Csurka István : Áldozat

Sorskérdésünk sorsa (35.) 2.oldal

Gömböst azonban nem is elsősorban a tiszaeszlári történet érdekelte, hanem az összefüggés Bethlen István gondolkodása és a zsidókérdéshez való viszonya, illetve a Tiszák ezirányú gondolkodása között. Az azonosságok és a különbségek. Gömbös megérezte és tudomásul vette, hogy neki mint katonának és egyelőre csak katonának igazodnia kell Bethlen és Teleki gondolkodásához, mert tetszik vagy nem tetszik az ő katonai küzdelmei eredményeként ők lesznek a következő kormányzat meghatározó emberei. Hiába, – gondolta Gömbös, mögöttük áll az egész magyar fejlődés, évszázadok sorakoznak fel mögöttük, s ő, mint hozzájuk képest lentről felemelkedő ember alkalmazkodásra köteleződik. Nem a rang, nem a nagybirtok, hanem a történelem által. Ez nagy fontosságú és mély belátás volt részéről, amelyhez önelemzés útján jutott el.

Szőcs Zoltán: Szennyez az emléke is

(Adalékok a Zsolt Béla-jelenséghez) 7.oldal

Zsolt emlékeiben Ady egy delirium tremens határán tántorgó, agresszív és gátlástalan antiszemita kötekedő, aki, miután ránéz a szobába belépő Zsolt Bélára, akit életében nem látott – de akit Hegedüs szerint maximálisan „elismert” –, ezt a kérdést teszi fel köszönés helyett: – Zsidó vagy? De ott tartózkodásuk egész ideje alatt Ady, ha megszólalt csakis zsidózott, mint egy esze ment, más témája nem volt. Zsolt érzékelteti velünk, hogy kezdetben Ady azért volt ilyen kirekesztő, mert még nem ivott eleget, később azért, mert már túl sokat. (Hiába na, ilyenek a gójok.) Egy biztos: tizenegy évre rá Zsolt Béla példásan megbünteti az őt lezsidózó Adyt, amikor 1929 nyarán folyóiratában elindítja az „Ady-revízióként” elhíresült irodalmi vitát a tíz éve halott költő helyéről és értékéről, és ennek keretében 1929. július 14- én helyt ad Kosztolányi – nyilván A Toll által megrendelt és ösztönzött – minősíthetetlenül aljas, féltékeny, sárral dobálódzó, szobordöntögető, Adyt diszkreditálni próbáló esszéjének (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Ez a gyalázatos kirohanás egyetlen magyar folyóiratban sem jelenhetett volna meg, szerencsére Zsolt Béla és A Toll Kosztolányi rendelkezésére állt. (Hogy mit szólt ehhez a példátlan áruláshoz Osvát, aki ezen a nyáron még élt, és a Nyugat fő munkatársai között tartotta nyilván Kosztolányit, az maradjon az ő titka.)

Újraolvasó rovatunkban:

Asbóth János: Mindig és mindenben tiszta magyar (1863-66) (13.oldal)

Nem tudom, érzi-e ennyire mindenki, de én úgy érzem, hogy e nevek: Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi, Deák Ferenc és Arany János annyira összetartoznak, mint ahogyan összetartoznak azok az egyes hangok, melyek együtt adják meg zengő harmóniájukban az akkordot. E csodás összhang eleven tisztasága nyilván annak tulajdonítható, hogy az e tekintetben általában uralkodó törvények hatását jelentékenyen fokozta, vagy legalább zavartalan nyilvánulását segítette elé két sajátságos körülmény közrejátszása. Az egyik: hogy közéletünk valóban nemzeti része pusztán a politikára s az irodalomra szorítkozott; hiszen mi tagadás benne, így van ez jórészt még ma is; közéletünk egyéb körei, legfeljebb, ha tisztesség kedvéért öltenek – ezt is minél ritkábban – valami nemzeti mezt; sem alapjukban, indulásukban, de többnyire még külső jelentkezésükben sem magyarok. És a lefolyt évtizedekről mindez még merevebben, még élesebben áll.

Tertinszky Edit: Sütő András esszéi és naplója

Kányádi Sándor: Kóbor kutya (1955) (29.oldal)

Versben élő haza rovatban: Székely Dezső, Fejér György János, Jász Viktor, Dóczy Székely Gábor versei.

Cathedra philosophica rovatban:

Dr. Kiss Lajos : Rousseau következetlenségei (37.oldal)

Rousseau valódi paranoiás volt. Ellenségei az agyában születtek. Az agyával látott. Valójában minden ember így lát. A többség „biológiai” torzító szemüveg nélkül. A Vallomások-ban, amely a világirodalom egyik gyöngyszeme, ilyen sorokat olvashatunk: „Ha nyilvános helyre lép, figyelik, és fixírozzák... és ha meg merészel szólalni, és válaszra méltatják, vagy hazugságokat válaszolnak, vagy nyers és megvető módon megkerülik a kérdést.” Diderot, Holbach és Grimm, magatartásuk szerint mindannyian jóakaratú barátai. De Rousseau szemüvege azt mutatja, hogy alattomos összeesküvők. Hume, aki Angliában darab ideig vendégül látja a fantomjaitól üldözött filozófust, szintén „gyanúsan” kezd viselkedni. Rejtélyes módon csatlakozik ahhoz az „alattomos” körhöz, amelyre Rousseau már régóta szorongva gondol. Hume nem érti, hogy mi is voltaképpen az a botránysorozat, amelybe vendége koronként belekeveredik. Valójában Diderot-ék sem értik. Illetve: csak a látszatokat. Rousseau bajkeverő, kötekedő természetű. Az eszes Voltaire sem lát többet. Talán csak egy kicsivel, hogy a kapkodó-filozófus veszedelmesen tehetséges ember. Rossz-akaratába fogadja. Sem a kortárs filozófusok, sem gyógyító orvosai nem ismerik az üldözéses elmebetegséget. A nehezen megválaszolható kérdés még ma is az, miként lehetséges, hogy az ítélőképesség filozófiai és pedagógiai gondolatok kifejtésében kitűnően működik, a mindennapok elemi dolgaiban pedig csődöt mond. A judícium lehet egyik megnyilvánulásában okos, a másikban együgyű? A kérdésekre a fejlődő agykutatás adhat majd választ. Rousseau testileg gyenge volt. Lelkileg gátolt. „Gonosz fantomok” kötötték le erejének nagy részét. A maradékból alkotta meg művelt-önmagát és eleven szellemiségű életművét.

Legéndy Kristóf: Szabadságra törekedve

Könyvekről: Cseh Károly írása Székely Dezső: Ahol a tücsök éjszakázik c. könyvéről

Művészeti élet c. rovatunkban:

Legéndy Péter: A témát alkotni kell (69.oldal)

A művésznek nem csak a szakmai fogásokat kell ismernie és helyesen alkalmaznia, hanem tudnia kell valami érdekes és értelmes, azaz jó témát kitalálni, vagyis megalkotni. Mert a téma nem az adott szakterületen szerzett jártasságból következik, hanem az iskolázott és bölcs lelki működés eredménye, az értékek teljességét szolgáló ítélő erő szuverén alkotása. A téma nem az utcán hever, ahogy demagóg módon ismételgetik a középszerűek, sőt, sehol sem hever csak úgy, mivel nincsen készen. A témát a művésznek kell megalkotnia, ez a szakmaiságon túli igazi művészi feladata. A szakmailag jól kivitelezett műalkotás olyan témát kell, hogy elénk tárjon, ami esztétikai élményt okoz.

Keresse a Havi Magyar Fórumot az újságosoknál!