vissza a főoldalra

 2009.07.31. 

Fekete már a fehér bikla

Kodolányi János: Süllyedő világ c. könyvének ismertetése

A bikla természetes anyagból szőtt fehér szoknya, ormánsági népviselet. Asszonyok és lányok hordták és ebben az öltözékben csodaszépek voltak. Egyébként is, az ormánsági asszonyok gyönyörűek, magas, jótartású, hattyúnyakú, szépkeblű, feltűnően szemrevaló nők. A férfiak ugyancsak lenvászonból készült gatyát hordtak. Az ormánsági népviselet a XIX. század végéig ékesítette ezt a népet. Az Ormánság Baranyában található, 45 falut foglal magába, minden faluban tűhegyes tornyú református templomok, mint felkiáltójelek, melyek égre mutatnak, hirdették az örökkévalóság értelmét. De aztán bűnbe esett az Ormánság, a vagyon miatt, azért, hogy ne osztódjék a föld, ezért egykézni kezdtek a családok, csak egy gyermek születhetett meg a sok helyett, mert valamikor itt is 5-7 gyerek volt szokásos. Sok fiatalasszony nagyon fiatalon – 19-20 évesen – sírba szállt, mert elhajtották a magzatot kötőtűvel, akáctüskével, hol mivel, s így sokasodtak a sírok az ormánsági falvakban. El is pusztult az egész vidék. Én magam 1970 tájékán bóklásztam hetekig az Ormánságban, és láttam a sok-sok sírt, amely már behorpadt. A hozzátartozók is elköltöztek a föld alá. És a háború után a határon túlról Szerbiából megérkeztek a cigányok nagyon nagy számban. Kákicson, ebben a 200-300 lelkes faluban kérdeztem az első velem szembe jövőt, merre találom a cigányokat. A kiserdőben, a mocskosok – volt a válasz. S akit kérdeztem, az is cigány volt, csak nem oláh cigány, hanem magyar. Így aztán a sok oláh és a magyar cigány elözönlötte a vidéket, és azok a falvak, ahol még a disznópásztort sem fogadták fel, ha nem volt református, ma már más a divatszín – a fekete. Eltűntek a hófehér biklák és a gyönyörű ormánsági nők. Erről a vidékről beszél Kodolányi János, aki 1899-ben született Telkiben, ahol az édesapja erdész volt. Majd Telkiből Pécsváradra költözött a család, mert ideparancsolták az apát a minisztériumból az erdészet irányítói. Pécsváradról került a Kodolányi família Vajszlóra, az Ormánság egyik fővárosába, mert ebből is kettő volt ezen a vidéken: Selye és Vajszló. Vajszlón volt katolikus templom is, talán csak ott, meg lehet hogy Selyén, a többi faluban csak és kizárólag református volt. A Kodolányi-család a katolikus hitet vallotta.

 A süllyedő világ – az Ormánságot nevezte süllyedő világnak az író – izgalmas, titokzatos és halállal barátkozó világ volt. Itt gyerekeskedett Kodolányi egészen húszéves koráig, mígnem megszökött a családtól párjával, Tildával, egy ormánsági parasztlánnyal a magyar világba, az írói életbe. A süllyedő világban megismerjük ezt a különös családot. Az apa magányos, morózus, talán kegyetlen ember volt. Amikor pofozta a fiát, az írót, meg a pécsváradi sváb parasztokat, kezén a gyűrűsujján a pecsétgyűrűt megfordította a tenyere felé, hogy nagyobbat üssön. Ütötte vágta a gyereket meg a népet. A feleségéről Kodolányi János édesanyjáról azt suttogták a cselédek, a kocsis meg mindenféle egyszerű nép, hogy bolond. Nem volt az bolond, csak a kiállhatatlan férj mellett egyszerűen olyan keserűvé vált az élete, hogy élni nem lehetett benne, el is váltak. A papa egyedül nevelte két gyermekét, Jánost és Ilát, a kislányát. Ilát kis bocámnak nevezte, a fiát nem szerette. Valami lábbaja volt a fiúgyermeknek, izomsorvadás vagy ehhez hasonló, sántított. Ólommadárnak titulálta az apa saját fiát. A gyerek soha nem érezte az apai szeretetet, annál inkább a verést, a gúnyolódást és a megvetést. Lényegében ez a kerete a Süllyedő világ című regénynek. Látszólag a szeretetnélküliség. Feltűnik a cselédasszony, aki a gyerekekről és az apáról gondoskodik. Rosszindulatú, gonosz teremtés. Dugdossa a süteményt a gyerekek elől, ő maga folyton folyvást nassol, lopja a pénzt a gazdától. Jánoskát sorra rendre rágalmazza az apánál, és minden valós vagy vélt csínytevését elárulja a goromba szülének. Az árulkodásnak verés lett a vége. Aztán feltűnnek különböző nagyon érdekes és szép arcok. A pécsváradi élet nem sokáig tart, ott is különös tapasztalatokat szerez az író. Vegyes nemzetiségű Pécsvárad. „Sauungar! Sauungar!” – üvöltik a sváb gyerekek a magyar gyerekeknek. A felvégiek is, ha tehetik, kettesével, hármasával járnak a veszedelmes vidéken, a svábok üvöltözését borzalmas káromkodással, gyalázkodással és halálos fenyegetéssel viszonozzák. „Sveig, tu Hung, tu Sauungar, óda krigszt etvasz! A csizmások szégyenletes ajánlatokkal felelnek. Így folytatódik a dolog, míg el nem hangzik a »gyáva sváb« megvető kijelentése. Ekkor egymásnak esnek, szakadnak a ruhák, repülnek a sváb klumpák, harsognak az ordítások, zuhognak az ütések és rúgások…” Ugyancsak ebben a fejezetben olvashatjuk így: „Iskolatársaim mind iszonytatóan piszkosak, taknyosak, retkes térdűek. Én meg Ilával tiszta, fésült, csinos vagyok. Szépek, tiszták a felvégi magyarok is.”

Pécsvárad és vidéke, de maga Pécs is roppant változatos nemzetiségű vidék. Élnek itt svábok, horvátok, magyarok, zsidók és cigányok. Kodolányi Jánosnak kis pajtása, ismerőse lesz Schlégl Rézi, a sváb gazda lánya. Rézike olyan buta, mint a sötét éjszaka. „Zsíros, fakó szőke haja szorosan befonva, csutakszerű varkocsban végződik, s mereven eláll a tarkójától. Orra nedves, szeme mint a víz. Illeg-billeg szaladtában, akár a totyakos felnőtt asszonyok.” A kis zsidó lánykával – ő csinoska – beszédbe elegyedik a későbbi író. „– Piroska, mondom nagy nehezen –, igaz, hogy ti húsvétkor keresztény kisgyermek vérét sütitek a maceszba? Megállítja a hintát, s elképedve néz rám. Ki mondta? – kérdi dühösen. Mindenki mondja. – Nem igaz, nem igaz, nem igaz – kiáltja szinte kikelve magából. Meghökkenek erre a kétségbeesetten dühös hangra, fáj, hogy megsértettem Piroskát, de nem értem, miért mondja mégis mindenki, hogy a zsidók gyerekeket ölnek…”

De a gyerek kénytelen elhagyni ezt a különös világot, Pécsváradot, és Vajszlóra költöznek. „Hosszú, valamint alapos oktatás után elérkezik a gyerek első gyónásának ideje. A bűnöket pedig sehogy sem értik a kis nebulók. Ilyen például a paráználkodás. Hiába kérdezzük a káplánt, nem mondja meg mi az. Testi bűnöket emleget, s hangoztatja, hogy ezek a legfertelmesebbek. Jobb híján megállapodom abban, hogy tulajdonképpen garázdálkodásról van szó. Nem értjük a bujaságot sem. A káplán azt mondja, ez is paráználkodás. Tehát garázdálkodás. De mi lehet akkor? Bizonyosan butaság. Így a garázdaságot és a butaságot a halálos bűnök közé sorolom. De ha Isten elkárhoztat mindenkit, aki buta, hát akkor a falu nagy része az iskolának meg több mint a fele pokolra jut. De itt vannak ám még a szodomai bűnök is. Ezek miatt bocsátott Isten kénköves esőt Szodomára és Gomorrára. Miféle bűnök ezek? Megkérdezem a káplánt, hebeg, mosolyog, összevissza beszél. Végezetül kijelenti, hogy ezt mi még nem értjük, de kellő időben úgyis megtudjuk.” A legnagyobb élmény – és ez a szörnyű élmény – az apa-fiú kapcsolata véges végig jelen van az önéletrajzi regényben. „Apám ólommadárnak hív rendületlenül. Minden megjegyzésével bizonyítja, hogy élhetetlennek, ügyetlennek, illetlennek, semmirevalónak tart. Én nem tanulok, nem gondolkodom, nem vigyázok sem magamra, sem a játékaimra, én nem tudom, mi a pénz, én elkótyavetyélem, elajándékozom mindenemet, engem mindenki becsap, meglop, kirabol.” A magányos Kodolányi-papa újranősül, egy budai úrilányt vesz feleségül. Néhány oldal a könyvben, és kiderül, hogy ez a házasság sem sikerült. „Azt sem tudjuk megszokni, hogy anyuska mindenben reprezentálni akar, de a családi életben mindent a lehető legalacsonyabb színvonalra kíván szállítani. Kodolányi János édesanyját mamának, a mostoha anyát anyuskának szólítja.” De folytatom az idézetet: „Fölbőszülünk, hogy a cselédnek szalonnát ad vacsorára, holott az az eledel illeti meg, amit mi eszünk. Apámtól megtanultuk a legfontosabb Kodolányi elvet: először az állatnak, aztán a szolgának, végül magadnak. Ez volt az elv.” Egyébként is nem szerettük anyuska német kiszólásait. „Ő nem nyalakodik, hanem nassol. Nem kíván, hanem gönnol. Nem mártogat, hanem tunkol. Nem porol, hanem klopfol. Neki nem kellemetlen valami, hanem unheimlich. Loknikat süt a hajába, s ha tiltakozik, azt mondja, Aber, Gyula!” És megszületik a családban a kistestvér, a féltestvér, Gyuszika. Szép kisgyerek. De a nagyok féltékenyek a kicsire.

 Különös arcképcsarnok ez a Süllyedő világ című nagyregény. Itt van mindjárt Kodolányi János gyermekkori barátja Simon Dezső, a vajszlói parasztgyerek. „Simon néni hosszú esztendőkön át szinte nevelőanyám. Be sok »sűrűborsót«, pirítóst, szalonnát, nyers sonkát meg „kajdinát” eszem az asztalánál.” (Tudja-e ma valaki, hogy mi az a kajdina kurcinával? Sült szalonna tojással. De csak az Ormánságban.) „Be sok estén hallgatom szövőszékes megnyugtató, háromütemű csattogását, vagy a pergő orsó zümmögését. De sokszor menekülök hozzá nehéz szívem könnyítésére a családi pokolból.” „…Még a tanító is kicsiny ember, úgy hívják a faluban, hogy „Kismestör”. A szlovák eredetű kismestör mennyel és pokollal, imádkozással és mogyoróbottal, iskolai ünnepéllyel és bősz ordítozással terelgeti lelkünket az egyház, s a királyi ház jámbor szolgálatába, a kunmestör pedig a maga kimért, derűsen nyers módján oktatja népét a Habsburgok gyűlöletére, a jezsuiták ravaszkodásainak utálatára, a szlovák meg a német egyháznagyok böstörködéseinek megvetésére, 48 egyedül üdvözítő igazára, a 67 gyalázatára, az aradi 13 szentségére, Ferenc József csöndes gyűlöletére, mindenek fölött pedig a németek megvetésére.” Az arcok mögül kitűnik az ormánsági társadalom sajátos szerkezete és mentalitása. „Dezső meg a többi cimbora nem tiszteli valami túlságosan az öregeket. Ebben az ormánsági élet legborzasztóbb vonása mutatkozik meg. Magam is látom meg hallom eleget, hogy az öregeket már a haláluk előtt levetkőztetik, azaz ígéretekkel magukra íratják a vagyonát, hogy aztán kitessékeljék szegényeket az istállóba, s ridegen vessenek nekik egy-egy kegyelemfalatot. A vénasszonyok uralma megdönthetetlen, de a vénemberek élete siralmas.” Mégis valami tündérvilág ez az Ormánság. Ez akkor derül ki, amikor az író gyerekfejjel elkerül a Hajdúságba, ahol szülő édesanyját látogatja meg, aki szegény körülmények között tengeti életét az asszony egykorvolt családja körében. „Íme hát Püspökladány. Földes vityillókban, szalmatetős sötét házacskákban fordulok meg, ahol hatan, nyolcan zsúfolódnak egy szobában, a csontkeménnyé szikkadt udvaron egyetlen virág sem nyílik, a rongyos gyermekek vízben főtt kukoricát, sült tököt majszolnak, egy koszos malac már vagyonnak számít. S mellettük a pohos nagygazdák, mint basák térülnek-fordulnak földjeiken, gazdag házban laknak, fiaik kényesen lovagolnak végig a falun, s a szombat esti táncban még a háború negyedik évében is vad verekedéseket rendeznek. Különös ez a jómódú hajdúsági nép. Sohasem hallottam, hogy az élet alapkérdésein töprengett volna.” Bizony nagyot változott a világ. Az Ormánság elpusztult, földjei műveletlenek, magyarok helyett nagy rajokban beköltöztek a cigányok, és a fehér biklát felváltotta a nagy-nagy feketeség és sötétség. Püspökladány és környéke, a Hajdúság meg gazdagon termi a búzát, a kukoricát és neveli a sertéseket ezerszámra. A jólét nagyobb. Bár most, ahogy e sorokat írom, tudom, hogy az ezredforduló első évtizedében most ismét úrrá lett a szegénység. Emlékezzünk meg két nagyon szépen leírt református lelkészről. Az egyik a kákicsi református lelkész volt, Kis Géza. Róla nem sokat beszél a regény. Kis Géza megírta Ormánság történetét és néprajzát, és megírta az Ormánság öngyilkos szokásrendszerét. A másik Csányoszró tudós papja, Csikesz Sándor. Csány és Oszró két külön kis falu volt, majd összeépült. Manapság Csányoszrónak nevezik. Ezzel a pappal ismerkedik meg középiskolás éveinek végén Kodolányi János. Róla jegyzi – mármint Csikesz Sándorról a könyv: „Egy legény a faluban részegségében rendesen megveri az anyját. Csikesz elküld a legényért a sánta egyházfit. Bevezeti a legényt hivatali helyiségébe, bezárja az ajtót, bezárja az ablaktáblákat, sötét van a szobában, s a legény ijedten várja a fejleményeket. Akkor megfogja kétfelől a legény karját, és megkérdezi: Fiam, ugye most nem lát bennünket más, csak az Isten. – Igön is. – Hát ígéred-e, hogy soha többet egy korty bort sem iszol, és szülőanyáddal tisztességesen bánsz, amint fiúhoz illik? Rettenetes csontropogtató ujjai belemélyednek a legény éppen nem puha húsába. A fiú lélegzete elakad, nyög, kapkod, szabadulni szeretne. Ámde a pap súlyos keze alatt moccanni sem tud. – Égéröm – nyögi keservesen. – Hát ilyen gyönge a te szegény anyád, amilyen gyönge te vagy most édes fiam. És ilyen gyöngék vagyunk mindnyájan Isten előtt. Mit szólnál hozzá, ha összetörnélek, mint a nádat? Megértetted, amit mondtam? – Meg, nagytisztöletű uram. Csikesz barátságosan kinyitja az ablaktáblákat és az ajtót, és elbocsátja a legényt. Sosem iszik azóta.” „Fiatal menyecskét temetett egyszer. Virágjában halt meg, sírba vitte a rosszul sikerült magzatelhajtás. Csikesz a sír mellett állva fennhangon tetemre hívta a halott anyját, napát, ángyát, minden vénasszony rokonát, aki ott állott a a koporsó mellett, s ormánsági szokás szerint virágos szavakkal siratta el a halottat. A gyászoló gyülekezet megdermedt az ostorozó szavak hallatán. Csikesz ijesztő volt, ha fölemelte éles, harsányan zengő, hatalmas hangját. Harci kiáltás volt szava, dobok és kürtök riadását túlhangzó, rettentő szózat. – Siratjátok, pedig tudjátok, kik ölték meg, kik a gyilkosai. Jajgattok, pedig tudjátok, miért halt meg ilyen fiatalon. Föl is gyújtották Csikesz szénáját.” Ezek a református lelkészek igazi nagy magyar próféták voltak. Püspökladányban meghalt Kodolányi édesanyja, fia pedig párnába rejti zokogó fejét. Meghal a vadállati kegyetlenségű apa is. Kodolányi János sírva megbékélve simogatja meg a ravatalon az ősz hajat. És Magyarországon végigzuhog a Károlyi-féle kutyakomédia és a vörösterror. Kodolányi hajlik a baloldali radikális eszmékhez, később rájön, hogy csalás az egész. Olvasom a róla nyomtatott iratban, hogy a könyvei nagy példányszámban jelennek meg, szerepe ezzel együtt is vitatott. Utálom ezeket az odavetett mondatokat, nem is foglalkozom velük. Vitatott a szerepe? Ő volt a XX. századi nagy triász – Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Kodolányi János – egyik tagja.

(Kodolányi János: Süllyedő világ, Magvető Kiadó, 1965.)