|
 2009.06.12.
Ezer fok égette Drezdát
Madaras Jenő: Hamvazószerda c. könyvének
ismertetése
„A
történelem legnagyobb légitámadása nem Hirosimát vagy
Nagaszakit érte! Ez Drezdát érte 1945. február 13-án és 14-én.
Csaknem kétezer szövetséges bombázógép volt Drezda fölött.
Ledobtak háromezer tonna bombát, közöttük 650 ezer gyújtóbombát.
Teljesen leromboltak 24 866 otthont, a város területéből közel
7 km2 területet tökéletesen elpusztítottak. A keletkezett tűzvihar
több mint ezer Celsius fok hőmérsékletet idézett elő az érintett
területeken. 135 ezer ember halt meg, többen, mint amennyien az
egész háború alatt Nagy-Britanniában meghaltak a légitámadások
következtében.” Hogy végül is mennyi ember vesztette életét
Németország szabad városában, Drezdában 1945 telének végén,
ma sem mondja el senki egészen pontosan. A legelső, az NDK-ból
származó források még csak 35 ezer halottról beszéltek, aztán
lassan-lassan kiderült, mi is történt a légvédelemmel nem
rendelkező, hadiiparral el nem látott, menekültekkel zsúfolt
Drezda városában. Lényegében ma Magyarországon az is újdonság,
hogy a Budapesti Műszaki Egyetemről egyetemistákat, gépészmérnök
hallgatókat és vegyészeket, majd máshonnan orvostanhallgatókat
és gyógyszerészhallgatókat Németországba szállítottak a háború
végén, hogy ott folytathassák tanulmányaikat a háború végéig.
A Németországba szállított egyetemisták között ott volt
Madaras Jenő, a könyv szerzője, aki feleségével (néhány
nappal a kiutazás előtt kötöttek házasságot) Drezdában volt
éppen akkor, amikor a szörnyű bombák hullani kezdtek.
„A kitelepítést a professzori kar nem támogatta. Volt
aki nyíltan, volt aki csak hallgatólagosan, de jóformán
mindannyian szabotálták a rendelkezéseket. Erre vall az a tény
is, hogy végül a Műegyetem tanári karából, a gépész-vegyészkarról
mindössze egyetlen nyilvános, rendes tanár utazott ki a két
kitelepítő vonat egyikével, dr. Binder Kotrba Géza és még az
adjunktusok és a tanársegédek közül is csak egy-kettő tett
eleget a kitelepítési parancsnak. A gépészosztályról például
egyetlen professzor vagy kinevezett adjunktus tanársegéd sem
indult el, csak úgynevezett gyakornokok, akik mint jómagam is, még
nem rendelkeztek diplomával. Az építészmérnöki és mérnöki
kar esetében jobb volt a helyzet, mivel ott a kitelepítés egyik
kormánybiztosa dr. Álgyay Hubert Pál is nyilvános rendes tanár
volt, aki tanársegédeivel Böhm Viktorral és Hanusz Endrével
maga is csatlakozott a kiutazókhoz.” Hogy végül is hány
egyetemista halt meg Drezdában, nem írja le a könyv. A mellékletben
olvashatjuk, hogy később is pusztultak a mieink, például a
Breslauból majd Halléból menekülni kényszerült egyetemi
csoportot 1945. április 11-én az Asch melletti Haslau közelében
érte légitámadás, áldozatainak száma 36 fő. De ez sokkal később
történt, mint ahogy agyonégették Drezdát. Hogy Drezdában a
nyílt városban hány magyar pusztult el, nem beszél róla a krónika.
Nem tudom megmondani, de 1956-os történet jár az eszemben.
1956. november 8-án ezerszámra szállították ki a magyar
fiatalokat, többnyire egyetemistákat Munkácsra és Ungvárra,
ahol őket börtönbe zárták. Egészen karácsonyig kint voltak
szovjet földön. Internálták a magyarokat 56- ban. 1944 végén
meg kitelepítették. Meddig és meddig tart ez majd a „civilizáció”
jegyében? Nem tudom. Inkább folytatom ennek a szörnyű történetnek
az ismertetését Madaras Jenő könyve nyomán.
Rögtön
a lényegre térek. Tehát Drezdába érkeztek a magyar egyetemisták,
különböző helyeken szállásolták el őket. Könyvünk szerzője
egy egykori szász miniszter 82 éves öregember villájának
alagsorában kapott menedéket. Éppen elhelyezkedtek, amikor rájuk
köszöntött a nevezetes nap, február 13. Húshagyó kedd, február
13. Azt írja a szerző: „Mi elég jól kihasználtuk az eddig
Drezdában töltött időt, és igyekeztünk mindent megnézni,
amit csak lehetett, bár a nagy múzeumok, kincstárak ki voltak
ürítve és telepítve. Inkább csak kívülről csodálhattuk
meg a szép épületeket, belsejükbe nem juthattunk, mert minden
be volt zárva. Azért így is sikerült sok olyasmit megnéznünk,
amit azóta se láthat sajnos senki. Például a Frauenkirchét!
Szerencsére az utóbbi napokban az időjárás nagyon kellemes
lett, és egészen tavaszi szelek kezdtek lengedezni az Elba partján
épült metropoliszban. Sokan tudni vélték, hogy Drezda egész légvédelmét
elvitték. Állítólag a városban és környékén a
magaslatokon kiépített betongyűrűk, amikben eddig a légelhárító
ágyúk csövei meredtek az égre, most üresen állnak. Mások
szerint nemcsak Drezdából, hanem a környező nagyvárosokból
is mind kivonták a légvédelmi erőket, hogy földi harcokra
vessék be őket keleten.” Azután: „A villany még égett, és
a Drahtfunk még mondta a magáét a rádiókészülék hangszóróján
keresztül: a nagy ellenséges repülőkötelékek elérték Drezdát,
az Elba partján álló sportstadionnál már megkezdődött a
bombázás, és nyugat- dél-nyugati irányban folytatódott. Ez
annyit jelentett, hogy éppen a városközpont előtt kezdték, de
onnan a centrumon keresztül felénk tart a bombázás… … Még
mindig ugyanott álltunk a kis helyiségben, és nem akartuk
elhinni, hogy szinte már vége is van, legalábbis számunkra
ennek a szörnyű élménynek. Néha ugyan még hatalmas dörrenések
vegyültek a szörnyű szimfóniába – vagy talán inkább a
kakofóniába –, de ezek már mind egyre messzebbről jöttek. A
légiriadó elhangzása után 45 perccel még valahonnan nagyon
messziről hallani lehetett a lefújás jelét, de a közelben már
nem működtek a szirénák. Mindössze 45 percig tartott, mi egy
örökkévalóságnak éreztük.”
„Drezda bombázásáról a későbbi években minden elérhető
könyvet elolvasva tudtam csak meg, hogy az angolok ezeket a
borzalmas aknákat „High-explosive blockbuster” bombáknak
nevezték, 2000-4000 és végül 6000 kg-os méretben készültek,
még legtöbbször használt romboló vagy repeszbomba általában
csak 250-
500 kg
tömegű volt, vastag acél köpennyel. Az aknáknál ezzel ellentétben
a köpeny súlya elhanyagolható volt, mert a nagyerejű robbanóanyag
névleges súlya a névleges súly több mint 80%-át tette ki. El
lehet képzelni, micsoda hatása volt ezeknek a szörnyetegeknek.
A föld felszínén robbantak, olyan fantasztikus lökést és még
inkább talán szívást előidézve, ami a közelben lévő épületek
falait egyszerűen elmozdította a helyéről. Ezért repültek ki
a mi kis helyiségünk ajtói is.” „A második támadás
Hamvazószerdán, azaz február 14-én 1 óra 22-től 1 óra 54-ig
tartott, tehát ez sem volt sokkal hosszabb fél óránál, bár
mi óráknak éreztük a perceket is. Ebben a támadásban 529
lancaster vett részt, és 4500 rombolóbombát, 170 ezer gyújtóbombát
dobott le a már égő városra. A repülők jelentése szerint az
első támadás során keletkezett tüzet már mint egy
160 km
távolságról észre lehetett venni, míg a második támadás után
a tüzek fénye 250-
320 km
távolságig is jól látható volt.” Azt írja a szerző, aki képzettsége
szerint is műszaki szakember, hiszen gépészmérnöki pályára
készült: „Most teljesen kirajzolódott egy szokatlan, de műszakilag
nagyon is érthető fizikai jelenség, amit mint a később az
idevonatkozó könyvek elolvasása után megtudtunk, a bombázó
angol kötelékek tudatosan használtak ki. Gyújtóbombákkal
felgyújtották a város jelentős részét, de távolról sem az
egészet. Az égő város azután a tűzfészkek fölött fölmelegedő
levegő hatására a környezetből szívta be az égést tápláló
oxigéndús hideg levegőt, és ezzel olyan tűzvihart indított
el, ami azután megrongálta még az épen maradt házakat is, és
átvitte a tüzet olyan épületekre, amik maguk nem is kaptak
bombát. Erre véletlenül jött rá az angol légi hadvezetés,
majd ki is próbálta kisebb mértékben Hamburgban, mielőbb újabb
kísérletre szánták rá magukat Drezdában, ami a repülőgépek
által még elérhető, egyik legtávolabbi város volt Németországban.
Hát Drezdában mindez sikerült.” Aztán olvasom a szörnyűség
leírását. „Az egész égbolt rőt fényben úszott, bár jócskán
éjszaka volt már. Láttuk, amint egy kétemeletes ház tetejét
a tűz annyira megrongálta, hogy az egyik oldala óriási
szikraeső közepette összeomlott, majd a szél belekapott a tető
még épen álló oldalába, s elkezdte feszegetni a tartógerendákat.
Iszonyatos erővel tépte az egész szerkezetet – miközben a
fedélszék már óriási lángokkal égett –, majd hatalmas
reccsenés hallatszott, és az egész tetőszerkezetet gerendástul,
lécestül, palástul felkapta a vihar, s mint egy óriási vitorlát
sodorta szikráktól fényes, felfele spirálozó kürtőjében,
majd az egész égő valamit egy közeli, még épen álló négyemeletes
tömbház tetejére dobta. Pillanatok alatt az is lángolni
kezdett, megpecsételve ezzel lakóinak sorsát. Szörnyű tűzijáték
volt. Azóta sem tudom élvezni a tűzijátékokat, még a
legszebbeket sem, mert mindig Drezda jut eszembe, az a tűzijáték,
amihez foghatót eddig még nem produkált az emberiség története.”
Bombák, gyújtóbombák a levegőből városra fröccsenő szörnyedelem.
De az még semmi, meg kell ezt fejelni válogatott gonoszsággal.
Íme: „Egyszer csak – éppen előttünk, ahol a látóterünkön
belül egyetlen ép ház sem akadt, a felhőplafont átfúrva egy
színes füstcsík futott le a földig, azután még egy, azután
újra egy másik, kissé oldalt, mind körülbelül 100-150 méternyire
tőlünk… Ha felénk kezdenek esni, nem sok időnk lesz csodálkozni…
…Még ki sem mertük mondani a titkos gondolatunkat, reményünket,
amikor a fejünk fölött alig 20-
30 méter
magasságban kis egytörzsű vadászrepülőgép zúgott el vadul
ugató gépágyúival, amiknek nyomjelző csíkjai sokáig ott
lebegtek a levegőben, pedig a gép egy szempillantás alatt már
el is tűnt. Ez az amerikai Mustang típusú repülőgép itt vadászott
a mi környékünkön, de mire, kire. Itt ezen a lepusztított, kiégett,
lángoló környéken ugyan mit tarthatott érdemesnek ágyútüzével
megspékelni? Nemsokára ezt is megtudtuk.” „A drezdaiak és
az odamenekült mindenféle népség a tűzviharban hosszú
sorokban menekült az utakon a szabad térségek felé. Vízzel
teli tavakat vagy medencéket kerestek. Utcán volt a maradék népség,
őket lőtték az amerikaiak és az angolok. Őket, a védtelen
menekülő gyerekeket, asszonyokat és férfiakat. Gyönyörűséges
példája nem a háborúnak, hanem a gondolkodásmódnak.” „A
Borsberg Strassén valami élelmiszerért sorakoztak az emberek.
De a sorban álló emberek is olyan furcsán, rendetlenül álltak,
amennyire így távolabbról meg lehetett állapítani. Közelebbre
érve láttuk, hogy néhányan a kis előkertek vaskerítéseire másztak…
vagy talán nem is másztak, hanem repültek? Valóban nagyon
furcsa látvány volt. Egészen közelről aztán lassan megértettük,
mi is olyan szokatlan ebben az embersorban. Egyetlenegy élő
sincs közte. Volt aki úgy esett össze egyhelyben, a másikat a
kerítés téglaaljzatához lapította valami láthatatlan erő…
Tűz, rom, törmelék, por és hamu lett itt minden, ezen az emlékezetes
Hamvazószerdán.”
Lehet-e még a szörnyűséget tovább fokozni? Lehet. Azt
írja Madaras Jenő:
„Csak
évekkel később, amikor Drezda pusztulásáról megjelent könyvekhez
hozzá tudtam már férni, akkor olvastam David Irving The
Destruction of Dresden című, 1966-ban megjelent munkájában,
hogy a harmadik napon, azaz 1945. február 15-én délben 12 óra
10 perctől 12 óra 50 percig az amerikai légierő ismét bombázta
Drezdát, és újabb 900 darab rombolóbombát, és 50 ezer darab
gyújtóbombát dobott a már teljesen hamvaiba roskadt városra.
Ezen a napon a délelőtt folyamán dőlt össze óriási robajjal
Drezda egyik legszebb nevezetessége, a Freuenkirche. Ez a
95 méter
magas tornyú csodálatos templom eredetileg a XIII. században épült,
de az 1700-as évek elején Georg Bähr átépítette a római
Szent Péter-templom mintájára. A hatalmas homokkő kockákból
épült templom óriási kupolájáról még az ágyúgolyók is
lepattantak, amikor a poroszok 1760-ban Drezdát ostromolták.
Most azonban beteljesedett a sorsa. Az egész templom összeomlott,
a katakombáig, beomlasztva az építményt, s ledöntötte Luther
Márton előtte álló hatalmas bronz szobrát is.” Négy
hatalmas hullámban pusztították el a várost, utána már csak
a következményeket kellett számba venni. A magyar műegyetemista
Drezda romjai között kóborolva fiatal feleségével együtt próbálta
megtalálni az egyetem, mármint a magyar egyetem távolban lévő
ideiglenes központját. A következőkre lettek figyelmesek:
„Finom hamuval borított kis kupacok feküdtek sorban az utca közepén.
Emberi testek voltak csak azt furcsálltuk, hogy honnan került
ide ennyi gyerek, mert a kis testek maximum 80-
100 cm
hosszúak lehettek, s egymástól elég távol, szép, szabályos
rendben feküdtek. Ruha persze egyiken sem volt, és hajuk, szőrzetük
leégett, bár láng nem érte ezeket a testeket, így nem voltak
megszenesedve… De hiszen ezek nem is gyerekek, hanem felnőtt nők
és férfiak, akiket a szörnyű hőség annyira összesütött,
hogy gyerekméretű holttestekké zsugorodtak össze.” És a hőség
még az emberek árnyékát is beleégette az utca kövébe. És
most olvasom az áldozatokról szóló adatokat, betű szerint idézem.
„Hivatalosan az NDK-ban azt mondták, hogy Drezdában csak 35
ezer halott volt, mert ennyit anyakönyveztek a támadás után. Mások
szerint ez a szám inkább 100-250 ezer között lehet.” A pályaudvaron
meg az emberek újabb menekülésre kényszerültek. A várakozók
között asszony három gyermekével, üres tekintettel ácsorgott.
Két gyerek babakocsit tologatott, benne a kishúguk mozdulatlanul
feküdt. Felszállásra készülődtek, amikor az utasok észrevették,
hogy de hiszen ez a gyerek halott. Az asszony sírva a földre
vetette magát, engedjétek hazavinni kislányomat, hadd temessem
el otthon. Az emberek elcsendesedtek és félrehúzódtak, a
gyereket pedig valószínűleg otthon temették el. Hát így történt
Drezda bombázása, és azóta is hazudoznak róla. De a háború
nem ért véget, mert a könyv második részében megtudjuk,
hogyan vergődtek haza a budapesti műegyetemisták Drezdából
Budapestre. Úgy, hogy az őket szállító vonat Ágfalvánál
megállt, ott a magyar hatóságok leszedtek néhány ágfalvai svábot,
hogy majd egy másik szerelvénnyel a Szovjetunióba szállítsák
őket. A háború véget ért, és elkezdődött. Erre
figyelmeztet bennünket Madaras Jenő könyve. Arra, hogy ez a háború
nem ért véget.
(Madaras Jenő: Hamvazószerda, Mikes Kiadó, 1993.)
Győri Béla
|
