vissza a főoldalra

 2009.06.12. 

Életben van-e Oszama bin Laden?

David Ray Griffin, neves filozófus, aki több könyvében és tanulmányában is kételyeit fejezte ki a szeptember 11-i terrortámadások hivatalos magyarázatával kapcsolatban, nemrégiben napvilágot látott művének címe: Él-e még Oszama bin Laden? A kérdés teljesen jogos, annál is inkább, mert valamilyen titokzatos oknál fogva egyre kevesebb szó esik az al-Kaida hírhedt vezéréről. Másrészt viszont az Obama-adminisztráció erősíti az amerikai katonai jelenlétet Afganisztánban és Pakisztánban arra hivatkozva, hogy „le kell számolni az Amerikára és a világra végveszélyt jelentő terroristákkal”. Oszama bin Laden elfogásáról viszont immár kevés szó esik, habár amikor 2001-ben az USA megtámadta Afganisztánt, az agresszió fő okaként éppen a terroristavezér kézre kerítését jelölték meg. Időnként egyes vezető amerikai politikusok, továbbá a háborúban érdekelt pénzügyi és katonai körök irányítása alatt álló médiák emlegetik az al-Kaida vezért, hiszen ha rá, a „főgonoszra” hivatkoznak, akkor a közvélemény jogosnak fogadja el az újabb és újabb háborúkat. Valójában tehát az a helyzet, hogy nagy baj lenne a washingtoni kormányzat számára, ha Oszama bin Laden nem lenne életben. Márpedig Ray Griffin szerint az al-Kaida vezére 2001 legvégén meghalt, amiről az amerikai titkosszolgálatok tudomást is szereztek, csakhogy nem akarták a hírt a világ közvéleményének tudomására hozni. Mert akkor miképpen lehetett volna az „évtizedekig tartó terrorellenes háborúról” hitelesen szónokolni? Sehogyan. Griffin könyvében felidézi, hogy 2001 végén, illetve 2002 elején igen sok szó esett a sajtóban is Oszama bin Laden állítólagos vesebetegségéről, sőt haláláról. 2001 decemberében pedig a titkosszolgálatok elveszítették Oszama bin Laden nyomát, és ekkoriban terjedtek el a temetéséről szóló híresztelések is. Abban az időben Donald Rusfeld amerikai védelmi miniszter és Pervez Musharraf pakisztáni elnök is megpendítette a terroristavezér halálának lehetőségét. (De aztán nemigen beszéltek erről többet.) Griffin hangsúlyozza viszont, hogy 2002 közepe táján is számos amerikai és izraeli „terrorszakértő”, köztük az FBI egyik vezető tisztségviselője, Dale Watson, sőt az afgán elnök, Hamid Karzai is arra a következtetésre jutott, hogy Oszama bin Laden nincs már az élők sorában. De mi a helyzet akkor az időről-időre feltűnő videoüzenetekkel? Hiszen az al-Kaida első embere néha nyilvánosan megszólal, és valami csoda folytán képes eljuttatni a róla készült felvételeket titokzatos búvóhelyéről valamelyik televízióállomás (legtöbbször az Al-Jazira) részére. Vajon hamisítványok lennének a videoüzenetek? – teszi fel a kérdést a szerző, aki minden egyes felvétel alapos elemzése nyomán bizony arra az álláspontra helyezkedik, hogy valakik szórakoznak velünk. Bin Laden ugyanis az egyes felvételeken másképpen néz ki, nem ugyanabban a stílusban fogalmaz, esetenként gyanús a háttér is, és majdnem mindig olyasmiket mond, amelyek az amerikaiak, illetve a nyugati szövetségeseik malmára hajtják a vizet. Griffin számos titkosszolgálati ügyekben járatos szakértő véleményét idézi, akik ugyancsak állítják: a videofelvételek, amelyekben bin Laden feltűnik, egytől-egyig hamisak. De hát kik azok a galád emberek, akik ilyen csúf játékot játszanak az egész világgal? Griffin rámutat, hogy az amerikai hadsereg az iraki háborút megelőzően felállított egy pszichológiai hadviselésre szakosodott egységet, amely mindenféle hamis híreszteléseket terjesztett el. Az iraki tömegpusztító fegyverek léte mellett főként az al-Kaida és a bagdadi rezsim közötti kapcsolatokra kellett ráirányítani a figyelmet, ami sajnos sikerült is. Annak idején például fabrikáltak egy hamis levelet, amit az al-Kaida állítólagos második embere, Abu Musab Al-Zarqavi írt volna, és a terrorszervezet Afganisztánban tartózkodó vezérkarának akarta elküldeni. A közvéleménynek feltálalt sztori szerint azonban az amerikai titkos ügynökök résen voltak, és valahogyan megkaparintották az üzenetet, amelyben egyértelmű bizonyítékok voltak arra nézve, hogy Szaddám Huszein igenis összejátszott az al-Kaidával. Nos, erről a levélről azóta senki sem beszél, Griffin szerint azért, mert túl egyértelmű a csalás ténye. Valahogy ilyenformán működik tehát a hazugság gépezete, úgyhogy egyáltalán nincs mit csodálkozni azon, hogy bin Laden „üzenetei” egyáltalán nem valódiak. De hát mi valódi ebben a világban? Tény, ami tény: Oszama bin Laden, akár életben van, akár nincs, nagy szolgálatot tett az amerikaiaknak, valamint izraeli és nyugati szövetségeseiknek, akik az al-Kaida jelentette „borzalmas veszélyforrásra” hivatkozva lerohanták Afganisztánt és Irakot, és immár Pakisztánra is kiterjesztették a hadműveleteiket. A „terrorellenes háború” jelszava alatt javában zajlik a Közel-Kelet nyersanyagforrásainak a megszerzése, és az amerikai-izraeli hegemónia ellen küzdő erők felszámolása. Mindeközben a nyugati világban a szabadságjogok felszámolása és egy újfajta rendőrállam kiépítése zajlik. David Ray Griffin pontosan tisztában van azzal, hogy ma a legfontosabb feladat az írástudók, de minden becsületes ember számára: a hazugságok leleplezése. Az igazság kimondásával lehet a legérzékenyebb csapást mérni a sötétség erőire.

Zábori László