|
 2009.08.03.
In memoriam Püski Sándor
2002-ben
jelent meg Püski Sándor: Könyves sors - Magyar sors c. könyve
kiadója gondozásában. Most a Püski Sándor által írt kötet
utószavából idézünk.
„Mostanában szokatlanul sokat beszéltem a TV-nek, rádiónak,
sajtónak, itt csak az egyik, az egész pályánkat átfogó utolsó
beszélgetésben a befejező kérdést és választ idézem:
«Úgy látszik, hogy a nehéz és küzdelmes életpálya
ellenére egy megelégedett ember ül velünk szemben.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy boldog ember?
Ha egy szóval kell rá felelnem, akkor: igen.
Ha
csak az irodalmi szerep beteljesüléséről beszélek hosszabban,
akkor is némi fenntartással: igen.
Ha
azonban arról a politikai szándékról és szerepről beszélek,
amiért annak idején ezt a pályát választottam, és ami a
40-es években már teljes sikerrel bíztatott, akkor nem-et kell
mondanom. S nem-et kellene mondania a két világháború közötti
nagy író-és politikus-nemzedékünknek is, ha még tudnának
beszélni. Mindenek ellenére azt hiszem, válaszunk egy elégedett
sóhajtás lehet: amit ebben a rettenetes korszakban megtehettünk,
megtette mindenki közölünk a maga módján.»
Szóval nem váltottuk
meg a világot, még a saját nemzeti közösségünket sem, de a
mégiscsak folyó megváltásban – a népi mozgalom hatásában
– néhány csepp erejéig ott vagyunk és maradunk mi is a többiekkel
együtt.
Többször beszéltünk róla Ilussal egymás között és másokkal
is: hogyan tudtuk ép testben ép lélekkel megélni lényegében
a teljes magyar huszadik századot, nemzetünk legsúlyosabb vészkorszakát
a két világháborúval, a trianoni és párizsi országcsonkításokkal,
a 45 éves szovjet-megszállással?
Most,
hogy fiaink elolvasták történetünk iratait és vallomásait,
ők is ezt a választ hiányolták. Szerintük is még a gyermekként,
majd növekedő fiatalemberként és családtagként megélt sűrű
baráti esték, jó ételekkel és poharazásokkal is járó – a
lehallgatás veszélye ellenére is szabad – beszélgetések,
csendes mulatozások, az első könyves működésünkkel megnyert
közösségünk szeretete és bíztatása, a választott íróink
nagyobb részének a magatartása, az 50-60-as években egy új írónemzedék
beérése és mellénkállása, mind ezt segítették. A mi íróasztalunkat
nem tudták a folyósóra kirakni. A fejünk és a szívünk – jóban-rosszban-
mindig és együtt működött. Az újra és újra megszerzett önállóság,
az erkölcsi és anyagi függetlenség állandó igénye, a
lelkiismeretünk nyugalma és békessége őrizett – s most már
reméljük – őriz meg bennünket a számunkra érvényes idő végezetéig.
Bp., 2002. február 4.
Püski Sándor.”
(Forrás: Könyves sors-Magyar sors, Püski, Bp, 2002)
|
