vissza a főoldalra

 2009.07.17. 

A magyar kérdés

Aki azt hitte (ilyenek voltak szép számmal), hogy az EU-csatlakozás varázsvessző lesz, s gyógyír a Kárpát-medencében élő magyar közösségek gondjaira, annak be kell látnia: ha Magyarország emelt fővel akarja megtalálni, és el is akarja foglalni helyét az Európai Unióban, határmódosítás nélkül, a demokrácia eszköztárát alkalmazva, hozzá kell látnia a magyar nemzet politikai újraegyesítéséhez – írja elemző cikkében Ágoston András, a VMDP elnöke a párt legutóbbi hírlevelében. A szomszédos államok EU-taggá válásuk után, korszakváltást kezdeményeztek. A határon túli magyar közösségek társadalmi integrációs folyamatainak „serkentésével”, kisebb nagyobb léptekkel elindultak a homogén nemzetállamok gyakorlati megteremtésének útján.

Erdélyben a magyarok kiszorultak nemcsak a kormányból, de az állam és a közigazgatás szerveinek vezető posztjairól is. Szlovákiában is ez a helyzet, de ott még az államnyelvtörvény is sújtja a magyarokat. Kárpátalján is sok a baj. Legsúlyosabb talán a hatalom eltökélt igyekezete, hogy visszaszorítsa a magyar nyelvű oktatást. A késve, rosszul lefordított ukrán nyelvű tesztek a magyar felvételizők számára csak bevezető voltak. Az ukrán minisztérium azt tervezi, hogy jövőre kizárólag államnyelven kerül sor a tesztírásra. A Vajdaságban a szerb hatalom Milošević idejében kezdte meg a közszféra a magyaroktól való megtisztítását. Az utána érkező kormányok csak folytatták. A magyarverések hulláma először a meggyilkolt Đinđić miniszterelnök idejében érte el a magyarságot. A budapesti és az európai tényleges segítség elmaradása sokkolt bennünket. A sokk pedig sokaknál rezignációba fordult. Ma már ott tartunk, hogy a sértett magyarok nem szívesen jelentik bajukat. Mert nincs, aki hatékonyan segíthetne. A közösség leépülésének egyre szaporodó jelei a szerb hatalmat arra ösztönzik, hogy a magyarveréseket (kivételesen hatékony) eszközként használja a magyarság ellenálló képességének letörésére. Teheti, mert (reméljük, hogy csak kínjában) a magyar diplomácia azt, hogy a magyarverések nem lehetnek eszköz a szerb kormány kezében, amelyet a magyarok társadalmi integrálásának, asszimilációjának felgyorsítására használ – eddig még nem mondta ki.

A minapi Bajnai-Cvetković találkozó mégis mintha valami változást hozott volna. Józsa László közvetítői igyekezete sem volt elég ahhoz, hogy Bajnai látatlanban zengjen dicshimnuszokat a nemzeti tanácsokról szóló Belgrádban készülő törvényről.

Meg kell mondani: a budapesti találkozó hozadéka ezúttal nem az, ami elhangzott, (hiszen az mindkét fél számára érdektelen, vagy nincs rá pénz, vagy nem tőlük függ) hanem az, ami nem történt meg: a tényleges politikai autonómiát mellőző törvényjavaslatot egekbe emelő dicshimnusz elmaradása. Látszik ez abból is, hogy a várt eredmény elmaradása miatt a bilaterális találkozót a belgrádi hangadó média még aznap elfeledte.

Meg kell hagyni: a magyar kormány és magyar politikai elit egésze válaszúthoz érkezett. Nekik, a vezető magyarországi politikusoknak kell eldönteniük, kiviszik-e az európai politikai porondra a magyar kérdést, úgy egészében, vagy belenyugszanak a kisantanti eszmeiség végleges térhódításába. S egyben lassú elsorvadásra, elvándorlásra ítélik a határon túli magyar közösségeket.

Ha eddig nem is látta mindenki, ma már nem lehet kétséges: a Kárpát-medencében élő magyar közösségek mind egy csónakban evezünk. Egymás nélkül nincs jövőnk. Vagy ha optimisták akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, nehéz idők várnak ránk.

Elérkezett a közös fellépés ideje. Vegye Budapest számba, s kösse akár tüskés csokorba a Kárpát-medencében élő magyar közösségek legsúlyosabb sérelmeit. Az oktatással kapcsolatos sötét gáncsoskodást, a közszférából történő kiszoríttatásunkat, a belügyekbe való benemavatkozás levitézlett elvének szorgalmazását, de a politikai nyomás legdurvább eszközeit, az elnyomó politika eszköztárának legdurvább darabját, a magyarveréseket is.

Egyben jelölje meg a kiutat. Tegyen javaslatot legalább arra vonatkozóan, melyek a politikai autonómia megkerülhetetlen ismérvei. S a magyar kormány, ezzel a csomaggal lépjen ki az európai politikai színtérre. Vegye sorra azokat az államokat, amelyek akadékoskodnak. Magyarázza meg nekik, győzze meg őket, hogy van magyar kérdés, s az, demokratikus eszközökkel megoldható. Ez a fellépés jó, az eddiginél sokkal jobb alap lehet a magyar EU parlamenti képviselőknek a közös demokratikus offenzíva megindításához, a lobbizáshoz, s az Európának is kellemetlen probléma közmegelégedésre történő megoldásához.

Vannak feladatok a magyar kisebbségi közösségeken belül is. Válasszuk le azokat a magyar politikusokat, akik saját érdekeikre tekintettel, nem akarják a tényleges politikai autonómiát. Dolgozzuk ki mindenütt a többség által támogatható autonómiamodelleket, s Magyarország tegye két vegyértékűvé az általa nyújtott támogatásokat. Hogy azok segítsék az adott tevékenységet, vagy elképzelést, de ugyanakkor serkentsék az autonómiaköveteléseket is. Erősítsük egymást gondolatokkal, tettekkel, közös fellépéssel. Vagy ahogy Gergely István – Tiszti, volt csíksomlyói plébános, a Csibészalapítvány népszerű vezetője mondta a minap: „Nekünk magyaroknak fel kell már egyszer ébredni. A kutyafáját neki!”

 Ágoston András

(Forrás: vajma.info)