vissza a főoldalra

 2009.07.10. 

Rock és Wagner

Beszélgetés Gerdesits Ferenc operaénekessel

– Mi volt előbb: a rockzenész, metálos Gerdesits, vagy az operaénekes?

 – A rockzenész, s onnan vitt az utam az operáig. Sokáig nem is akartam klasszikus zenével foglalkozni. Dobosként kezdtem, mint apád, csak én egy rockbandában, a Kavernaszban. Ekkor 17-18 éves lehettem, s ez csupán szárnybontogatás volt. A legjelentősebb zenekar, miben anno játszottam, a Sámson volt, ami ma is létezik.

 – Mikor jelent meg első szólólemezed, az Ősmetál?

 – Az jóval később, 1989-ben, mikor már az Operaház tagja voltam. A zenészek pedig a Napoleon Boulevard korábbi tagjai voltak, akik akkor a Solarisként működtek. Készítettem velük egy másik lemezt is, melynek Nostredamus a címe. Ezzel, 2004-ben még egy mexikói turnén is részt vettünk. Történt, hogy Mexikóban meghallották a lemezt, s felkeresték a Solarist, hogy menjünk ki koncertezni.

 – Édesapád a Forgács zenekarban énekelt.

 – Igen, s még több kórusban is. Az óbudai Goldberger gyárban dolgozott az öreg Forgács, a szalonzenekar vezetője. Sokszor fellépett a zenekar a Druzsba nevű szakszervezeti hajón. Apám a Magyar Kábel Műveknél dolgozott, s szinte az összes magyar amatőr férfikarban énekelt. Temetésén majd’ ezer énekes kísérte utolsó útjára.

 – Akkoriban hallgattál klasszikus zenét is, vagy inkább rockot, metált?

 – Hallgattam klasszikus zenét is, s éppen azért volt a rock műfajában a becenevem Bétus, mert szerettem Beethovent is.

 – Jártál zongora-és szolfézsórákra is?

– Jártam, bár egy kicsit lusta voltam mind a kettőhöz. Akkoriban még nem volt olyan sok zenei általános iskola, s így elmentem egy zeneiskolába, ahol zongorából máris a második osztályba vettek fel.

 – Tehát, mikor az Operaházba felvételiztél, már tudtál kottát olvasni.

 – A kottaolvasást már jóval hamarabb el kellett sajátítanom, hiszen az Opera előtt a Honvéd Művészegyüttesben énekeltem. Kronológia szerint a Sámsont –melyben már énekeltem is – követte a Ferm zenekar, ami számomra „ugródeszkát” jelentett. Az együttes vezetői a Környei-fivérek voltak. Apukájuk Vác városparancsnoka volt 1956-ban, s az volt a „bűne”, hogy nem lövetett az ártatlan emberekre. Ezért be is börtönözték. Erről akkor nem volt tudomásunk, s így nem bírtuk elképzelni: miért tolnak ki a zenekarral. Népszerűek voltunk, de mégsem volt egyetlenegy rádiófelvételünk sem.  

– Ha jól tudom, néhány évvel ezelőtt újra összeálltatok.

 – Ez tavaly történt, s a Margitszigeten volt a koncert. Nagyon jó hangulatú buli volt. Ott volt mindenki, aki „csak létezett”.

 – A Ferm után a Non-Stop következett. Ezek a zenekarok külföldi vagy saját zenét játszottak?  

– A Ferm játszott sajátot is, meg sok külföldit is. Főleg táncos bulikon játszottunk, négyórás klubdélutánokon. Akkoriban még az élő zene volt a divat. Egyrészt a nekünk tetsző külföldi dalokat koppintottuk le –pl. a Deep Purple-től – ,de a slágerlista igényesebb számait is előadtuk. Énekeltem én Rod Stuarttól kezdve sok minden számot.

 – Ha már itt tartunk: több barátom a rockzene megszállottja, s klasszikusok közül egyedül csak Wagnert hallgat. Mi lehet ennek az oka?

 – A Wagner-operákban lévő erő és dinamizmus. Nyilván ezek az emberek az olyan lendületes számokat hallgatják Wagnertől, mint a walkűrök lovaglását. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a Dal az Esthajnalcsillaghoz áriát kedvelik, mert ha megfigyeljük: a legszebb lírai dalokat a metál zenekarok játsszák. Így a Metalica, vagy a Scorpions.

 – A rock mellett mit tanultál, dolgoztál?

 – Szakmám szerint szerszámkészítő vagyok.

 – Ezt most is műveled? Akár hobbi szinten?

 – Nem, egy botcsinálta szerszámkészítő voltam. Apám nyugdíjba ment, s továbbtanulásomat nem tudták finanszírozni. Ekkor határoztam el, hogy elmegyek szerszámkészítőnek, mert ahol tanultam –a Villamosszigetelő és Műanyaggyár –, nem volt messze a lakásunktól. Ezt követően kerültem át a Magyar Kábel Művekhez, melynek férfikarának a mai napig tagja vagyok. Hatvankét évesen én vagyok még mindig a „kis Gerde”, tehát el tudják képzelni: milyen az átlagéletkor.

 – Igaz, hogy egy lány biztatására kezdtél el énekelni?

 – Nem egy, hanem több lány biztatására. Az igaz, hogy egy lány megkérdezte tőlem: miért nem tanulok énekelni. Fel is írt egy cetlire egy nevet, meg egy telefonszámot, de akkor még nem érdekelt komolyan a dolog. Történt: egy házibulin a lányok biztatására elénekeltem néhány Elvis-számot. Onnantól nagy sikerem volt. Egyszer három iskolás lányt kísértünk. Az egyik lány megpróbálkozott Dusty Springfield egyik dalával, az Only Want To Be With You-val. Ez valahogy nem jött neki össze. Erre megmutattam neki, hogyan kell elénekelni a dalt. A zenekar tagjai azt mondták: most már te fogsz énekelni. Akkor nem volt dobfelszerelésem, s kerestünk egy dobost, így aztán a sok unszolásra én lettem a zenekar énekese. Amikor a Nos-Stop zenekar feloszlott, gondolkodtam, mihez is kezdjek. Az egyik barátomat felvették a kábelgyárból a Honvéd Művészegyüttesbe. Megkértem hát apámat, hogy szóljon a Honvéd Együttes karnagyának, de kiderült: haragban voltak egymással. Ekkor felkerestem egy énektanárt, Bordásné Szentirmai Gabriellát, s közöltem vele, hogy szeretnék felvételizni a Honvédba két nap múlva. Megtanultunk két dalt, s mentem is a meghallgatásra. A karnagy közölte: ha feleannyi hangja van, mint apjának, felveszem.

 – Többen mentek át a Honvédból az Operaházba.

 – Hogyne! Az egy jó iskola volt. Ilosfalvy Róbert, Kelen Péter, B.Nagy János, Gregor József, Tarnay Gyula, Réti József, Ágay Karola, Gulyás Dénes, Albert Miklós, Kovácsházi István, Derecskei Zsolt, Wendler Attila énekesek, Lukács Ervin karmester mind a Honvédból került ki. Sőt nálunk énekelt Kibédi Ervin is, aki baritonistaként kezdte pályáját.

 – A Honvéd Együttesben eltöltött idő alatt felléptél még rockbandákban?

 – Nem, mert elhatároztam, hogy komolyzenélni fogok. Amikor átmeneti időszakban van a zenész, akkor nem lehet két műfajt művelni. Egyébként is mind a kettő egész embert kíván. Mindig hangsúlyozom, hogy technikailag mindegy, mit énekelek, csak a stílus más. Még az operákon belül is más a stílus, hiszen másképpen kell énekelni egy Wagner-áriát, mint egy Mozart-dalt.

 – Mikor mentél át meghallgatásra az akkori Népköztársaság útjára?

 – 1981-ben. Akkor már a Honvéd magánénekese voltam. Először karkötelezett szólista voltam, majd négy évre rá magánénekes. Volt egy barátom, Lukács László, kivel elhatároztuk, hogy elmegyünk meghallgatásra az Operába. A Virágáriát énekeltem el a Carmenből, de Lacival megbeszéltük, hogy a Don Carlos szabadságkettősét is előadjuk. Eleinte ásítoztak az előadásomon, de később felcsillant a szemük, s elénekelhettük a kettőst is. Ezt követően a színpadon is meghallgattak, s felvettek.

 – Sipos Jenő professzor tanított előtte énekre?

 – Nem, ő akkor kezdett el foglalkozni velem, mikor már az Operaház tagja voltam. Sipos tanár úr volt akkor a dalszínház énekmestere. Első nagy szerepem Oronte volt Verdi Lombardokjában. Ezt követte a Szerelmi bájital Nemorinója és Alfréd a Traviátából. Kiváló operákban énekeltem, s ezért is bánom, ha egy produkciót elront a rendező.

 – Több modern, kortárs operában léptél fel a közelmúltban. Szereted a mai operákat?

 – Szinte az összesben felléptem, amit nálunk bemutattak. Előre tudom: amikor elkezdem tanulni a darabot, akkor már szeretni fogom. Igaz, ezek nem olyan művek, melyeket aztán dúdolni fog az utca népe. Ha egy magyar szerző ír egy operát, s előadják a művét, akkor azt szeretnem kell, mert szívügyemről van szó. Ám sajnos ezeket a kortárs magyar darabokat hamar levették a repertoárról.

 – Állítólag Farkas Ferenc Csínom Palkója egyik kedvenc daljátékod. Szerinted miért játszanak kevés Farkas Ferenc-darabot?  

– Mert nem divatos…Ha jól tudom, Farkas Ferenc sokáig nem volt a kommunisták kedvence. Sok egyházi darabot is írt, s a kiváló olasz komponista, Respighi növendéke volt. Egyszer aztán felfedezték őt, s akkor írta daljátékait. Meg kellett írnia a Zeng az erdő c. művet, ami a kommunista erdőgazdálkodásról szól. Idős korában már azt kérte, hogy a nívósabb műveit játsszák. Gyerekkorom óta nagyon szeretem a Csínom Palkót, mert magyar, s nem magyaroskodó zene. Gyakran felléptem a Bel Canto nevű étteremben, ahol a mindenkori szopránokkal előadtam a Jó éjszakát c. duettet. Farkas Ferenc tévés szerzői estjén pedig én voltam a főszereplő. A külföldiek is nagyon szeretik ezt a daljátékot. Jó lenne, ha a szabadtéri színpadok is műsorra tűznék. Sajnos megbillent az értékrend, s mindenki rockoperát játszik, vagy ír.

 – Könnyű volt elsajátítani az Operaházban a színpadi mozgást?

 – Elég hamar megtanultam ezt. Előtte volt olyan számunk a Non- Stopban, ami közben vívtunk is…A beszéd viszont már adottság, amit lehet fejleszteni. Ha valakinek nincs ehhez készsége, akkor hiába.

 – Szerinted mennyire fontos, hogy egy rockénekes képzett legyen?

– Ez nagyon fontos. Hasonlítsuk csak össze a magyar és a külföldi tehetségkutató versenyeket, s rögtön kilóg a lóláb. Egyrészt azért, mert nálunk egy fura összetételű zsűri minősít. A másik: aki már énekelt, az tudja: a külföldi dobogósok mind képezték magukat. Az csak médiafogás lehet, mikor azt mondják: nem tanultak énekelni. Sőt ritmikailag is meg kell felelniük. Ezért minden énekesnek tanítanék ütőhangszert. A hajdani dobolás számomra az éneklésben fegyelemre tanított.

 – Operettekben is felléptél. Ha jól emlékszem, van egy Marica grófnő lemez, amin te énekled Zsupánt.

 – Nem sok operettben szerepeltem, de kedvelem ezt a műfajt is. Puccini pedig –tudjuk jól – kedvelte és elismerte Lehárt. A lemezen azért rám osztották a táncos-komikus szólamát, mert a zenei rendező azt akarta, hogy végre profi módon szólaltassák meg az adott dalokat.

 – Akkor térjünk rá a musicalre. Énekelsz a Madáchban az Operaház fantomjában. Webber is vett át Puccinitől?

 – Webber hangoztatja is, hogy nagy Puccini -tisztelő, s nem is tagadja, hogy melyik klasszikushoz nyúl egy-egy musicalében. Megy még a Fantom, amiben én éneklem az operaénekest. Ebben a színházban anno játszottam egy másik darabban is, a Nyári éj mosolyában.

 – Milyen volt egy operaénekesnek operaénekest alakítani?

 – Könnyű, mert semmit sem kell csinálni. Adom magam. Nem szabad eljátszani a hülye operaénekest, éppen elég, amennyi saját magad vagy. Minden operaénekes hiú, s hazudik, aki mást mond. Az sem igaz, hogy minket nem érdekel a kritika. Csak éppen nem a kritikák alapján fejlődünk.

 – Nem látom a díjaidat. Vannak?

 – Egy van: a Bartók-Pásztori-díj. Több nincs, mert nem kerültem be egy bizonyos körbe. A díjakat pedig adják…

 – Mikor tértél vissza újra a rock műfajához?

 – 1985-ben felkeresett Danyi Attila, hogy csináljuk meg a Scampolo zenekart. Ez csak rövid életű volt. A Nashville Teens legendás angol rockbanda budapesti előzenekara voltunk.

 – Mikor éledt újra a Sámson?

 – 1993-ban találkoztam a régi technikusunkkal, s felvetette: összehozza a zenekart egy házibulira. Nehezen, de sikerült. A harmadik bulinál újra zenekar lettünk. De nem ez a hivatásom, hanem csak a hobbim. Játszunk az Operabálon is. Ismernek már minket, s többször visszahívnak különböző helyekre a szervezők.

 – A „három magyar tenor” oszlóban van?

 – Nem, csak kevesebb a fellépés. A GMK – Gerdesits, Maros, Korcsmáros – abból eredt, hogy mi játszottuk az ördögöket Bozzay Attila Csongor és Tündéjében. Amikor berobbant a nagy három tenor, akkor létrehoztuk annak a paródiáját. Én alakítottam Pavarottit az elmaradhatatlan kendővel.

 – Van egy másik együttes is, aminek rajtad kívül Sasvári Sándor és Usztics Mátyás is a tagja.

 – Ez az Aktorrock, ami a közelmúltban alakult. A zenekar tagjai: Makai Zsolt, Makrai Pál, Csurgay Attila, Sasvári Sándor és Usztics Mátyás. A dalok minden műfajt felölelnek, az operától a sanzonig, és a kuplétól, a blues-ig hallhatóak a számok.

 – Milyen szerepben láthatunk a közeljövőben?

 – Júliusban a Sztárcsinálókban éneklem Claudiust, s az óbudai Zichy-kastély udvarán játsszuk a darabot. Egyelőre két előadás lesz belőle, de nagyon szeretnénk feleleveníteni a régi Rockszínház darabjait. Írtak Klapkáról is egy rockoperát, melyet augusztusban Komáromban fognak bemutatni. Ebben egy ezredest játszom.

 – Hippolytot is alakítottad…

 – Így van. Ebben az előadásban – amit a Ferencvárosi Művelődési Központban adtunk elő – egy hangot sem énekeltem. Nem is olyan jó a címszereplő dala, s tudjuk, Csortos sem énekelt a filmben. Attól viszont ódzkodtam, hogy utánozzam Csortos Gyulát. Igyekeztem elszakadni az alakításától. Az viszont elkeserítő, hogy filmekben modernizálják a régi alkotásokat – Hippolytot, Meseautót –, de hiába, mert képtelenek visszaadni azt a bájt, ami az eredetit jellemzi. Hiányoznak az egyéniségek is.

 – Hol a gond? A főiskolánál, vagy a közízlésnél?

 – A közízléssel van gond, de tudjuk, azt is alakítják egyesek. Ma főleg tehetségtelen, de felkapott figurákat ismernek, míg Simándyra alig emlékeznek. A Nemzeti Színház igazgatóját pedig műsorvezetőként ismerte meg a nagyközönség.

 – A politika vagy a pénz szól bele jobban a színházak világába?

 – Ez a kettő szorosan összekapcsolódik. Most nem szól bele direkt a politika a színházak műsorába, csak éppen nem adnak pénzt némely produkciókhoz. Az meg elkeserítő, hogy mennyire diktál a pénz. Ha van pénzem, megjelentethetek egy CD-t, s nincs, aki szakmailag kontrollálna. A közönség pedig nem biztos, hogy a nívós lemezt veszi meg, hanem azt, amit reklámoznak, ami trendi.