vissza a főoldalra

 2009.07.03. 

Giuseppe Verdi: A szicíliai vecsernye

(Magyar Állami Operaház)

Az 1813-ban Le Roncoléban született és Milánóban, 1901-ben elhunyt Giuseppe Fortunio Francesco Verdi a világ zeneirodalmának egyik legismertebb és igen kedvelt komponistája. Dalszínházunknak a Reqiuemen túl jelenleg hat Verdi-opera van a repertoárján, ez olyan magas szám, hogy több bérletsorozatot is indít belőlük. A szicíliai vecsernye nem tartozik Verdi legnépszerűbb, sűrűn bemutatott darabjai közé, egyetlenegy dallama sem vált slágerré, stadionokban tartott koncertjeiken híres-neves tenorok nem éneklik egyik áriáját sem. Így a május 31-én tartott budapesti premieren a jóleső felfedezés erejével hat a közönségre, mert minden van benne, amit az operarajongók Verditől elvárnak: baljóslatú titkok, végletes szenvedélyek, mélységek és magasságok, hatalmas kórusjelenetek, hatásos finálék, magas fogú énektudást igénylő szólók, kettősök és négyesek. A Verdi-műveknek általában történelmi alapjuk van, így A szicíliai vecsernyének is. A régmúltban, úgy 800 esztendővel ezelőtt, 1282-ben, amikor a sziget francia uralom alatt sínylődött, az akkor március végén, 30-ára eső húsvéton a szicíliaiak fellázadtak az elnyomók ellen, az összes franciát lemészárolták, kikiáltották függetlenségüket. A történetírás ezt a felkelést nevezi „szicíliai vecsernyének”, mert az események Palermo Szentlélekről elnevezett temploma elől indultak el. Ezt megelőzően különböző politikai játszmák is zajlottak, Giovanni da Procida, az orvos, a szicíliai ellenállás legendákkal övezett vezéralakja keverte az Anjou meg az Aragóniai királyi ház, valamint Konstantinápoly közötti kártyákat.

Verdi három történelmi nagyoperája közül A szicíliai vecsernye elsőként született. Ősbemutatóját III. Napóleon idejében, 1855. június 13-án tartották Párizsban, a Grand Opéra színpadán. Louis Crosnier igazgató 1852-ben rendelte meg Verditől, és a világkiállítás idejére, 1854 novemberére tűzte ki az első előadás időpontját. Az opera librettójául Eugéne Scribe és Charles Duveyrier: Le due d’Albe című társasági drámája szolgált. Akkoriban semmiféle megütközést nem keltett, hogy a franciák meg az olaszok közötti véres leszámolásról szóló zeneművet olasz szerző írja meg a francia operaház számára. Maga Verdi is érezte a helyzet fonákságát, hogy ez sértheti a gallok meg az olaszok nemzeti büszkeségét, de a direktor nem volt ennyire finnyás, és színre vitték. Meglehetős tetszést aratott, de nem került a repertoárdarabok közé. Magyarországon másfél évre rá, 1856. október 7-én – a cenzúra megtévesztésére – Guzman Johanna címmel játszották először a Nemzeti Színházban. Az előadást Erkel Ferenc vezényelte és Szigligeti Ede rendezte. Három évig ment, majd levették a műsorról. Szegeden 1963-ban már eredeti címével mutatták be, de a pesti közönségnek több mint 150 évet kellett várnia, hogy újra lássa.

Különleges színpadkép látványa fogadja a publikum tagjait. Frank Philipp Schössmann jókora csavarokkal összeillesztett, rozsdás vaslemezeket meg sötét téglákból összerakott falakat imitáló díszlete kisebb-nagyobb változtatásokkal mind az öt felvonásban látható. A csavarok az összezártságot, a rabságot, a fal pedig a kitörés lehetetlenségét jelképezik. Nagy Viktória jelmezei nem korhűek, hanem stilizáltak, a szicíliai parasztokon a föld melegbarna színét idéző egyszerű kosztümök vannak, a francia zsoldosok kék és piros – de nem a francia katonák hagyományos – egyenruhájában masíroznak. Monforte kormányzón pedig hosszú, tengerkék felöltő, Elena hercegnőn dísztelen gyász-majd szolid menyasszonyi ruha, Procidán bokáig érő fekete kabát, Arrigón puritán, a szicíliai nép viseletére hajazó zakó és nadrág feszül. Matthias von Stegmann német rendező hagyományos értelemben vett dalművet állít a színpadra, semmiféle különcködő vagy elképesztő, a mű szellemiségétől távolálló megoldása nincs, inkább a díszletek és a jelmezek fejezik ki Verdi operájának nyomasztó atmoszféráját. Anatolij Fokanov Monforte-ot, a kegyetlen zsarnokot, ugyanakkor gyöngéd apát személyesíti meg. Róla csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Erős és mégis bársonyos baritonjával kelti életre ezt a szélsőséges karaktert. Cseppnyi hamis árnyalat nincs a hangjában, a magas és a mély regisztereket egyforma tisztasággal énekli. Sümegi Eszter a szerelem egekbe emelő elragadtatását és pokolba taszító kínját megjáró Elena hercegnőnek kölcsönzi lágyan csengő szép szopránját. A kemény és bosszúszomjas Procidát Rácz István telten zengő basszusával állítja a publikum elé. Az ingadozó, emberpróbáló helyzetbe került Arrigót Fekete Attila fényesen zengő hangjával a nagy bel canto tenorokhoz méltó módon énekli.

Kovács János vezényli a zenekart. Az Operaház összeszokott együttesével remekül játszatja el ezt a hosszú művet. Bizsergető érzés ebbe a ritkán látható-hallható műbe alámerülni, ugyanis nem egy megszokott, unalomig ismert operában mártózhatott meg a tetszését zajosan kimutató közönség, hanem egy különlegesben, mert így valódi, semmivel össze nem hasonlítható zenei élményt és igazi szellemi csemegét kapott. (Felső képen: Sümegi Eszter, Fekete Attila. Alsó képen: Sümegi Eszeter, Rácz István, Vadász Dániel, Fekete Attila.)