vissza a főoldalra

 2009.05.15. 

Szelektív ingatlanadók

Hatékony eszköznek bizonyulnak a gyarmatosító hatalmak és megbízottaik számára a megszorítások. Nemhogy lázadástól nem kell tartaniuk (kisebbfajta éhséglázadás vagy ilyesmi, ha eléggé elszabadulnak, de azért kezelhetők az indulatok, még akár jól is jöhet, lehet rá hivatkozni, „amennyiben meg nincs ilyen, majd magunk csinálunk”), de abban is bízhatnak, hogy a mindennapi betevő falatjáért, megélhetéséért küszködő, a puszta vegetáció szintjére vagy ahhoz közelre leszorított ember, akit már csak neveznek, csúfolnak állampolgárnak, nem fog politizálni, utcára menni, pláne nem utcán politizálni. Vagy ha igen, akkor is nemegyszer majd olyanok szervezik, vezetik őket, akiket a hatalom maga bíz meg ezzel. A megszorítások egyik legaggasztóbb fajtájának tűnik a tervbe vett ingatlanadó, amelyről úgy tűnik, a magát politikai elitnek tekintő tolvaj- és rablóbanda nem hajlandó lemondani. És amely sok ember számára egész élete munkájának látható eredményéről, egyetlen vagyontárgyáról való lemondást fog követelni. (Tőlünk követelnek lemondást azok, akiknek maguknak kellene lemondaniuk minden közéleti tisztségről.) Hiszen a magas rezsiköltségek miatt már így is alig bírja fenntartani. Hallhatjuk majd bizonyára, ha még nem hallottuk (eleget), hogy ez az ingatlanadó a mostani ellenzék, a hajdani Fidesz-kormány elképzelései között is szerepelt. Csakhogy ez feltehetőleg, vagy legalább remélhetőleg nem a középosztályt is deklasszálódással, a lejjebb állókat pedig leszakadással, sőt hajléktalansággal fenyegető intézkedés lett volna, hanem a „fizessenek a gazdagok” jelszó jegyében valamiféle arányosabb közteherviselést tűzött volna ki célul. Hogy azonban mi lesz belőle a mostani hivatásos népnyúzók kezében, akik most általánossá teszik, az egész országra kiterjesztik a néhány önkormányzatban már működő, ám nem antiszociálisan működő közösségi jövedelemforrást, abba szinte nem is jó belegondolni. Pedig muszáj. Már azt sem tartom abszurditásnak, hogy az elrettentő hatásúnak remélt halálbüntetés visszaállítását saját táborunkon belül ellenzőktől annak idején ilyen érveket is hallhattunk: „meglátjátok, hogyha ez a garnitúra hatalmon marad, amelyik rutinosan tünteti fel – jogi eszközökkel is – közbűnténynek a politikai ellenállást, a végén még ezt is mi szívjuk meg!” Egy kicsit hasonló a helyzet ezzel az ellenzéki kezdeményezéssel is. Nemcsak a lakások értékének fölbecsülése jelent bizonyos hiányosságok miatt irdatlan nagy munkát a „szakértők” számára, akik alighanem úgy megkérik majd a „szakértelmük” árát, hogy a végén – az államháztartás szempontjából – többe kerülhet majd a leves, mint a hús. (Mit érdekli ez amúgy is Ofshore Péter gazdasági miniszter elvtárs urat, aki a profitszerzés, a tőkekivitel országkifosztásából eredő hiányt, ami persze tabu téma, próbálja „ellensúlyozni” a terhek alatt már amúgy is rogyadozók megsarcolásával!) Hanem, ahogy az Ingatlanszövetség elnöke már most utalt rá, az ilyenfajta értékbecslő tevékenység nálunk eleve a korrupció melegágya. Amelyben világviszonylatban is előkelő helyen állunk a listán. Ha pedig a szakértők úgy lesznek szakértők, mint e mostani „szakértői kormány” tagjai, akkor bizony ki vagyunk téve annak, hogy a „csókosok” az ingatlanadóteher megállapítása szempontjából nem de jure, hanem de facto, pozitív diszkriminációban fognak részesülni. („Csak nem állíthatunk minden értékbecslő mellé külön ellenőrt!” – fogjuk majd hallani.) Sőt, nemcsak a csókosok! Lássuk be, ez a fajta „pozitív diszkrimináció” az egyik legolcsóbb módja lehet a szavazatszerzésnek. Talán még a lejárt szavatosságú tészták, konzervek osztogatásánál is olcsóbb. De alkalmas lehet a „renitensek” megbüntetésére is. Talán nem hallottunk róla eleget, sőt nem szembesültünk a ténnyel, hogy számon vannak tartva, minden törvényi rendelkezés, személyiségjogi előírás ellenére, a kormánypárti (és nem kormánypárti) szavazók? De nemcsak azokról lehet szó, akik hagyományosan mozgósíthatók, és netán ilyen adókönnyítésben megnyilvánuló ellenszolgáltatás nélkül is lekötelezve érzik magukat. Vagy fogják, ha a megszorító csavar, mint majd látják, szelektíven működik. Hanem még az ingadozók megnyeréséről is! Akikről gyakran halljuk, hogy a mérleg nyelveként a tudatos szavazók helyett is képesek eldönteni egy választás kimenetelét. Hogy ezeknek az aggályoknak a lesöprése módjában van a telhetetlen balliberális vérszívóknak, afelől aligha lehet kétségünk. Mindazonáltal erre a veszélyre hivatkozva is minden lehetséges fórumon tiltakoznunk kell az intézkedés ellen. Legalább annyit elérhetünk, hogy az eddigieknél is jobban röstelli majd magát a kormánypárti szavazó, és nem fog kérkedni vele, hogy népe megnyomorítóira szavazott. Igaz, ez eddig sem volt jellemző. Aki azonban holmi előnyökért, egy tál lencséért, mint annak idején a nyugdíjasok nagy hányada egyszer tizenkilencezer forintért, eladja elsőszülöttségi, azazhogy állampolgári jogát (hogy egy gazdaságilag fejlődő, növekvő vagy legalább nem rohamosan csökkenő életszínvonalú állam polgára lehessen), az nemcsak önmaga alatt vágja a fát, de egyúttal ki is iratkozik a magyarság boldogulását elősegítők sorából!