Függetlenség

2009.05.01.

Polgárháború

Dr. Tanka Endre : Földtörvény c. könyvéről

A Barankovics István Alapítvány jelentette meg dr. Tanka Endre egyetemi tanár Földtörvény című könyvét a Barankovics Alapítvány Van megoldás sorozatának darabjaként. Azt írja a könyv előszavában dr. Mészáros József, az alapítvány kuratóriumának elnöke, hogy „a föld mint azt az anyaföld szavunk mutatja is, nem egyszerűen termelési tényező, hanem sokkal több annál, hazánk területe, ahol élünk. Ezért tulajdonlása, használata külön szabályozást igényel. Különösen egy olyan országban, ahol egy évszázad alatt többször is újrarendeződtek a területi és birtokviszonyok. A népi írók: Kovács Imre, Szabó Zoltán, Féjja Géza írásai rámutatnak arra, hogy a birtokviszonyok nem egyszerűen a föld tulajdonlását jelentik, hanem a falusi társadalom sorsát és így a nemzet sorsát is meghatározzák. Törvényjavaslatunk mint a korábbi törvényi javaslataink is, kereszténydemokrata ihletettségűek, a kisemberek a következő generációk, a társadalom többségének érdekeit szolgálók.” A bevezető sorokban olvassuk: „A magyar állam területét alkotó termőföld, tulajdoni formájától függetlenül, a nemzet vagyona. Az állam, az állam területét alkotó földre fennálló alkotmányos önrendelkezési joga alapján, valamennyi jogalanyra kiterjedően szabályozza, és közérdekből korlátozhatja a termőföld tulajdonszerzés és földhasználat feltételeit.” Így már rögtön a tételes szabályozás elején szól az elővásárlási jogok gyakorlása kapcsán, hogy ez a jog milyen sorrendben és kiket illet meg. „a/ Elővásárlási joga van a családi gazdálkodónak és a gazdálkodó család tagjainak. b/ A nyilvántartási számmal rendelkező őstermelőnek, illetőleg egyéni mezőgazdasági vállalkozónak. c/ Jogi személynek, illetve jogi személyiség nélküli más szervezetnek, illetve annak helyben lakó tagjának természetes személynek. Illetve annak a részvényesnek, aki igazoltan mezőgazdasági tevékenységet folytató társaság tagja.”

Az 1994-ben megalkotott hatályos földvédelmi törvény ezer kibúvót engedett meg a földkoncentráció megteremtése érdekében. Azután 1994-et követően minden kormányzat idején sorra-rendre módosították az 1994-es alaptörvényt, újabb és újabb kibúvókat teremtve a nagybirtok megteremtése érdekében. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a tudományos alapművet nem véletlenül a Barankovicsék adták ki, és nem más, hivatásos közgazdasági és jogi alapművekkel foglalkozó könyvészeti társaság. Azt írja Tanka: „A birtokpolitika célvezérelt intézményrendszere elérte mezőgazdaságunk elsorvasztását, nyersanyag és olcsó tömegáru termelése átállítását, illetve a nyugati értéktelen árudömping felvevő piacává formálását önellátási képességének felszámolását…” „… Így 1988 és 1993 között az egymillió- nyolcvanezer főfoglalkozású termelőből 773 ezren váltak munkanélkülivé, és egyidejű állás- és vagyonvesztés miatt az ágazat elhagyására kényszerültek. Az agrár munkaerő megcsapolása azóta is drámai gyorsasággal folyik: 2000-ig a főfoglalkozásúak aránya már 85%-kal csökkent, 10-15 év távlatában pedig az ágazat legfeljebb 80-100 ezer főfoglalkozású gazda eltartására lesz képes.” A magyar gazdaságban a rendszerváltoztatás előtt a mezőgazdaság a legsikeresebb ágazatnak bizonyult, hibáival egyetemben. Az iparral nem dicsekedhettünk, mert Krivojrogból a Szovjetunióból ideszállították a vasércet, és Diósgyőrben huzalt gyártottak belőle, Dunaújvárosban meg lemezt. Nem kellett hozzá rendkívüli technikai tudás. Becsületre méltó teljesítmény volt a 10-12 ezer Magyarországon legyártott autóbusz. De hol van már a tavalyi hó? Volt gyógyszeripar is, az is külföldi kézbe került. De a mezőgazdaság valóban kiugró sikerrel lendült fel Európa közepén. Erre alapoztak a gulyáskommunizmus hívei. És azóta? Azóta egymilliónyi paraszt földönfutóvá vált. Polgárháború, csendes polgárháború zajlott Magyarországon. Ezt a polgárháborút nem fegyverekkel vívták ki, hanem bankokkal, jogi szabályozással, kamatdiktatúrával, parlamenti segédlettel, az Európai Uniós tagsággal, és a globális tőke gátlástalan előrenyomulásával. Ismét idézek Tanka Endre könyvéből: „A külföldi tőke bevonásának előnyei és (hamis) közérdeke címén – a magyar élelmiszeripart átjátszották a globális agrártőke tulajdonába: 1997 óta annak 61%-a nem a miénk, sőt, több ágazatban (például cukor, növényolaj és szeszipar stb.) a külföldi tőke tulajdoni aránya kizárólagos. Egyidejűleg a kereskedelmi tőke is birtokába vette az új elsajátítási életterét: a hazai élelmiszerkereskedelem 90%-a 6 multinacionális áruházlánc tulajdona. Ezzel teljesült a stratégia cél – most itt állunk –, hogy a magyar mezőgazdaság erőforrásait és termelési kapacitását a teljes termékpálya kulcselemeinek tulajdona alapján a globális agrártőke döntései uralják.” Ez a magyar polgárháború lényege. És még csak suttogják Magyarország-szerte, de Tankán kívül nem írják, hogy a rendszerváltás gazdasági filozófiája csődöt mondott, hozzájárult Magyarország teljes kifosztásához és lehetetlenné tételéhez. Miről beszélünk és mi az, hogy földbirtokpolitika? Amikor erről a fogalomról Torgyán József mezőgazdasági minisztersége idején szólni sem lehetett. „A legnagyobb magyarországi nagyüzemek 8%-a a teljes földalap 90%-át foglalják el. A magyar állam – uniós tagsága politikai feltételeként – lemondott a saját államterületét alkotó föld feletti önrendelkezéséről, amit átengedett az EU legfőbb közösségi vívmánya, a tőke szabad áramlása igényeinek.” Hiába az 1994-es földtörvény, hiába a hatályos szerzési tilalom, mint fő szabály „2005 óta a külterület 28%-a jogi személyek, köztük külföldiek tulajdonában áll.” Mi ennek a következménye – teszi fel a kérdést íratlanul is a szerző. „A globális agrártőke súlya a mezőgazdaságból kiszoríthatná az összes hazai szereplőt. Ez nemcsak a mezőgazdaság ökoszociális modelljét, és a családi gazdaságok rendszerét semmisítené meg, hanem következményei társadalmi robbanáshoz is vezethetnének. Ezt zárja ki az üzemszabályozás azzal, hogy közérdekből korlátozza az agrárüzem méretét, és az üzembentartó tőkeerejétől függetlenül csak egyetlen üzem működését engedélyezi.” Ezt javasolja a tudós Tanka. De nem ezt mondják a hatályos törvényeink és a kormányzati politika. Uniós csatlakozásunk előtt szép számmal küldtek Brüsszelből Budapestre különböző agitáló dokumentumokat. Ezeket a dokumentumokat, amiből mégiscsak kiderült a lényeg, a csatlakozási tárgyalások zűrzavarában elrejtették a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium pincéiben. Sem a Horn-kormány idején, sem a Torgyán agrárországlása idején ezeket a dokumentumokat nem engedték olvasni. Volt olyan debreceni tanácskozás az EU agrárpolitikáról, ahol nyolcszázan voltak jelen gazdasági szakemberek. Előre kiadták a parancsot, szeressük az EU agrárpolitikáját, ne vitatkozzunk vele, úgyis el kell fogadnunk. Elfogadták, itt a következmény, a nyolcszázezer földönfutó, és a bedeszkázott gyárkapuk. Az írja Tanka, hogy a magyar földügy már két évtizede a neoliberális birtokpolitika foglya. „Sokkterápiát alkalmaztak, annak könyörtelen diktátuma érvényesült – az eredeti tőkefelhalmozást hajtotta végre, illetve folytatja mindmáig, amely a föld és az agrárvagyon elsajátítását egy szűk hatalmi elit számára biztosítja. Ennek legfontosabb stratégiai céljai részben már uniós tagságunk előtt teljesültek. A birtokpolitika célvezérelt intézményrendszere elérte mezőgazdaságunk elsorvasztását, nyersanyag és olcsó tömegáru termelésére átállítását, illetve a nyugati, értéktelen árudömping felvevőpiacává formálását, önellátási képességének felszámolását.” Súlyos megállapítás a következő: „A földet társadalmi-gazdasági hasznosulása során hatalmi-uralmi politikai tényezővé tette és teszi… A föld éppen korlátolt mennyiségénél fogva mindig politikai hatalmat ad tulajdonosának éspedig nagyobbat, mint a tőke.” Látjuk, mi történik Magyarországon, kié a föld és kié a politikai hatalom. A rendszerváltozás és változtatás lázában mintha nem figyeltünk volna a világ intő jeleire. Tanka figyel rájuk, és orrunk alá is nyomja a dokumentumokat. Íme: „A hetvenes évtizedben Argentína a világ legmagasabb életszínvonalú országaihoz tartozott, amiben döntő része volt fejlett – önellátáson túl jelentős kivitelt is biztosító – mezőgazdaságának. Szántóin – főként a termékeny pampákon – több mint egy évszázada kiterjedt kukorica- és búzatermesztés folyt, a többnyomásos földművelést jellemző vetésforgók alkalmazásával, amelyek egyidejűleg gazdag legelőt biztosítottak a szarvasmarha tenyésztéshez. Az argentin marhahús kiváló minősége a világpiacon versenytársa lett a texasinak, a gazdagon termő földeken pedig a gazdaságok jelentős többlettermelést értek el, ami jóval meghaladta a hazai élelmiszerszükségletet. A mezőgazdaság szilárd kisbirtokrendszerre és a kis családi vállalkozások hálózatára épült. Ez a modell nem igényelt állami támogatást, a gazdák adósságai pedig elenyészőek voltak. A neoliberális birtokpolitika ezt a térséget (is) kiszemelte a tőke hasznosulás terepének. Az adósságcsapda már a 80- as években az országot pénzügyi csődbe sodorta. Egyidejűleg a legtermékenyebb – közel ötmillió hektár – területen növekvő termőföld erózió ment végbe, aminek kezelésére a szakértők a szántás nélküli vetést javasolták. Ez a módszer viszont a gyomok burjánzó terjedésével járt, így az erőfeszítések ellenére – a terméshozam harmadával csökkent. Ekkor 1989-ben léptek színre a géntechnológiával módosított növénytermesztés mentőkötelével a St. Louis-i Monsanto világkonszern ügynökei. Nem kisebb politikai súllyal, mint Carlos Menem államelnök vezetésével. A megoldás a génmódosított szójabab állati takarmányozási célú köztermesztésbe vonása lett. (Ez egyszerre biztosította a szakértők vélekedése szerint a gyomirtást meg a nyereséget.) A GMO szója vetőmag gyomirtó rezisztens és a vetőmaggal együtt forgalmazott glyphosate gyomirtó évi kétszeri permetezéssel kiirtotta az összes gyomnövényt.” (Meg tönkretette a földeket egy életre.) Ezzel az országmentő lelemény megvalósításával megkezdődött az argentin mezőgazdaság kisbirtokrendszerének nagyüzemi a monokultúrát kiszolgáló ipari technológiára és bérmunkára épülő átszervezése. A kisbirtokok dobra kerültek, a birtokokat több milliós nagyságrendben árverésre bocsátották, és a földvásárlásban, de legalábbis az árverésben közreműködtek a transznacionális szupercégek. A Cargill, a Seabord Corp, és számos más biztosítási társaság. El ne feledjük, a Cargill, ha Magyarországon megmozdul egy mázsa búza, arról már tud. Aki ezt nem hiszi, kérdezze meg Vermest, a legnagyobb hazai magángabona-kereskedőt, aki egykoron az Agrimpex vezérigazgatója volt. Ne részletezzük tovább. Argentína mezőgazdasága és népe ma is válságban van. Ugyanis „a valós politikai, társadalmi, gazdasági uralom mindinkább egy szűk hatalmi elit kezében, a globális tőke tulajdonosainál összpontosul.” A világélelmezés urai, a mindenhatók megszabják az „érintett” államok szerződési kötelezettségeit. Azt írja Tanka Endre: „A világ agrárkereskedelmének liberalizálása ugyanakkor belátható időn belül véget nem érő folyamat. Jelenleg – WTO dohai munkaprogram alapján – 2013 végéig kívánják az érintett államok szerződési kötelezettségeit megszabni. Uniós szakértők szerint a vitában az USA és az EU egyaránt csak bonyolultabb áttételekkel tudja az érdekeit érvényesíteni, mert egyrészt már 148 tagállammal kell egyeztetni, másrészt az érdek-csoportosulások is összetettek: a G-20-ak (köztük Kína, Brazília, India) mint fejlődő államok mellett külön szerveződnek a G-90 tagjai, a fejlődésben leszakadtak csoportja.

A 2004. 08. 1-én kötött kompromisszum lényege a gazdag országok megszüntetik agrártermékeik exporttámogatását, ennek fejében szegényebbek lebontják ipari vámjaikat. Az alapelvekben a 2005. 12. 18-i hong-kongi miniszteri nyilatkozat alapján – már egyetértés született. E szerint a keretmegállapodás három pillérét a belső támogatások kérdésköre, az export versenyképességének növelése, és a piacra jutás biztosítása, vagyis az import vámok csökkentése jelenti.” Így ennek keretében példaként megemlíthetjük a világ cukoriparát. „A szakértők ilyen példaként említik a 2005-ben hozott döntést, az európai cukorpiac ügyében, ami – végül is – az uniót az európai hagyományú cukorrépa termesztésén alapuló cukorgyártás és fogyasztás megszüntetésére és a világpiaci (cukornádra alapozott) import korlátlan befogadására kényszeríti.” Volt valamikor Magyarországon az EU-s csatlakozás előtt 12 cukorgyár. Ma már csak mutatóban egy maradt. Leszerelték még a legfiatalabbat is, a kabait, meghagyták magnak a kaposvárit. Na, jussunk el a lényegig. Döntöttek sorsunkról. „A főfoglalkozású agrárnépesség növekvő tömegeit kiszorítják a piaci versenyből és az ágazat elhagyására kényszerítik, így meghiúsul az alapcél, mely a társadalmi csoportnak a »megfelelő életszínvonal biztosítását« ígéri. Az EU keleti bővítése értékalapú agrárpolitika szemszögéből az európai modell nyílt megtagadását jelenti, mert az Európai Bizottság az unió jövőképeként a kelet- és közép-európai új tagállamok mezőgazdasága számára az olcsó bérmunkára épülő nagytömegű nyers- és alapanyagot hatékony ipari technológiával előállító tőkés nagybirtokrendszert jelölte ki.” Nem szóltunk a nagybirtoküzem környezeti károkozásáról, a vidékfejlesztés ellehetetlenüléséről, most csak azt látjuk, hogy terjednek a nagytáblás földművelési rendszerek, ezer és ezer hektáron monokultúrában termesztik a kukoricát, a sík terepeken, ahol a víz nem áll meg, a nyulak nem találnak ivóvizet és fészkelőhelyet, és rohantukban a szó szoros értelemben megőrülnek és elpusztulnak. De nem csak a nyulak… Félelmetes könyv Tanka Endre Földtörvény című könyve. Szakolvasmány. A dolog lényege az, hogy a kritikai megjegyzése egyben a kiutat is mutatják. Valóban van megoldás.

(Tanka Endre: Van megoldás. Földtörvény – Barankovics Alapítvány, 2008.)

Győri Béla