vissza a főoldalra

 2009.06.05. 

A református magyarság egységének ünnepe

– Szép és nagy ünnep után köszöntöm dr. Bölcskey Gusztáv református püspököt. Püspök úr! Megrendítően szép ünnep volt Debrecenben. Hány püspök állta körül az Úr asztalát a Kárpát-medencei magyar istentiszteleten?

 – Valóban felemelő és megrendítő ünnepet élhettünk át. Éppen ezekben a napokban Márk evangéliumát olvassuk, azt a részletet, amikor Jézus azt mondja, hogy a Nap elsötétül, a Hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről és megrendülnek az egek tartóoszlopai. És ahogyan fogalmazta Koncsó László felvidéki testvérünk: a gyász évszázad után, a XX. Század után, amikor az egek tartóoszlopai látszottak megrendülni, most a lelkek rendültek meg, amikor mind a 9 Kárpát-medencei egyházkerület püspöke ott állt az Úr asztala előtt és velünk volt az Amerikai Magyar Református Egyház püspöke is, és együtt adhattunk hálát azért, hogy – megint az evangéliumot idézve – Isten összegyűjtő szeretetét tapasztalhattuk meg ezen a napon. Azt is mondhatnánk, hogy az idén nekünk, magyar reformátusoknak mintha pünkösd néhány nappal hamarabb vált volna élményünkké, hiszen pünkösd ünnepe Isten nagy szeretetének és megtartó hatalmának az ünnepe. Mi ennek lehettünk részesei.

 – Céljuk volt az egyetemes Kárpát-medencei református egyház alkotmányának kidolgozása, elfogadása és kihirdetése.

 – Így van. Az alkotmányozó munka nyilván hosszú évek erőfeszítésébe, munkájába, simítgatásába került. Most, május 22-én már úgy érkeztek ide az egyes részegyházak delegáltjai, hogy előzetesen a saját egyházuk legmagasabb döntéshozó testülete a zsinat vagy egyházkerületi közgyűlés felhatalmazta őket ennek az alkotmánynak az elfogadására. Egy esetben erre nem került sor, a felvidéki testvéreink úgy döntöttek, hogy bár nagyon szívügyüknek tekintik az egységet, természetesen velünk ünnepelnek és a közös munkában részt kívánnak venni, de azt a kitételt, hogy a saját jogrendjükbe beleillesszék az alkotmányt, nem tudták megtenni most. Nyilván örültünk volna, ha ez a lépés is megtörténik, de aki ismeri a szlovákiai belpolitikai helyzetet, megérti őket. Hiszen csak az elmúlt néhány hónapban hányszor húzták elő a magyar kártyát. Mi azt mondhatjuk: ebben a helyzetben ők egy bölcs és józan, megfontolt döntést hoztak, ami nem egy egyszer s mindenkorra szóló döntés, hiszen a csatlakozás lehetősége továbbra is nyitott a Kárpát-medencén belül és azon kívül is. Ezt is átélhettük már május 22-én, hiszen miután a Kárpát-medencei delegátusok egyhangúlag elfogadták az alkotmányt, utána azt jelenthette be az ülést vezető moderátor, Tonk István, az erdélyi egyházkerület főgondnoka, hogy az Amerikai Független Magyar Református Egyház előzetesen ratifikálta ezt az alkotmányt és kinyilvánította a csatlakozási szándékát. Így az ő képviseletükben a püspök és az egyik jelenlévő esperes alá is írták a csatlakozásról szóló nyilatkozatot.

 – A felvidéki magyar nyelvű református egyház képviseletében jelen voltak az illetékesek, részt vettek a munkában, lélekben azonosultak a Kárpát- medencei nagyon nagy üggyel?

 – Teljes mértékben azonosultak. Amikor kora délután az úgynevezett egységesítő menet elindult a Nagytemplom előtti térről, végigjártuk azokat a harangláb stációkat, ahol az egyes részegyházak képviselői fogadtak bennünket, magyarországiakat. És aztán együtt mentünk tovább, a komáromi harangláb ugyanúgy ott volt, ott állt a püspök, a főgondnok és az esperesek, és az a sok-sok ember, aki eljött erre a napra, hogy részese legyen. Számomra az egyik legmegrendítőbb jelenete az volt ennek a napnak, amikor odaértünk a kolozsvári haranglábhoz, akkor az előre megbeszélt és elkészített forgatókönyvön túl még Pap Géza püspök úr mondott egy nagyon rövid, de súlyos mondatot: Isten hozott benneteket, nagyon régóta várunk már benneteket! Akkor ott sokaknak elszorult a torka. Ugyanez járta át az egész napot. Már többször megtettem, de ezúton is szeretném megköszönni a debreceniek befogadó szeretetét, mert csak okoztunk egy kis felfordulást. A forgalom leállt, de nem volt türelmetlenkedés, hangoskodás, mindenki érezte azt, ami nem sokszor adatik meg egymásra acsarkodó világunkban. Akik idejöttek, azok tudták, itt most egész egyszerűen arról van szó, hogy amit Isten egybeszerkesztett, azt emberek megpróbálták szétválasztani, de kiderült, hogy mégsem így megy.

 – Amíg önök ott, Debrecenben haranglábtól haranglábig zarándokoltak, a debreceniek hogyan fogadták ezt a menetet?

 – Talán a legjellemzőbb példa az, hogy egy kis szervezési hiba miatt – mert ilyen rendezvényt 2 hónap alatt előkészíteni nagy teljesítmény, a munkatársak előtt le a kalappal – kicsit megcsúszott a forgalom irányítása, és az autók beleszaladtak abba az útvonalba, amelyen haladtunk. Kénytelenek voltak várakozni. Egy hangos szó, dudálás el nem hangzott. A járdáról integettek. Személyes élményem: a járdán megláttam egy fiatal párt, akiket néhány nappal azelőtt eskettem a Nagytemplomban. Odaszaladtak, hogy csináljunk közösen egy fényképet. Ebben nem volt feszélyezettség, csak spontán és tiszta öröm. Jó volt együtt lenni, és azóta is ezt a visszhangot halljuk. Debrecen hivatalosai, a hatóságok, az önkormányzat, a közlekedési vállalat, a rendőrség, a tűzoltóság mindenben segítettek. Az is egy nagyon szép gesztus volt, ahogyan Kósa Lajos polgármester úr a jelenlévő Kárpát-medencei egyházkerületek mindegyikének készíttetett egy zászlót, amire az egyházkerület címerét hímezték fel ennek a napnak az emlékére. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a nemzetközi egyházi közvélemény 15 évvel ezelőtt, amikor hasonló kezdeményezések voltak, elég ferde szemmel nézte, mit akarnak itt a magyarok. A Reformátusok Világszövetsége, az Európai Egyházak Konferenciája, az Egyházak Világtanácsa, aztán testvéregyházak sora Koreából, Németországból, Franciaországból, Olaszországból egyöntetűen örültek ennek az egységesülésnek. Talán azt is elmondhatom, nem kell különösebben magyarázni, hogy miért tartom fontosnak: pénteken megérkezett minden oroszok pátriárkájának, Kiril pátriárkának is az üdvözlete. Azt hiszem, hogy azoknak a határon túli testvéreinknek, akik akár Romániában, akár a Vajdaságban egy nagy, ortodox többségi egyház mellett élnek, és sokszor ez a nagyság rájuk nehezedik, ez egy komoly jelzés és üzenet. Azt hiszem, hogy ennek meg is lesz az eredménye.

 – Kiril pátriárka üdvözlete egy hangsúlyos jelentőségű üzenet volt, amit ide küldtek Debrecenbe. Ebben a hangulatban semmiképpen nem akarok fájó részletkérdésre kitérni, de azért az nem volt egészen jó dolog, hogy egy európai uniós tagállam beleszólt abba, hogy a területén működő egyház hogyan és miként működik. Gondolok itt a Felvidékre, de ezen lépjünk túl.

 – Mi erre számítottunk. Tudjuk, hogy az EU sem képes csodákra. A mesterségesen gerjesztett és szított feszültségeket csak óvatosan és bölcsen szabad kezelni. Azt hiszem, Fazekas László felvidéki püspök nagyon találóan fogalmazott a sajtótájékoztatón, amikor azt mondta: a kétnyelvű, kétajkú egyházban – van két szlovák ajkú egyházmegye is – nem is akarják a különválást. Nagyon fontosnak tartom, hogy abban az egyházban, amiben a szlovákok vannak kisebbségben, minden joguk csorbítatlanul meglegyen. A felvidéki magyarok semmi mást nem kérnek a többségi nemzettől, hogy ugyanúgy tartsa tiszteletben jogaikat. Nagyon örültünk annak is, hogy Sólyom László köztársasági elnök úr egy nagyon szép levélben köszöntötte az alkotmányozó zsinatot. A köztársasági elnök úr tökéletesen megértette ennek a napnak az üzenetét, a gesztusában, szimbolikájában és azon túlmutató tartalmában, amikor azt mondta, hogy 2002 óta a magyarigazolvány kiadása mellett nem volt hasonló horderejű lépés, ami a nemzet egységének és egységesítésének az ügyét szolgálta. Mi ezzel nem hivalkodunk. Azt a felkészülést az előkészületek során is egyértelművé tettük, hogy amit most teszünk, ahhoz hasonlít, mintha egy képet, amit közel 90 éve kiszakítottak a keretéből, most újra visszaillesztenek. A keret nemcsak toldalék vagy díszítő tartozéka a képnek, hanem tartást ad neki. Megvédi, hogy a szélei ne töredezzenek le, ne kezdjen el foszladozni. Valóban, Trianon és 2004. december 5-e mind-mind ott munkál bennünk, de mi hisszük, hogy az Isten összegyűjtő hatalma, keretbe illesztő hatalma nagyobb, mint az azt szétverni vagy szétzilálni akaró politikai döntések, hatalmi ambíciók.

 – Püspök úr, ezt szépen, csendesen, halkan tetszett mondani, de az önök mostani alkotmányozó találkozója hathatós válasz volt 2004. december ötödikének a kegyetlenségére.

 – Ezt nagyon sokan megfogalmazták a jelenlévők közül. Nemcsak szavaikkal, hanem azzal is, hogy itt voltak, elhozták a marék földet, türelmesen testvéreket kerestek és találtak egymásban. Kicsit oldódott az a görcs és fájdalom, amit mindegyikükben okozott december 5-e.

 – Ami Sólyom László köztársasági elnök üzenetét illeti, egyértelmű politikai üzenetnek is felfogható, és így van ez jól.

 – Igen. Sokszor azt a kérdést, hogy politizáljon- e az egyház vagy ne, mindig azok teszik fel, akik elfelejtik azt, hogy az egyház a maga létével a megszületése pillanatától kezdve politikum. Az őskeresztyének kimondták, hogy Krisztus a Küriosz, és ezt a jelzőt nem a földi hatalmasságoknak kell adni, mert nem a császárokat illeti meg a térdhajtás és az imádat. Ezt nagyon jól felismerték azok is, akik annak idején, meg azóta üldözték a keresztyénséget. A keresztyének nem azért veszélyesek egy diktatúrára vagy egy embertelen politikai hatalomra, mert robbantanak vagy gyilkolnak, hanem mert nem hajtanak térdet, és ezt sokkal nehezebb legyűrni és megtörni. Igyekeztünk ezt a mostani ünnepet is úgy alakítani, hogy ne rendelődjön alá semmilyen pártpolitikai érdeknek. Mindenkit szívesen láttunk, aki itt volt, és mindenkinek örültünk, de azt szerettük volna, és azt hiszem, hogy ez sikerült is, hogy azért mindenkinek jusson eszébe a saját felelőssége, amikor azt látja és azt tudja, hogy bizony mennyi megoldatlan kérdés van a magyar-magyar kapcsolatokban, a Kárpát-medencei magyar nemzet ügyeinek az intézésében. Szerintem ezt az üzenetet mindenki meghallotta, akinek a hallásra füle van.

 – Csak mellékesen kérdezem meg, a magyar kormány képviseletében voltak vendégek?

– Nem voltak, de megmondom őszintén, a köztársasági elnök úron kívül mi hivatalosan nem is hívtunk meg kormánytagokat. Kósa Lajos polgármester urat természetesen, mint a vendéglátó házigazdát meghívtuk, de nem akartuk azt, hogy ebből politikai feszültség támadjon. Azt gondoltuk, hogy ez pártok, határok fölött álló esemény és ünnep. Még azt is mondhatnám, felekezetek feletti, mert nagyon örültünk annak, hogy itt voltak római katolikus püspökök, az evangélikus, metodista és baptista egyház képviselői. Mindenki azt gondolta és azt érezte, hogy nekünk nem egymás ellenében kell hinni, magyarnak vagy keresztyénnek lenni, hanem így együtt, ahogy ennek a napnak a jelmondata kifejezte. Hisszük, hogy Krisztus a jövő, és mi együtt követjük őt.

 – Ez az új alkotmány jelent új cselekvési formákat is?

 – Nagyon jó a megfogalmazás, mert valóban új cselekvési formákat jelent, hiszen mi három olyan területen kezdtük el már korábban is a közös munkát, amit most a közös alkotmány keretei között szeretnénk még hatékonyabban végezni. Az egyik a közös lelkészképzés és képesítés rendszerének a kidolgozása. Azaz, ha valaki egy magyar református lelkészképesítő bizottság előtt megfelelt, ő ennek alapján bármely magyar református gyülekezetben teljesíthet szolgálatot. A második egy közös liturgia, közös istentiszteleti rend, amelyik azért az elmúlt évtizedekben eléggé eltérő utakon járt. Hihetetlenül nagy ereje van annak a tudatnak, hogy Székelyföldön a konfirmációt végző gyerek ugyanazt tanulja, ugyanattól lesz református, mint a Felvidéken, Kárpátalján és így tovább. A harmadik, amit a leginkább lehet érezni a hétköznapokban, az a közös érdekképviselet, azaz, hogy amikor mi magyar református iskolákról beszélünk, ebben benne van a nagyberegi líceum, meg benne van a lévai iskola, meg benne vannak az erdélyi és partiumi iskolák. Amikor diakóniáról, az egyház szeretetszolgálatáról beszélünk, nem úgy tesszük, hogy vannak a magyarországiak és vannak a többiek, hanem ez egy egységesülő szövetség. Aztán ami megint csak ennek a napnak az ünneplésében is tükröződött: nagyon sok olyan gyülekezet jött úgy a határon túlról, hogy elmentek a testvérgyülekezetükbe és ott folytatták az együttünneplést. Én azt remélem, hogy ez az ünnep sokféle módon ad tartást, megerősítést és konkrétan látható, a Krisztus-követésünket hatékonyabbá tévő közösségi formákat.

 – Kedves püspök úr, az Ószövetség egyik jellegzetes hőse megszólította a magasságbélit, kérdezvén: szunnyadsz, Megváltó? Én arra gondolok, hogy volt 1920. június 4-e. Nemsokára emlékezünk a gyásznapra, Trianon 89. évfordulójára. Aztán volt 2004. december 5-e, és most volt 2009. május 22-e. Isten malmai rendkívül lassan, de rendkívül apróra őrölnek. Azoknak van igazuk, akik tudják és hirdetik, hogy nem szunyókál a Megváltó.

 – Mi ezt hittük és hisszük. Bár nem a mi feladatunk, de szeretnénk, ha 2009. május 22. lenne és maradna a magyar reformátusok egységének a napja. Ez sokakat segítene abban, hogy a sokszor kívánt és megakadályozott egység, amely nemzetegységesítés, egy kis lökést kapjon ettől a naptól. Akkor az a sok-sok munka, erőfeszítés és imádság, ami megelőzte ezt a napot, ebben fogja elnyerni méltó köszönetét.

 – Nem köszönhetek el másként, csak az önök köszöntésével: Áldás, békesség.

Győri Béla