vissza a főoldalra

 2009.06.12. 

A szerencse fia

Berkes János operaénekes 1946-ban Szentesen született. Muzsikus családból származik, édesapja szintén énekes. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát Réti József és Révhegyi Ferencné tanítványaként végezte el, s 1971-ben szerzett diplomát. Még abban esztendőben szerződtette a Magyar Állami Operaház, s az Anyegin Lenszkijeként debütált. Azóta a dalszínház tagja, emellett pedig 1981-84 között a bécsi Raimund Theaternek is a magánénekese volt. A Nemzetközi Toti dal Monte Énekversenyen 1976-ban az első díjat kapott, a Belga Televízió Opera és Énekversenyén pedig a nemzetközi zsűri különdíját nyerte el, 1979-ben. 2007-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze kitüntetést és Optimus díjat kapott. 2005-ben kiemelkedő művészi tevékenységéért, a város hírnevének öregbítéséért, önzetlen segítő munkájáért Szentes „Városért” emlékéremben részesült. Főbb szerepei: Mozart: Don Giovanni (Don Ottavio), Rossini: A sevillai borbély (Almaviva), Donizetti: Lammermoori Lucia (Edgardo), Donizetti: A szerelmi bájital (Nemorino), Erkel: Bánk bán (Ottó), Csajkovszkij: Anyegin (Lenszkij), Leoncavallo: Bajazzók (Beppo), Puccini: Pillangókisasszony (Pinkerton), Puccini: Tosca ( Mario Cavaradossi), Verdi: Traviata (Alfredo Germonte), Verdi: Nabucco (Ismael), Verdi: Falstaff (Fenton), Strauss: A denevér (Alfréd), Strauss: A cigánybáró (Barinkay). Közös CD-je Kállay Borival: A nóta szerelmesei I.

 -Zeneszerető családból származol. Édesapád is énekes volt.

 -Úgy van, az Operaház énekkarában töltötte el élete nagy részét, ám bizonyos körülmények miatt nem sikerült előbbre jutnia. Gyönyörű, természetes tenor hangja volt. Őrzök róla otthon egy szép újságcikket. 1940-ben Szentesen nyaralt rokonainál az Operaház akkori igazgatója. Nála énekelt próbát édesapám. A cikk szerint a direktor el volt ragadtatva apámtól, mert a magas C felett szárnyalt a hangja. Meg is hívta apámat egy pesti próbaéneklésre. Apám a katonaság után a jogi egyetemre járt, s a háború után már nem volt egyenes útja az Operaházba. Először Szentesen volt gimnáziumi énektanár, majd a szegedi színház, később az Operaház férfikarának lett a tagja. 1945 után egy rövid ideig az Operettszínházban is szerepelt. Az Operettszínházban mindig kiállt az énekkarért, s az együttes szószólója lett. Ezért meg is gyűlt a baja a színház vezetésével. Ezt követően került át az Operaházba. Akkoriban rangot jelentett az, ha valaki a dalszínház énekkari tagja volt. A régi világ stílusa akkor még tovább élt. A háború előtt egy énekkari tagnak hitele volt, s nagy tisztelet övezte. Hajdan az Operaházban a karigazgató volt a harmadik titulus, remélem, hogy mostanra visszaáll ez e régi rend. Csak vegyük elő a régi műsorfüzeteket, s láthatjuk: vezető, nagy karmesterek voltak a karigazgatók. Nagymamáddal, Érsek Máriával, a színház karigazgatójával is sokat dolgozott együtt apám, s baráti kapcsolatban voltak.

 -Előfordult, hogy édesapáddal együtt léptél fel a színpadon?

 -Apám a ’80-as évekig énekelt, így többször is volt együttes fellépésünk, így az Anyeginben is.

 -Sose vonzott más pálya, mint az énekesi?

 -Már fiatalon elhatároztam, hogy operaénekes leszek, s ebbéli elképzelésem megingathatatlan volt. Gimnáziumi tanulmányaimig nem tanultam énekelni, mert tudtam azt, hogy vár rám az énekesi pálya. Mikor a katonaság „fenyegetett”, hirtelen mindent beleadtam az énektanulásba, majd sikerrel felvételiztem a Zeneakadémiára. Akkor kezdtem el csak magánúton énekelni tanulni, mikor felvettek. Posszert Emília művésznő volt a tanárnőm, s hozzá nem csak kezdők, hanem „befutott” énekesek –így Simándy József, Tarnay Gyula- is jártak. Nagyon jó hangképző tanárnő volt, de sajnos a főiskolán a pedagógia területén már visszaesés következett be. Réti József, nagyszerű, született énekes volt, de éppen ezért nem volt jó tanár. El sem tudta képzelni, hogy az, ami nála természetes, az másnál probléma lehet. Réti sokat utazott, így nem is tudtam igazán dolgozni vele. Ezt követően kerültem át Révhegyi Ferencné, Olga nénihez. Ebből tanulva én sem vállalok tanítást. Ha valaki kéri, meghallgatom, tanácsot adok neki, s rávilágítok olyan dolgokra, amit a főiskolán nem tanítanak. Az igazi énektanítás nagyon időigényes és igényli az intimitást. Ez azt jelenti, hogy a jó énektanár ismerje meg növendéke lelki világát, minden búját és örömét. Ezért nem is lehet ezt összehasonlítani egy matematika-korrepetálással. Az a jó, ha egy énekműhelyt alakít ki a tanár, ahol a diákok elleshetik a mesterektől, a nagyobbaktól a tudást.

 -Kiderült a főiskolán, hogy lírai, vagy hőstenor lesz belőled?

 -Már a felvételinél eldőlt, hogy lírai tenor leszek. Fura dolog a Zeneakadémia, mert egy olyan nagy volumenű énekesnőt, mint Sass Sylvia nem vettek fel elsőnek. De tudok mondani erre a nemzetközi zenei életből is példát. Mario del Monaco híres olasz tenoristának azt tanácsolták, tanuljon a Santa Cecilia akadémiáján, hogy kultúráltabb, finomabb legyen a hangja. Almaviva grófot akartak vele énekeltetni a Sevillai borbélyból. Ebbe aztán majdnem tönkrement a hangja.

 -Neked viszont első szerepeid közé tartozik Almaviva.

-Hogyne, még én énekversenyt is nyertem vele. Az első az Anyegin Lenszkije volt. Ebben a produkcióban Miller Lajos és Marton Éva volt a partnerem. Ez a régi, szép Anyegin volt, amit tönkretettek azóta. A díszleteket feldarabolták és elégették.

 -De az előadás szellemét is elégették, elég ha a mostani Anyeginre gondolunk.  

-Igaz, de azt is meg kell említeni, hogy az a produkció olcsó volt. A régi nagyok: Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán értettek az akusztikához, a rendezéshez. Tudták, hogy mi az, ami szépen mutat a színpadon.

 -Ha jól tudom, szinte csak főszerepet énekeltél.

 -Azért énekeltem a Bánk Ottóját és a Bajazzók Beppóját is, melyek nem főszerepek, de jelentős koncentrálást és hangtechnikát igényelnek. Nem jó, és el tudja rontani az előadást, ha az előadás másik tenoristája indiszponáltan énekel. Ráadásul, annak aki egy kis szerepet elront, nincs sok lehetősége kijavítani az előadás közben a hibáját.

 -Mint említettük: Lenszkijként debütáltál az Operaházban. Bedobtak a mély vízbe?

 -Így van. Akkoriban szükség volt fiatal tenoristákra. Róka István, Kelen Péter, Hormai József és jómagam voltunk az ifjú generáció tagjai. Kezdetben „középszerepeket” is énekeltem, így Monteverdi operáiban is. Nagyon hiányolom, hogy jelenleg nem játszunk olyan szép darabokat, mint a Poppea megkoronázása.

 -Két énekversenyen is sikeresen szerepeltél a ’70-es években. Fontosnak tartottad, hogy részt vegyél ilyen megmérettetéseken?

 -Kollégáim mondták, hogy van erre lehetőség, s a színház küldött ki ezekre a versenyekre. Igaz, Moszkvába is kiküldtek, de akkor az utazás előtt néhány nappal nem éreztem jól magam, s közöltem: nem megyek ki. Eléggé haragudtak rám ezért a minisztériumban. Az énekeseknél, a művészeknél sokat számít a hangulat. Arra gondoltam: miért menjek ki a moszkvai versenyre, ha egyszer nem vagyok jól.

 -A díjakat hazahozva, megnőtt itthon az ázsiód?

 -Ha egy tenorista Olaszországban első díjat kap egy nemzetközi énekversenyen, az igen jelentős dolog. Akkor ebbe bele sem gondoltam. S mi történt? Egy rövid terjedelmű cikk számolt be erről az egyik újságban, majd a Szinetár által az MTV-ben rendezett Sevillai borbélyban kaptam meg a tenor főszerepet. Ma, ha egy magyar énekes egy ilyen versenyt nyerne meg, máris tele lenne vele a sajtó, s minimum Liszt-díjat kapna. Amikor főiskolás voltam eszembe sem jutott, hogy külföldre menjek, azt sem tudtam, hogy létezik az Interkoncert. Egy burokban nőttünk fel. Láttam, hogy a régi nagy énekeseket hatalmas tisztelet veszi körül, megbecsülik őket, s apám is sokszor említette: nagy rang magánénekesként az Operaház tagja lenni. A napokban volt egy műsor a Rádióban, mely két nagy énekesnőről szólt. Az egyik Házy Erzsébet, a másik Nagykovácsi Ilona. Házy azt nyilatkozta: számára az jelentette a legtöbbet, hogy a dalszínház magánénekese lehetett. Remélem, hogy most is rang ez. Én ennek tudatában élek.

 -Ma, aki teheti, a jobb megélhetés reményében nyugat-európai dalszínházakhoz szerződik, még akkor is, ha azok nem mind olyan nívósak, mint a Sacala, vagy a MET. A lényeg tehát a pénz.

 -Ez a fiatalabb generáció tagjaira érvényes. Mi nem menekülünk, mert bennünk él a hajdani nagy művészek szelleme. Olyan hatalmas nevekkel léptem fel, mint Mátyás Mária, Házy Erzsébet, Melis György.

-Ezekre a díjakra, az érdemes művészire, vagy az Optimus-díjra vagy a büszkébb?

 -Az érdemes művészi kitüntetésnek egyszeri anyagi vonzata van. Többször fel voltam terjesztve a Kossuth-díjra, s egyszer át is mentem az első rostán, de felsőbb szinten kihúztak, s érdemes művészi kitüntetés lett belőle. Nem szomorodtam el ettől, mert a legfontosabb az, hogy most is tudok a színpadon énekelni, egészséges vagyok, nincs okom panaszra. Talán a szerencse gyereke vagyok. Lehet: Nyugaton többre vihettem volna, de nem biztos, hogy ez boldoggá is tett volna engem. Ki tudja, hogy mi a jó? Ráadásul ebben az országban belénk nevelték a rettegést. Féltünk: mi van akkor, ha egy szerep, egy színpadi gyakorlaton való megfelelés nem sikerül. Amikor először Nyugaton énekeltem, láthattam, hogy a külföldi kollegák nem izgulnak, hanem hatalmas önbizalommal, vidáman mennek fel a színpadra egy-egy próba, vagy előadás alkalmából. Az általad említett Optimus-díjat a kollegák titkos szavazatai alapján ítélik oda, de már –tudtommal – szüneteltetik ennek a díjnak az odaítélését. Először a közelmúltban elhunyt tenorista B. Nagy János kapta meg ezt a díjat, majd én kaptam meg a megtisztelő elismerést.

 -Három évig az egyik bécsi színháznál énekeltél. Operákat, vagy operetteket?

 -A Raimund Theaterben operettekben léptem fel. Az egyik nemzetközi verseny után keresett fel a Raimund Theater menedzsere. Akkor történt az Operaház felújítása, így csak az Erkel Színházban játszott az együttesünk. Kevesebb volt a hazai fellépési lehetőség, s úgy gondoltam: anyagilag sem árt, ha Bécsben operettet éneklek. A klasszikus operett nem könnyű műfaj; a Cirkuszhercegnővel kezdtem. Volt, hogy egy hónapban 24 előadásban énekeltem Mr. X szerepét.

 -Nem gondoltál arra, hogy külföldön élj hosszabb ideig?

 -A bécsi szerződés pont erről szólt. Három évig éltem kint Bécsben. Ott már sztárnak számítottam, amikor családomat kiengedték hozzám a magyar hatóságok. Egyszer fellépésem volt Bécsben, de haza akartak hívni egy olyan otthoni előadásra, melynek tenor szerepét más is el tudta volna énekelni. Végül a bécsiek miniszteriális szinten intézték el, hogy ne kelljen Pestre utazni- akkor már a határon voltam-, hiszen az osztrák fővárosban egy-szereposztásban játszottuk az adott előadást.

 -Nagy lokálpatrióta lehetsz, hiszen megkaptad a Szentes „Városért” emlékérmet.

 -Sok rokonom él Szentesen, s a helyi Szent Anna –templom javára jótékonysági hangversenyeket, a városháza udvarára pedig operettgálákat szervezek. A helyi zenei életet viszont időhiány miatt nem tudom figyelemmel kísérni. Idén Busa Tamás, Kállay Bori, és Pászthy Júliának, a Zeneakadémia tanárának növendékei fognak fellépni július 24-én a templomban.

 -Ha jól számolom, 38 éve vagy a színpadon.

 -Nem, hanem 39 éve, hiszen főiskolásként egy kis szerepet játszottam a Rózsalovagban. Jövőre lesz a 40 éves jubileumom. Az még kérdés, hogy egy gálaesttel, vagy egy egész operával ünnepeljem meg az évfordulót. Igaz, már nem énekelek olyan gyakran, mint régebben, de nekem ez is elég. Egész életemben kétszer kértem csak szerepet, meg is kaptam a Cavaradossit a Toscából és a Lammermoori Lucia Edgardoját. Az már gyakrabban előfordult, hogy visszaadtam olyan szerepet, ami nem hangomnak való. Kortárs, modern darabokban sem vettem részt. A Tosca, a Bohémélet és a Szerelmi bájital tenor főszerepeit elénekelni igen szép és kényes feladat. A jövő évadban pedig Pinkertont éneklek Puccini Pillangókisasszonyában, s a Denevérben is fellépek. Jó érzéssel tölt el, hogy készülhetek ezekre a fellépésekre, s az is, ha visszagondolok a sikerekre. Arra tettem fel életemet, hogy élő előadásban, zenekarral, operát énekeljek. Ez a mi igazi műfajunk, s ez a legnehezebb.

 -Minek tudható be, hogy ennyi év után még mindig főszerepeket énekelsz?

 -Öröklött és természetes hangomnak. Szerintem a főiskola hibája, hogy rögtön művészeket akar nevelni, ahelyett, hogy az alapokat jól megtanítaná.  

-Láttalak az Erkel Színházban a Travaiátában, a Pillangókisasszonyban és a Szerelmi bájitalban is. Nem sajnálod, hogy sikereid egyik színhelye az enyészeté lett?

 -Fura: azt hallottam, hogy statikailag az Erkel Színháznak nincs semmi baja. Bizonyára spórolás miatt játszunk csak az Operaházban. S ha már itt tartunk pont az NDK-ás elemekkel hanyagul felújított Operaház az, ami inkább felújításra szorul.

 -Ráadásul az Erkel Színház árai még megfizethetők voltak.

 -Így van, s nagyon sok ifjúsági előadást tartottunk. A tanárok, a szervezők egy matinéra elvittek akár 2000 gyereket. Ha belőlük csak százat érint meg a műfaj, akkor már nem volt hiábavaló játszanunk. Ez a gyakorlat megszűnt, s félő, hogy nem lesz valóban értő közönségünk.

 -Sokat énekeltél külföldön. Milyen érzésvolt Bánk nagyáriáját előadni a New York-i Carnegie Hallban?

 -Felemelő, hiszen az 1956-os szabadságharc 50. évfordulóján történt ez külföldi magyarok számára, telt ház előtt és nagy zenekar kíséretével. Egy koreai karmester vezényelte a darabot nagy hozzáértéssel és átérzéssel.

 -Egy CD is bizonyíték arra, hogy szereted a magyar nótát. Még él egy olyan vélemény, miszerint egy operaénekes csak pénzszerzési akcióból kirándul a nóta birodalmába.

 -Ez egy hamis dolog, mert nincs sok pénz pénz a magyar nótában. A műfajt alig játsszák már a közszolgálati adókon. Az biztos, hogy a nótaéneklés népszerűsíti az előadót és populáris is.

 -Ez olyan, amikor egy olasz operaénekes nápolyi dalokat énekel?

 -Hasonló, csak az olasz énekes jobb helyzetben van, mert a nápolyi dalok népszerűek, s nincsenek hanyatlásnak indíttatva.

 -Voltak olyan művészek, kik lapunk hasábjain azt nyilatkozták, hogy az operett és a magyar nóta hungarikum. Egyetértesz velük?

 -Igen, de ez főleg a magyar nótára vonatkozik. Kálmán és Lehár művei már nemzetköziek. A magyar nótát autentikusan előadni viszont csak mi, magyarok tudjuk. Akinek nem magyar az anyanyelve, az erre képtelen.

 -Hogyan érzed magad ebben a felgyorsult világban? Hogyan tudsz feltöltődni, elvonulsz a világ zajától?

 -Nem kell feltöltődnöm, mert nem merülök ki. Mindig vigyáztam magamra, nem élek felgyorsult életet, konzervatív vagyok ezen a területen.. Ez abból adódik, hogy a régi nagy elődök életmódját követem. Gyermekkoromban az ünnepeknek is megadtuk a módját. Nem a vásárlás volt az elsődleges, hanem a családi, meghitt együttlét. Ez hiányzik, kezd kiveszni a mai társadalomból.

 -Szerinted jelenleg a politika, vagy a pénz irányítja a művészeti életet?

 -Mindent és mindenkor a politikai irányít(ott). A pénz is a politika függvénye. Akinek pedig sok pénze van, az bele tud folyni a politikába. De honnan lehet olyan sok pénze? Onnan, hogy egyes politikusok szemet hunynak a kétes akciók felett. Tehát ez egy ördögi kör. Nincs érzékem az üzlethez, soha nem akartam gazdag ember lenni. Számomra annak van értéke, amiért megdolgozom.