vissza a főoldalra

 2009.06.26. 

Nem megalkudni!

Negyven éve halott Sinka István

Sinka István, a népi írói mozgalom és a magyar irodalom zseniális költője 1897. szeptember 24-én született Nagyszalontán. „Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza” – írta róla Németh László, s ezzel arra utalt, hogy a pásztori, paraszti élményvilágból táplálkozó költő verseiben évezredes történelmi tapasztalatok és érzések sűrűsödtek össze. Sinka bihari ridegpásztor családban látta meg a Jóisten napvilágát, maga is bojtár, majd juhász volt Nagyszalonta környékén. 1919-ben házasságot kötött Pap Piroskával. 1920-ban Vésztőn telepedett le. Sinka István legkorábbi írásai, verses-és prózai szárnypróbálgatásai 1930 novembere és 1932 májusa között a Magyar Falu c. néplapban és annak irodalmi mellékletében, a Virágoskertben jelentek meg. Ebben a korszakban is találunk figyelemreméltó szemelvényeket, mégis Sinka költői és írói indulását későbbre teszi a szakirodalom.

                Ahogy dr. Medvigy Endre irodalomtörténész is írja, Sinka István költői indulását 1932. május 1-jétől eredeztetjük. Ekkor jelent meg két himnusza – Féja Géza bevezetőjével - Bajcsy-Zsilinszky Endre országos, népi szemléletű hetilapjában, a Szabadságban. Sinka prózaírói pályakezdése is erre az időre esik. A Magyar bűnök c. cikke 1932. április 24-én jelent meg a Szabadságban. A szépprózai kezdés kissé későbbi: 1932. július 31-én, szintén a Szabadság jelentette meg a Kóti csata c. elbeszélést. Sinka első verseskötete, a Himnuszok Kelet kapujában már 1933 decemberében megjelent. A kiadó a szeghalmi Református Péter András Reálgimnázium volt. Költőnk ezt követően Veres Péterrel, Szabó Pállal és Barsi Dénessel kötött barátságot. Mit is jelentett az ilyen barátság Sinka számára? Erről 1967-ben vallott az Élet és Irodalomban. „Veszekedtem én Veres Péterrel, Kodolányival, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával – szinte valamennyi népi íróval is. Veszekedtem ugyan velük, de mások nem bánthatták előttem őket. Összevesznek néha az oroszlánok is, de azért az mind oroszlán! Móricz Zsigmond mindvégig szeretett. Kaptam tőle ajándékba egy csíkos nyakkendőt, meg egy pipát. A nyakkendő még megvan, de a pipát ellopták.” Azt gondolnánk, hogy a ’30-as évek elejére, mikor már megjelentek írásai, versei, nem kellett nélkülöznie Sinka Istvánnak. A valóság azonban teljesen más. Kordás Ferenc, a Szabadság munkatársa 1935-ben riportot készített Vésztőn. Közölte, hogy az egykori számadó juhász évek óta munka nélkül él, s ezért nyomorban neveli három gyermekét. Sinka 1935-ben elvesztette feleségét, gondja megosztóját. Kordás elmondása szerint széles kiterjedésű, nagy, lapos alföldi falu ez a Vésztő. A riporter lepattan kerékpárjáról, s megszólít egy öreg bácsit. „Ismeri-e Sinka Istvánt, bátyám?” „Már hogyne ismerném?”- így a felelet. „Csak az urak nem akarják ismerni. Derék ember. Csak az a baj, hogy szegény.” S a mai kulturkomisszárok tán elismerik Sinkát? A Hiller-féle minisztérium mélyen elhallgatja munkásságát. Ha néha írnak róla, akkor –kevés kivétellel – fajvédőnek, antiszemitának bélyegzik meg. Sinka nem kellett az „úri Magyarországnak”, a kommunistáknak, s most az utóbbiak utódjainak sem. Miért? Mert a népből jött. A Szabadság riportere belép a Sinka-portán. A férfi nincs otthon, csak a gyerekek. A legnagyobb fiú, az akkor 12 éves János meglepi Kordást tájékozottságával és műveltségével. A fiú ügyesen fest. Sokan megígérték apjának, hogy képeit elhelyezik valamelyik intézetben. „De nálunk mindenki csak ígér…!”- fakad ki a fiú. Közben sovány paprikás krumplit főznek. Estére megérkezett Sinka. Nem szeretetett panaszkodni, de felesége halála nagyon megviselte. (Második feleségét, Péczeli Katalint 1937-ben vette el.) „Idegcsillapító kellett volna, de nem volt egy árva garasom sem. A feleségem jajgatott, hogy nem bírja ki és kerítsek pénzt. Majd beleőrültem. Mindent megpróbáltam, de senki sem segített rajtam. Egyedül Féja Géza maradt mellettem, meg a Szabadság. Más mindenki elhagyott.” A vésztői ház elment orvosra, patikára. Elkeseredettségében Sinka arra gondolt: Romániában próbál szerencsét. Milyen abszurd és szomorú helyzet: a parasztköltő úgy látta nincs maradása Magyarországon, nem tud itt megélni, ezért egy olyan országba menekül, ami ellenségünk, de ott legalább kapna pénzt a faszobraiért. Sinka végül nem vándorolt át a határon, hanem az Alföld tájait barangolta be később, többnyire gyalogosan. Alapos ismerője lett a magyar Alföld bajainak. Szeretett volna segíteni ezen a népen, megmaradt erejével. Azt szerette volna, ha Kecskeméten írótelep létesül. Ezen a telepen a tanyavilág kulturális megmentésért dolgoztak ki volna terveket az írók. Szép, de a korban utópisztikus elképzelése volt, hogy minden városban legyen 8-10 fiatal, aki irányítja a település szellemi életét.

                Sinka 1933 nyarától rendszeresen ír szépprózát, mégis első novelláskötete csak 1940-ben jelent meg. A címe: Fütyöri és a hét vadász. A kötet a Nemzeti Könyvtár olcsó sorozatában jelent meg. Fütyöri egy furfangos, kedves, csibész, s alakja rokon Tamási Áron Ábeljével és Tersánszky Kakuk Marcijával. Rá egy évvel jelenik meg egy az előzőnél terjedelmesebb elbeszéléskötet, a Harmincnyolc vadalma. Ezek az írások a pásztoréletről és a szegény paraszti világról vallanak. Az elbeszéléseket a drámai, a balladai hang jellemzi. Bár a humor sem hiányzik: az első hat Fütyöri-novella is a 38 elbeszélés között van. Ha már 1941-nél tartunk, szólnunk kell újra lapunkban –ezt már megtette évekkel ezelőtt Szőcs Zoltán is – a Denevérek honfoglalásáról. Ez a kis füzet az 1941-es könyvnapra jelent meg. Nos, Sinka emiatt lett antiszemita. 1945-től 1989-ig nem is lehetett hozzájutni a szerzeményhez. Pedig egyetlen egy zsidó sem szerepel a műben. Sinka ezen írásának szereplői mind állatok. A Denevérek honfoglalása– ahogy a szerző nyilatkozta 1941. május 8-án a Magyar Útnak – elbeszélő vers, ami 26 énekből áll. „Ezelőtt hat esztendővel kezdtem el írni, úgy írtam apránként, ahogy a kedvem szította. Az utolsó két éneket ezelőtt négy évvel írtam”. Mi a mű alapkonfliktusa? Az idegen lelkű, idegen fajtájú, idegen stílusú, idegen érdekű denevérek a békákkal együtt el akarják foglalni a fehér galambok földjét. Sinkát erről a művéről 1967-ben is vallatták. Ekkor azt mondta – az újság szerint - : „én sohasem a zsidókról írtam általában, hanem azokról az uraságokról, akiknek a keze alatt sokezred magammal nyomorogtam életem folyamán, s akik között zsidók is akadtak.” A művet a Bolyai Akadémia Kovách Aladár szerkesztette könyvsorozatában adta ki.

                Szólni kell Püski Sándor és Sinka kapcsolatáról is. Püski Sándor, a Magyar Élet kiadó egykori vezetője sokat tett azért, hogy a nagy népieket megismertesse az olvasóközönséggel. 1939-ben jelent meg a kiadó első könyveként Sinka első gyűjteményes jellegű verseskötete, a Vád, majd 1941-ben a Harmincnyolc vadalma, 1942-ben a Fekete bojtár vallomásai első kötete, 1943-ban a Hontalanok útján c. verseskönyv, és a Balladáskönyv, majd 1944-ben a Fekete bojtár vallomásai második kötete. Püski Sándor 1987-ben New Yorkban újra kiadta a Fekete bojtár vallomásait. Később- 1989 után – jelent meg Püskinél a Nagy utakról hazatérve c. verseskötet és 1997-ben a Kadocsa, merre vagy?...(Ezt először 1944-ben Somody Pál jelentette meg.)

                Sinka 1945 után, egészen a koalíciós idők végéig részt vett a szellemi életben. Csak ezt követően helyezkedett szembe a „szocialista átalakulással” –mert látta, hogy az minden nem szocialista - , és hosszú időre kívül rekedt az irodalmi életen. Ám ’45-től ’49-ig versei és elbeszélései megjelentek a kisgazdapárt és a parasztpárt sajtójában, és az Illyés által szerkesztett Válaszban. Kései szerelmes verseinek Szén Magda, harmadik felesége az ihletője, aki betegségében mellette volt. 1961-ben Eltűnik a hóri domb című elbeszéléskötetével jelentkezett újra. Ez a kiadvány az 1941 után írt elbeszéléseinek jelentős részét tartalmazza, de megtoldották a „Kadocsával” és két publicisztikai írással. Dr. Medvigy Endre tájékoztatása szerint ehhez a könyvhöz gyalázkodó utószót írtak. De! 1956-ban, október 26-án, a forradalom idején megírta az Sinka István: Üdv néked, Ifjúság! c. verset, mely november 1-jén jelent meg.

 „Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!

Ki lángban és vérben születtél meg újra

három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!

Melyik nép írta fel mostanában nevét így,

hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?

S mely nép beszélt így az önmaga nevében,

mint angyal, mikor a harsonáját fújja?

Bús igájának fájára írja hát,

s mint annyiszor a megsárgult ezer évben

vérrel és vassal tanítja zsarnokát.”

 Az 1960-as évek elejétől elhatalmasodott rajta betegsége, s ekkor már aktuálisnak találták az újságírók, hogy felkeressék otthonában. A Reformátusok Lapja – kétszer is - és az Élet és Irodalom írt róla. Sinka 1962-től fekvőbeteg, kétoldali arcideggyulladás és ülőideg-gyulladás kínozta. Régen, napszámos korában rosszul emelt egy zsákot, megroppant és örökre megsérült gerinccsontja. Ez lehetett az alapja az elhatalmasodott idegfájdalmaknak. 1967-re Sinka István lakása „kis kórházzá” alakult át. Ekkor beszélt Csák Gyulának, az Élet és Irodalom újságírójának. Ebből idézek a kedves olvasóknak.

„-Mit tart legfontosabb költői és emberi erényének?

-A meg-nem-alkuvást.

-Értem. De hát miben ne alkudjon meg az ember, s a költő?

-Semmiben, amiben legtisztább lelkiismerete szerint sem alkudhat! Nekem a titkos belső hangok mindig pontosan mutatták az utat…Nem lehet az ember tévedés nélkül. Nem azt állítom, hogy isten voltam, csupán azt, hogy mindig tiszta szándékkal tettem, amit tettem.” Sinka életének utolsó heteit kórházban, az Amerikai úti intézetben töltötte. Ám a súlyos betegség és a kínzó fájdalom nem törte meg a népben és Istenben való hitét. Makay Miklós református lelkész, író 1969. áprilisában látogatta meg. Beszámolója szerint, igaz, Sinkának fáj minden tagja, de mégsem magát, hanem fiatal szobatársát sajnálja. Megbékült Istennel, s várta a halált… „Úgy megyek át a zajongó világon, hogy sérelmeimet nem viszem fegyverül, csak mosolyt viszek, mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikálnak”- írta.

Sinka István 1969. június 17-én adta vissza lelkét Teremtőjének. Sírja Budán, a Farkasréti temetőben található.