|
 2009.06.05.
A szellem és a báj harmóniája
Benedekffy
Katalin színművésznő
Székelyföldön, Nagygalambfalván született. Kislánykorától
kezdve rendszeresen szerepelt szavalóversenyeken, irodalmi
esteken és egyéb kulturális rendezvényeken. 1998-ban költözött
Magyarországra, majd a következő év tavaszán
felvételt nyert a Pesti Magyar Színház Színiakadémiájára.
Az akadémiai évek alatt már számos előadásban játszott
kisebb - nagyobb szerepeket. A diploma megszerzése után a
debreceni Csokonai Színház szerződtette, ahol a Csókos asszony
Rica Maca szerepében debütált amit sok szép főszerep követett.
2004-től a Győri Nemzeti Színház színművésze lett, s a Miss
Saigon Gigijeként kezdte győri szereplését, nagy sikerrel játszotta
Bellát A vöröslámpás házból és Barbarát Fényes Szabolcs
Maya c. operettjéből. Ezzel párhuzamosan a Thália Színházban
A West Side Story Anitáját
, valamint a Budapesti Operettszínházban Rómeó és Júlia című
musicalben játszotta a Dada szerepét. 2007-ben a Gyulai Várszínház
nyári fesztiválján A Három Testőr c musicalben Anna Királynőt
játszotta .Ez év őszétől már a Szolnoki Szigligeti Színházban
Zsuzsi kisasszony című nagyoperettjében, Zsuzsit játszik s ezt
követte az Oliver című
musical. Következő év márciusától a zalaegerszegi Hevesi Sándor
Színházban játszotta a Mária főhadnagy Antóniáját amit követett
a Chicago Roxy-ja és a Gül baba Leila-ja . 2009 októberében a
Szolnoki Szigligeti Színház
visszahívja a Vörös Pimpernel című musical a
Marguerite-női főszerepére. Színházi munkái mellett 2002-ben
diplomázott a Berzsenyi Dániel Főiskola Bölcsészettudományi
karán, s diplomamunkájaként elkészítette saját dokumentum
filmjét, a Huncutazás-t, melynek szerkesztője, rendezője is
egyben. A filmet folyamatosan vetíti a Duna TV és a Pax televízió.
2003-ban megjelent első karácsonyi lemeze is Csengettyű-
Csengettyű címmel mely aranylemez lett.
2007.
újabb fordulatot hozott életében, elindította saját iskoláját,
a Szín-Varázs Színi-és Készségfejlesztő Iskolát, melynek
vezető tanára.
-A
székelyföldi Nagygalambfalván születettél. Ez a kis település
több híres embernek a szülőhelye. 1818-ban ott született
Feleki Miklós színész és drámaíró, 1860-ban Sebesi Jób költő,
1929-ben Kányádi Sándor költő, s 1952-ben Sütő Pete Rozália
festőművész. Kérlek, mesélj családodról.
- Két lánytestvérem van, s én a legfiatalabb, már három
éves koromtól énekeltem. Anyukám a helyi művelődési háznak
volt az igazgatója. A múlt rendszerre jellemzően sok kötelező,
a kommunizmust és Ceauşescut dicsőítő rendezvényt kellett
tartani, s azokon ha tetszett, ha nem, részt kellett vennünk . A
művelődési házban működött egy néptánccsoport is, s én már
kiskorom óta itt énekeltem. A én Családom igazi „nótafa”,
énekelünk jókedvünkben - rosszkedvünkben.
-Énekesnő szeretettél volna lenni?
-Anyukám egészségügyi dolgozónak szánt. Én orvos,
vagy filozófus akartam lenni, de aztán mégis a színművészeti
egyetem mellett döntöttem.
-Kányádi Sándor a nagybátyád, innen a művészet iránti
vonzalmad?
-Nem hiszem, hogy
ez a tény befolyásolta pályaválasztásomat. Mint már említettem
kiskorom óta énekelek bizonyára ez az én utam. Nagybátyámat
mindig is nagyon tiszteltem, mai napig is tartjuk a kapcsolatot.
-Polgári, vagy
kisnemesi családból származol?
-Kisnemesiből. A
plakátokon Benedekffyként vagyok feltüntetve, de a „ffy”-t
nem használhatom hivatalosan, hiszen a román nyelvi szabályok
ezt nem tették lehetővé. A román világban megváltoztatták a
hivatalos dokumentumokon a magyarok neveit. Még az egyházi
adatokat is megsemmisítették. Így lett apukám hivatalosan
Benedekfi Alexandru, anyukám pedig László Ana. Tíz évbe telt,
míg Magyarországon meg tudtam szerezni a magyar állampolgárságot
annak ellenére, hogy nagymamám Budapesten született. De azt a
mai napig nem tudtam elérni, hogy a magyar hivatalos okirataimban
magyar édesanyám magyar lánykori neve magyarul és ne románul
szerepeljen. Ezt nehéz felfogni. Úgy látszik, a hivatalok
ostobasága nem ismer határt.
-Tudtommal egy Ki mit tud?-on is szerepeltél.
-Gimnáziumban
biológia-kémia osztályba jártam, s közben sok ének- és
versmondó versenyen szerepeltem sikerrel. Volt egy nagyon
rosszindulatú tanárnőm, aki azt mondta: „lassan Benedekffy
Katalin diplomáival fogjuk kitapétázni az iskolát”. Ekkor
indultam el a Ki mit tudon és sikerült is eljutnom a tévés középdöntőig.
Pályaudvarokon, s az utcákon felismertek az emberek, s gratuláltak.
Ez számomra, akkor, 18 évesen hatalmas élményt jelentett, ráadásul
lassan tényleg ki lehetett tapétázni az iskolát is a diplomáimmal.
-1998-ban jöttél át Magyarországra?
-Igen. Középiskola
után felvételiztem a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára,
de nem vettek fel. Úgy döntöttem, hogy nem megyek haza, hanem
színésznő leszek, s felépítem a magam életét. Otthon
elmehettem volna tanítónőnek, vagy a futószalag mellé
dolgozni, ám ezekért túlzottan nem lelkesedtem. Olvastam, hogy
a temesvári színház segédszínészeket keres, felültem tehát
egy vonatra, s irány Temesvár. Felvettek. Elég sok darabban
szerepeltettek, mert észrevették, hogy jó az énekhangom is. De
1998-ban úgy gondoltam, hogy kevés az amit a temesvári színház
adhat nekem ezért átléptem a határt.
„Senki sem lehet próféta a saját
hazájában”, ezért máshol próbáltam szerencsét.
-Hogyan fogadta
a család ezt a döntést?
-Bepakoltam egy hátizsákba,
10.000 forinttal a zsebembe buszra szálltam, ami a józsefvárosi
piacig vitt el. Csak néhány nap múlva mertem felhívni a szüleimet,
s közölni velük, hogy Magyarországra jöttem. Természetesen
nem örültek neki, féltettek. Ez ’98 októberében volt. ami a
színházi meghallgatások szempontjából igen kedvezőtlen időszak.
Így kezdetben kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni:
mosogattam, takarítást vállaltam, kérdőíveztem az utcákon,
később a rendőrségen tolmácsoltam románul. Három hónapon
keresztül egy idős néninél laktam, de nem tudott külön szobát
adni, így csak ágybérlő voltam. Nehéz időszak volt, de a
hitem, hogy magyar színésznő leszek töretlen maradt.
Felkerestem olyan rendezőket, akiket ismertem, s ők néhány
produkcióban biztosítottak számomra fellépési lehetőséget.
Végre 1999 tavaszán felvételiztem a Nemzeti Színház akadémiájára,
szerencsére sikerrel. Reggeltől estig bent voltam a színházban,
s közben természetesen el kellett tartanom magam. Így az említett
tolmácsolásra éjszaka került sor. Két éven keresztül így
telteknapjaim.
-Nem féltettek attól
a szüleid, hogy egy csinos székely lányra milyen veszélyek
leselkednek a pesti színházi világban?
-Természetesen féltettek, anyukám, ha nem is mondta ki
sokszor, de szomorú volt amiatt, hogy Pestre mentem színésznőnek.
Visszatekintve biztos naív voltam, de céltudatos. Bele sem
gondoltam abba, hogy milyen veszélyek várhatnak rám. Ha állandóan
csak félünk a jövőtől, akkor céljaink csak vágyálmok
maradnak és sosem teljesülnek be. Amikor megkérdezik tőlem,
hogy „nem féltél-e?”, azt felelem: „mindenhol vannak jó
emberek, akik segítenek”. Ezt a mentalitást Székelyföldről
hoztam magammal, a ma már 96 éves nagyapám mondta mindig , mint
ahogy azt is tőle tanultam:”Kérdő útját nem veszti, van két
kezed, dolgozni tudsz, nem fogsz éhen halni”. Hittem abban,
hogy nekem feladatom van, s a Jóisten megsegít. Magyar színésznő
akartam lenni.
-Tudtommal az akadémiai évek alatt elég nagy szerepeket
is játszottál. Így Évát a Tragédiában.
-Igen. Ez egy
vizsgaelőadás volt. De a színművészetisekkel együtt csináltunk
más közös produkciókat is, ilyen volt pl. a Hegedűs a háztetőn,
amiben szintén szerepelhettem. A harmadéves vizsgánkat megvette
a színház, így nagy közönség előtt is játszhattunk. Az
akadémián olyan tanáraim voltak, akiktől valóban meg lehetett
tanulni a szakmát. A mai napig hálás vagyok nekik.
 -Jelenleg
sok zenés játékban énekelsz, s,, hogy az a vágyad, hogy operaénekesnő
legyél. Innen a kérdés: prózai, vagy énekes színész akartál
lenni?
-Elsősorban színész
akartam lenni. Bár az akadémián prózai osztályba jártam, de
szerepeltünk zenés darabokban is, ami mindig is közelebb állt
a szívemhez. Magyarországon beskatulyázzák a színészeket, s
akinek egy kicsit is képzettebb a hangja az átlagnál, azt többnyire
zenés produkciókban szerepeltetik. Én mindig is színpadon
szerettem volna lenni, s valamit alkotni. Azt gondolom, ha van
bennünk egy olyan plusz, ami a Jóisten ajándéka, azt tovább
kell adni. Az alkotás vágya hajt előre.
-Kitől tanultál énekelni?
-Mivel kis koromban népdalokat énekeltem, így természetesen
a mai napig is képes vagyok ezeket a dalokat archaikusan énekelni,
annak ellenére, hogy a hangom már sokkal képzettebb. Különösebb
erőfeszítés nélkül váltok át a népdalból a musicalre, az
operettre vagy akár operára. Sokan még a szakmabeliek sem értik:
hogyan lehet ilyen sok műfajban megfelelni. Éreztem, hogy talán
több lehetőség van a hangomban, mint amit eddig
megtapasztalhattam. Van egy nagyon kedves tanárnőm Szolnokon,
Simon Erika, akinek az ösztönzésére úgy gondoltam, talán nem
lesz eredménytelen, ha megismerkedem az opera műfajával is. Tíz
évvel ezelőtt azért jöttem át Magyarországra, hogy színész
legyek. Ha ezt a Jóisten megadta nekem, és sikerült, akkor, ha
tehetséget adott hozzá, kötelességem tovább lépni, s kipróbálni
magam más műfajban is.
-Az jót tesz a hangodnak, ha egyik pillanatban Mozartot
énekelsz, másikban pedig musicalt?
-Hosszú távon biztos, hogy nem. El kell dönteni, hogyan
tovább. Különben elveszíthetem a hangomat.
-Voltak példaképeid?
-Akadémiás korom
óta rajongok Béres Ilonáért. Szeretem a hangját – pedig más
fekvésű, mint az enyém - , s a játékát is. Ugyanígy nagy
tisztelője vagyok Moór Mariannának is. Az opera világában
pedig Rost Andrea és Hamari Júlia a példaképem.
-Azt
olvastam egy cikkben, hogy azt tanácsolták neked: „ha nehéz,
menj vissza Romániába.” Nem érzed fájónak, hogy sokan az
erdélyieket lerománozzák?
-Ezt nem lehet
megszokni, de mára nem bánt annyira, mint régebben. Tízen hétéves
voltam, mikor
Magyarországon először lerománoztak. Nehéz volt megértetni másokkal,
hogy azért mert Trianonban eldöntötték: Erdély Román fennhatóság
alá tartozzon, attól én és a honfitársaim magyarok vagyunk és
magyar az anyanyelvük is. Otthon mindig azt hallottam, hogy mi
magyarok vagyunk, magyarul beszéltünk házunkban és a faluban,
városban is mindenhol. Kilenc éves voltam, amikor az anyukámmal
Kolozsváron az utcán magyarul beszélgetve sétáltunk, egy román
férfi pofon csapta az édesanyámat, hogy miért beszél magyarul
az utcán hiszen ez egy román város. Ez kevésbé rendített
meg, mint amikor Magyarországon lerománoztak.
-Ha már itt tartunk: mit éreztél a 2004-es népszavazás
eredményének ismerte után?
-Nem okozott
meglepetést az eredmény. Kislány voltam, mikor sok magyar járt
ki Erdélybe vásárolni hozzánk, mert ott olcsóbb volt. Majd
mikor megváltozott a világ, s a Ceauşescu-rendszer keményebb
lett: elmaradtak, mert –amint mondták – már nem éri meg
nekik átjönni hozzánk. Ez nekem fura volt, mert régebben nagy
izgalommal vártuk a magyarországiakat. Nagymamám úgy beszélt
az anyaországról, mint a földi paradicsomról. S meg kellett
tapasztalnom, hogy sokan csak érdekből jönnek át hozzánk…Nem
azért megyünk valakit meglátogatni, mert megéri, hanem , mert
szeretem azt az embert… A népszavazás megerősített minket
abban, hogy sem Magyarországhoz, sem a románokhoz nem tartozunk.
Romániában lebozgoroznak, Magyarországon lerománoznak. De nem
kell törődni ezzel! Székely vagyok, vannak gyökereim ez ad erőt
és hitet a mindennapokhoz.
-Gondolom neveltetésed és származásod az alapja
hatalmas akaraterődnek is.
-Nagyon sokan feladták volna, ha olyan akadályokba ütköztek
volna, mint jómagam. Bennem viszont megvan az, ami a székelyekben,
a túlélésért való harc. Meg kell maradnunk, fenn kell
tartanunk Székelyföldön a kultúrát, a nyelvet és a hitet.
Embernek kell maradnunk, bárhol is éljünk. S ha már itt
tartunk, azt szeretném, ha Erdélyben, vagy Székelyföldön
autonómia lenne. Akkor nem lennénk annyira kiszolgáltatva egy
államnak sem. Így a Székelyföldön megtermelt javak nem kerülnének
ki Bukarestbe, vagy Havasalföldre. Utakat lehetne építeni, és
a turizmust fejleszteni. Lehet, hogy megütköznek azon, amit
mondok: nem vagyok benne biztos, hogy jobban járnánk, ha Erdélyt
Magyarországhoz csatolnák. Isten adja, hogy tévedjek. Tíz éve
élek itt, s olyan dolgokat tapasztalok, amelyekre álmomban sem
gondoltam volna.
-Térjünk vissza pályádhoz.
A Nemzeti akadémiája elvégzése után miért döntöttél a
szabadúszóság mellett?
-Felvételt nyertél a Berzsenyi Dániel Főiskola Bölcsészettudományi
Karára. Milyen szakon végeztél?
-Azt
vettem észre, hogy a színészeten kívül még sok minden érdekel,
s keveset tudok. Érdekel a film, a színháztörténet, a művészettörténet.
Kommunikáció-közösségfejlesztés szakot végeztem. Egy időben
nagyon érdekeltek a pszichodrámai gyakorlatok is, s volt egy időszak
mikor azt gondoltam, ezzel fogok foglalkozni. Diplomamunkámat közösségfejlesztésből
írtam. Kivittem Székelyföldre 14 egyetemistát, s azt
figyeltem, hogy az adott kultúrában tíz napon keresztül miként
viselkednek. Többek közt balladákat, néptáncokat tanítottam
nekik. Ebből készült a Huncutazás c. filmem, melynek gerincét
az adja, hogyan vallanak a fiatalok élményeikről.
-Pályáztál ehhez a filmhez?
-Természetesen teljesen naivan álltam hozzá a filmezéshez
is mint minden máshoz. Minden összeállt bennem, csak az nem,
hol fogják sugározni a filmet és miből fogom megcsinálni. Végül
is a Duna Tv vállalta azt, hogy levetítik a filmet és a pénzt
is sikerült megszereznem hozzá. Egy 25 órás anyag állt össze,
melynek minden másodpercét ismertem. Ebből a hatalmas anyagból
állt össze a film.
-2003 karácsonyára jelent meg első albumod, melynek címe:
Csengettyű, Csengettyű. Ez a cd aztán aranylemez lett.
-Az RNR Média
minden évben készít karácsonyi lemezt, s felkértek arra, -
hallottak énekelni-, hogy abban az évben én énekeljem fel a
dalokat egy fiú szólistával és gyerekkórussal. Nagy élmény
volt és meglepetés a bevásárlóközpontokban saját hangomat
visszahallani. Jó érzéssel töltött el, mikor ismerőseim felhívtak,
s közölték: a te Cd-et hallgatjuk, miközben bontjuk az ajándékokat.
Tehát a szeretet ünnepén tudtam valami szépet adni az
embereknek. Akkor karácsonykor több mint 15 ezer példány
fogyott el a lemezemből.
-2007-ben
elindítottad saját iskoládat, a Szín-Varázs Színi-és Készségfejlesztő
Iskolát. Ide főleg gyerekek jelentkeznek?
-Így van. Több
neves színészkolléga együttműködésével hozam létre ezt az
iskolát. Először 12 és 18 év közti fiataloknak hirdettük
meg a képzést, de jelenleg 21-22 évesek is visszajárnak hozzánk,
olyanok is, akik más Színművészeti akadémiára járnak.
-Mi az a plussz, amit nálatok meg lehet tanulni?
-Amikor felvettek az akadémiára először nagyon zárkózott
ember voltam, ezért a tanárom ki is akart rúgni. De egy sikeres
vizsga és filmforgatás megváltoztatta sorsomat és úgy döntöttek,
hogy talán mégsem vagyok nagyon tehetségtelen . Tehát nem
biztos, hogy mindenki tehetségtelen, akire azt mondják, lehet az
frusztrált, ideges, zárkózott. Az a valódi pedagógia, mikor
egy ilyen gyerekből hozzuk napfényre a tehetséget, a bennük
rejlő képességeket. Jó érzés látni azt, mikor a gyerekek
kinyílnak, s látják, hogy jó, amit csinálnak. Felszabadultak,
bátran játszanak és nem rájuk nehezedő feladatként élik meg
a szerepek megformálását, hanem élvezettel bújnak bele a különböző
figurák bőrében. Egyszerűen csak játszanak. Arra is
figyeltem, hogy ez ne csak egy iskola legyen a sok közül.
Programokat szervezünk a diákoknak, táborokat, családias a légkör.
Ezt az iskolát nem azért hoztam létre, hogy mindenkiből színész
legyen, hanem , hogy elsajátítsanak olyan technikákat is a
gyerekek melyeknek segítségével, jobban megismerhetik önmagukat
és ezáltal egy teljesebb életet tudnak élni. Beszédtechnikát,
énektechnikát, táncot, művészi beszédet, színészmesterséget,
drámagyakorlatokat lehet nálunk tanulni. Diákjaink rendszeresen
forgatnak bel - és külföldi produkciókban egyaránt. Minden félévben
tartunk vizsgákat, s év végén egy vizsgaelőadást. Emellett gálaelőadásokat
szervezünk, ahol a diákjaink ismert művészekkel együtt léphetnek
színpadra.
-Az
igaz, hogy Bécsben próbálsz majd szerencsét?
- Talán Bécsben,
talán máshol a világban. Nem a megélhetés az, ami miatt
szeretnék innen elmenni, hanem a légkör, a mentalitás. Szeretném
a lehető legtöbbet kihozni magamból. Úgy látom a
mai Magyarországon
sok esetben a kapcsolatok előbbre valók a tehetségnél -és
nekem az előbbiből kevesebb adatott- nincs veszteni valóm ha máshol
próbálok szerencsét. Elég agilis vagyok, s kitartó, nem félek
a munkától.
|
