkorod volt. Eleven kisfiú voltál?

 -Nem jobban, mint az átlag. A színes gyermekkor azt jelenti, hogy sok külső inger ért szülőfalumban. Ahogy felkeltem, rögtön a természetbe léptem. Erdők, mezők, csodálatos patakok voltak a környéken. Sőt még halastó is volt a közelben. Amit egy vidéki szabadtéri életmód adhat egy fiatal számára, azt szülőfalum mind tálcán kínálta számomra. Tornaórára sem volt szükségünk, mert egész nap a természetben szaladgáltunk, vagy úsztunk a patakban és a boldogságban.

 -Beleg- ha jól tudom- Nagyatád környékén található. Tehát nem igaz az, hogy egy faluban a szórakozási lehetőség elég beszűkült.

 -Nagyon jól szórakoztam a korombeli gyerekekkel, s nem volt arra igény, hogy mást is csináljunk. Hétvégenként egyszer filmet vetítettek egy olajos padlós moziban, ahol nagyon kellett vigyáznunk, hogy meg ne csússzunk a parkettán. Apukám volt a kocsmáros, s az ivó volt a falu „centruma”. A kultúrházban nem volt hatalmas volumenű esemény. Akkoriban nem az volt a fontos, hogy ki lesz a fellépő, hanem maga a műsor, melyre tódult a falu népe. Könyvtárba pedig a szomszéd faluba jártunk el. Ha pályatársaim életét vetem össze az enyémmel, akkor látom, hogy szegényesebb lehetőségeink voltak, mint egy városi gyereknek. Csak egy példa: uszodában először 18 éves koromban voltam.

 -Előfordult, hogy általános iskolában kifiguráztad tanáraid?

 -Nem. Nem is készültem erre a pályára. Sokat viccelődtünk egymással, de mivel eléggé alacsony növésű gyermek voltam, az iskolában el voltam nyomva egy másik sráccal egyetemben. Nyolcadikos voltam, mikor írtam magamtól egy darabot, s azt előadtuk egy járási seregszemlén. A téma az októberi szocialista forradalom volt. A figurám alkalmatlan volt a drámai szerepre, mert rajtam mindenki nevetett… Ekkor nem is gondoltam arra, hogy valamikor írásból éljek.

 -A középiskolát Kaposváron végezted?

 -Igen, a Munkácsy Gimnáziumban. Ez igen keserves időszak volt számomra. Az ok: nem volt sikerélményem. Bár a humort akkor fedeztem fel magamnak. Oldottabb lettem. Magamra találtam. Ráébredtem, hogy a birtokomban lévő humor valójában egy kedves eszköz, amely által az emberekhez lehet másképp idomulni. Egy diáknapon tanárparódiával tűntem fel. Ez a paródia olyan volt, hogy a tanárokat úgy ábrázoltam, mintha az akkori Röpülj páva! versenyzői lennének. Ennek a számnak kirobbanó sikere volt. Ettől függetlenül nem akartam humorista lenni. Azt sem tudtam, hogy van ilyen foglalkozás. Azt hittem: aki a színpadon van, mind színész.

 -Busszal jártál be akkoriban, vagy kollégista voltál?

 -Nem busszal, hanem vonattal. Majd szüleimmel beköltöztünk Kaposvárra.

 -Megpróbáltam nyomozni, hogy ezt követően sorrendben milyen munkahelyeid voltak, s hol tanultál, de feladtam. Azt olvastam: orvosnak készültél, voltál népművelő, tanári diplomát szereztél Szombathelyen, ifi-parkot vezettél, kórházban is dolgoztál, sőt a Ganznál is.

 -Ez mind igaz, egyet hagytál ki: Kaposváron tanítóképzőt is végeztem. Nagyon sok mindent ki akartam próbálni. A vidékiségnek egy hátránya volt, hogy hiába hoztunk létre egy jó kis duót, nem volt, aki felfigyelt volna ránk. Egyszer szerepelt nálunk egy profi együttes, melynek előzenekara voltunk. Ők mondták, hogy érdemes lenne a humorral komolyabban foglalkoznunk. De rövidtávon nem lett belőle semmi. Barátom megnősült, én meg egy jó ideig nem léptem fel nyilvánosság előtt.

 -Ez a sok munkahely később ihletet adott a kabaréjelenetek írásakor?

 -Természetesen. Az élettapasztalat ott van az írásomban. Minden egyes helyzetből ihletet próbálok meríteni. Nagyon sok embertípust és habitust ismertem meg, ami szintén előnyömre vált.  

-Van olyan alak, akit egy az egyben élő személyről mintáztál?

 - Nem is egy. A Kató nénit is élő személyről mintáztam. Egy orvosi rendelőben találkoztam vele. Akkoriban arra gondoltam, hogy egy alak hiányzik a humor palettájáról. Nézegettem a nénikét a rendelőben, s rájöttem, hogy ez az asszony, mentalitásával együtt a vidéki Magyarország hangja lehetne. Gondolom, emlékeznek erre a mondatra: „Én, a Gyula, meg a Tóth Ottó.” Ez onnan eredt, hogy egy bácsi elmesélte: bezárta magát egy kacsa ólba, s a diktatúra miatt csak 40 év múlva mert kijönni onnan. De nem volt egyedül, mert mellé volt zárva két társa: a Gyula, és az Ottó. Innen találtam ki, hogy milyen az, ha valaki sosem volt egyedül, hanem mindig mellette volt két figura…

 -1979-ben a rátóti humorfesztivál közönségdíjasa lettél. Bíztatott valaki, hogy részt vegyél egy ilyen versenyen?

 -Ezt ne nevezzük humorfesztiválnak, inkább búcsúnak, ahol az amatőröknek lehetőséget adtak arra, hogy felmenjenek a színpadra, s megmutassák tudásukat a jó ízlés határán belül. Tehát ennek fellépésnek nem volt olyan nagy súlya. Előzőleg nagyon jól tudtam utánozni főnökeim hangját és gesztusait. Előfordult, hogy a főnököm hangján a titkárnőn keresztül elküldtem saját magamat szabadságra. Ezért is mondták: Józsi, te olyan jó utánzol másokat, jelentkezzél a rátóti fesztiválra. Megfogadtam a tanácsot, s összeállítottam egy kis zenés paródiát. A Kettőtől ötig kívánságműsort parodizáltam ki.

 -Akkor döntötted el, hogy humorista leszel?

 -Még mindig nem mentem el rögtön a kabaré irányában, hanem dolgoztam a mosdósi kórházban. Nagyon szerettem a munkámat, betegeknek tartottam egészségügyi felvilágosító előadásokat. Azt viszont nehezen viseltem el, hogy a halál angyala is ott volt a kórházban. Az akkori barátnőm, s Nagy Bandó András bíztatására felmentem Pestre, hogy „közelebb kerüljek a tűzhöz”. Ekkor lettem a Ganz Mávag népművelője, a művelődési bizottság titkára, ami vezető beosztás volt; tizenegyezer dolgozó sportéletét és közművelődését koordináltam. Ezt azért is szerettem, mert rengeteg szabadidőm volt, s ekkor kezdtem el jeleneteket írogatni. Ez 1984-ben volt. Rá két évvel hangzott el az első jelenetem a Rádiókabaréban, s 1987-ben szereztem működési engedélyt. Akkor még kabarészerző akartam lenni, s nem előadó. Ennek egyik oka, hogy szoros volt a mezőny, hatalmas sztárok tűntek fel a hazai humor egén, így Maksa Zoli, Markos György, Nádas György, Nagy Bandó András, Boncz Géza, Lehr Ferenc. Így tudtam: előadóként nincs sok esélyem, de ha jó író vagyok, akkor bizonyos helyeken foglalkoztatnak majd. Így a Rádiókabaré után jött a televízió; a Szeszélyes évszakok, és az Ez+az. Tehát egy szerzői sikersorozatról volt szó, ami addig tartott, míg megszületett a Rádióban a Falugyűlés c. kabaréjelenet-sorozat, s benne Kató néni figurája. Ez a sorozat megszakítás nélkül 12 éven keresztül ment. Ez rekord a maga nemében. Sosem akartam kitűnni, vagy előadó lenni, ezt az egészet egy véletlen hozta. A rádiófelvételre behívott színésznő, aki Kató nénit személyesítette volna meg, az utolsó pillanatban lemondta a szereplést. A helyette felkért művésznő ugyancsak nem vállalta, de még a következő is valami okból nem tudott eljönni. Végül valakinek az az ötlete támadt, hogy próbáljak meg én belebújni ennek az asszonynak a bőrébe. Ez annyira jól sikerült, hogy rajtam maradt a szerep. Tudjuk, ha egy férfi kendőt köt a fejére, az mindig mulatságos, de itt többről van szó…  

-Sosem érezted kínosnak, hogy legnagyobb alakításod egy vidéki parasztasszony?

 -Kezdetben kényelmetlen volt. Nem is akartam élőben Kató néni lenni, de a közönség annyira megszerette ezt a figurát, hogy kénytelen voltam engedni a „nyomásnak.” Aztán később nehezen tudtam kiszabadulni ebből a skatulyából. Jómagam vidékről jöttem fel, nem tudtam, mi a siker, hiú is voltam, így nem mondtam le sokáig Kató néni alakításáról. Közben természetesen kabaréjeleneteteket is írtam. Szerzői pályám csúcsán a következő recept élt a magyar humor világában: ha jó kabarét akarsz, hívd fel az Ihost, írass vele egy jó kabarét. Ekkorra valóban sztáríró lettem, s így kerültem be a Szeszélyes évszakokba Antal Imre mellé. Volt még egy másik népi jelenetsorozatom is, a Juliska és Mariska. Őket Máthé Erzsi és Tábori Nóra alakították majdnem nyolc éven keresztül. Emellett volt egy család-rovatom is, melyben –többek közt – Sztankay István, Schütz Ila, Fónay Márta szerepeltek. Sokszor – s ez mind a mai napig jellemző – nem tudják az emberek, hogy ugyanaz a személy alakítja Kató nénit, mint aki a felsorolt kabaréjeleneteket írja.  

-Nem mindenki fogékony ugyanarra a poénra. Javíts ki, ha tévedek, de szerintem a szociális környezet, az iskolázottság, műveltség, a lakóhely is befolyással bír abban, hogy egy-egy kabaréjelenet tetszik-e az illetőnek, vagy sem.

 -Ez így van…

 -Máshogy reagál egy-egy poénra a nagyvárosi és a falusi ember?

 -Mindig is így volt, ez nem újdonság, mert a közönség rétegződik. Ritka az a mű, amit mindenki egyformán ítél meg. Egy Verdi-operának bizonyára más a foganatja egy kis településen, mint egy nagyvárosban.

 -Népi, vagy népies humort művelsz?

 -A népies humort nem kedvelem. Tiltakoztam is az ellen, hogy népies kabarét írjak. Történt, hogy a Rádió egyszer leadta az Ihos-kabarét, melyben inkább értelmiségi humor volt. Sokakban felvetődött: most melyik az igazi Ihos József. Megpróbáltam az értelmiséget megcélozni, s kellett hozzá egy kis műveltség, hogy valaki a poénokat megértse. Ezek szatírák, karcolatok voltak.

 -A Falugyűlés sem volt egy parasztcsúfoló darab.

 -Nem az volt, hanem egy szatíra, mely az ország akkori állapotát figurázta ki. A Falugyűlés figurái nagyon profánnak tűntek, pedig a szöveg áthallásos volt.

 - Említettük már a Szeszélyes évszakokat. Az MTV ment egy sorozat Az én Antal Imrém címmel. Ebben Antal Imréről kollegák, rendezők emlékeztek meg. Nos, milyen a te Antal Imréd?

 -Erről nagyon hosszan tudnék beszélni. A lényeg: Imre életének utolsó évében „főszerepet” kaptam. Előtte nagyon jó kollegák voltunk, de akkor egy más, baráti kapcsolatba kerültünk. Ismerjük a sztorit: amikor Imre nagybeteg volt, és az álmenedzser asszony eltüntette, csak engem engedett hozzá. Szinte titkosszolgálati módszerekkel próbáltam információkat szerezni Antal Imre hogylétéről. Be akartam bizonyítani a nézőknek, hogy Imre él még.. Kicsempésztem Imrét az álmenedzser asszony karmai közül, felhoztuk Pestre, s egy újságíró barátommal együtt segítettünk neki. Akkor hangzott el Imre szájából az a mondat, hogy szeretne még egy Szeszélyes évszakokat vezetni. Megkerestük az MTV vezetőjét, de a politikai események – „székházostrom” – miatt az ügy megfeneklett. Az RTL Klub viszont lecsapott a témára, s Imrével szerződést kötöttek. A régi színészgárda nem mehetett át, én is csak álnéven írhattam a jeleneteket. Sőt, szereplőként is csak úgy szerepelhettem, hogy teljesen át kellett maszkíroznom magam, nehogy felismerjenek a nézők.

 -Azt olvastam, hogy a világhálón is élvezhetjük szellemes társaságodat. Mit kell ezalatt érteni?

 -Volt olyan terv, hogy elindul az Ihos-tv… Nagyon reális ember vagyok, s ezért elgondolkodtam azon: mit érek a piacon. Tudom, hogy most nem érek annyit, mint régebben. Amit jómagam műveltem, az elsősorban egy olyan vásári humor, aminek falunapokon, nagyobb rendezvényeken van keletje. Igaz: előfordul, hogy főiskolások is kérik tőlem Kató-nénit. Észre kell venni, hogy a stand up comedy világa -azaz az egyszemélyes, sztorizgatós, poénsorjázó műfaj – teljesen elsöpört egy humorista generációt. Nem vagyok mérges ezekre a stand up-os fiúkra, mert nagyon jól magyarították a külföldi humort. Ők a jelenlegi világ ízét, zamatát adják. Tükröt tartanak a mai emberek elé. Megváltozott a világ: ma egy Antal Imre nem lehetne tévés személyiség. Ő csak egy kor ikonja lehetett. Természetesen én is próbálkoztam váltással — ami meg is történt —, csak ez nem a stand up, hanem a zene irányába indult el. Kedves kollégámmal lépek fel, őt Polgár Péternek hívják. Most nem Kató nénié és a vásári humoré a főszerep, hanem egy zenés, dalos, geges játéké.

 -Baj, hogy ma nem kell a tv-knek egy hasonlóan szellemes műsor, mint a Szeszélyes évszakok volt, s egy művelt, sziporkázó műsorvezető, mint Antal Imre volt?

 -Nem az a gond, hogy vannak olyan csatornák, ahonnan az ilyen stílusú műsorok hiányoznak. A gond, hogy sehol sincs ilyen műsor…Az a csatorna hiányzik, aminek olyan műsora van, melynek szereplőire fel lehet nézni, akik „modellek” lehetnek. Nem szidom a kereskedelmi tv-ket, csak azt hiányolom, hogy a már említett műsort nem látom sehol. Egy csatorna igazgatója pedig nem a minőséget, hanem a nézettséget tartja szem előtt.

Medveczky Attila