vissza a főoldalra

 2009.05.15. 

Bálványok és bálványimádók

Küszöbön áll a parlamentben a szólásszabadság korlátozásának végleges törvényben rögzítése, a minimális és illegitim parlamenti többség által, a holokauszttagadás ürügyén. Aki megélte és nem felejtette el (miért felejtette volna), vagy – fiatalabbként – megtudta valahogy, milyen is volt az az elvtársi diktatúra, és hogy bizonyos értelemben nem enyhült, hanem még fokozódott is, az alighanem átlátja, hogy az ideológiájukat fehérneműként cserélgető, kommunistákból lett kapitalisták számára a szabadságjog korlátozása a lényeg, minden egyéb valóban csak ürügy.

Nem mintha a háttérhatalom, amely támogatja és uralmon tartja őket, sőt elvárásait is, ha nem is nyilvánosan, megfogalmazza irántuk, fölmenthető volna. Akkor sem, vagy annál kevésbé, ha tudjuk, hogy minden hatalmi struktúra létrehozza az önlegitimáció szándékával a maga legendáját, bálványait és tilalomfáit, amelyekkel aztán lecsaphat az engedetlenekre. Ez régi, jól bevált, bejáratott hatalomgyakorlási technika, semmi több. Aki annak idején kétségbe vonta (volna) a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” „dicsőséges” voltát, az törvény nélkül is tudhatta, hogy mire számíthat a mi szocialista népi demokráciánkban. Ráadásul most sem biztos, hogy kevesebben tudják, sőt, nem is utólag derül ki, mert már kiderült, hogy a holokauszt, amely tűzáldozatot jelent, a zsidó népet (félre)vezetők önbetöréseinek egyike. Amelynek gátlástalanul áldozatul dobtak több millió (hogy hány millió, az minden diktátum ellenére vitatott, bár nem biztos, hogy ha kevesebb, mint amit ők mondanak, az enyhítő körülmény számukra) faj-, hit- és/vagy nemzettársukat. Nehéz volna a köztudatból kiradírozni a Hitlert támogató, eszközül használó zsidó/szabadkőműves nagytőkéseket (nem véletlenül mondta Göbbels: „Wer Jude ist, das bestimme ich”= „hogy ki a zsidó, azt majd én döntöm el”), valamint azt a tényt is, hogy a „szövetségesek” (a Szövetség fiai?) nem bombázták az Auschwitzba vezető vasútvonalakat, noha pontosan tudták, hogy mi történik ott. Aki még ma sem tudja, vagy nem hiszi, hogy ilyen szörnyűség megtörténhetett, azt alighanem egy intellektuális és nem morális mínuszért fogják holokauszttagadás címén szankcionálni. Hacsak be nem fogja a száját: „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Aki pedig – intellektuális pluszként – még történelmi kutatásaira támaszkodva vitatni is meri az áldozatok számát (David Irving), azt már csapdába csalva, annak rendje és módja szerint szabadságvesztéssel büntetik. Elfogadom, hogyha valaki a náci haláltáborok kegyetlenségét is meghaladó Gulág rémtetteit jóhiszeműen tagadja, az úgyszintén nem morálisan, csupán intellektuálisan marasztalható el. Ahogy egy öreg, magát baloldalinak valló tanárnő ismerősöm, aki kikereste Szolzsenyicin életrajzát a lexikonból, és boldogan megállapította: „soha nem járt a Gulágon”. Minthogy nem tudott oroszul, föl kellett világosítani, hogy a Gulág szigetcsoport nem földrajzi, hanem egészen más fogalom. De vajon mit gondoljak a posztkommunista elit döntő többségét méltóképpen reprezentáló frakcióvezető asszonyról (akit jobb ellenzéki körökben csak Szipirtyóként emlegetnek), mikor fennhangon rikoltozza, hogy „vissza lehet menni a Mohácsi vészig”, ha a magyarság ellen irányuló népirtó akciókat is büntethetővé akarjuk tenni? Nem zavarja, hogy a magyar Gulág időrendben a zsidó holokauszt után következett, tehát nem messzebb, hanem közelebb kellene csupán visszamenni. (Még ha a haláltáborok létrehozásának elsőbbségben – ugyancsak eléggé elsumákolt tény – nem is Hitleré, hanem személyesen a kommunista vezéré, Sztaliné az „érdem”.) Hogy miért pont a Mohácsi vész jutott Lendvai eszébe, mikor közel s távolban hasonló súlyú vagy még ennél súlyosabb kataklizmák is történtek a magyarság életében, nem tudhatjuk. Legfeljebb feltételezhetjük, hogy talán azért, mert Aczél elvtárs cenzoraként találkozhatott a vonatkozó viccel: „hogy hívták Ali pasát a Mohácsi vész idején? A Mohácsi Szerződés értelmében ideiglenesen hazánkban állomásozó török csapatok fővezére.” Amikor azonban azt állítja, hogy a kommunizmus bűneit senki nem tagadja, miközben ott ül a frakciójában Havas Szófia és a hozzá hasonlók, akkor már nem csúsztat, hanem arcátlanul hazudik. Ahogy a fajtájától megszokhattuk. „Illetékes” elvtársak, elvtársnők működtetik a legembertelenebb rendszert, aztán pofátlanul letagadják. Mit mondanak persze ma a „legilletékesebbek”, a legkevésbé „magunkfajták”? Hogy a holokauszt „történelmen kívüli”, ezért nem hasonlítható össze semmi más népirtással, történelmi eseménnyel. (Az áldozatok száma, amely ráadásul nem az egyetlen, amiben az elvtársak túlszárnyalták a nácikat, természetesen nem számít, mert az „számháború”.) De hát ezt is ismerjük. Ha a királyságnak kijárt, hogy Istentől valónak és örökké valónak hirdesse magát, akkor is, amikor történetesen éppen istentelen volt, akkor a szocializmusnak ne járt volna ki, hogy az emberiség történelmi fejlődésének legfelsőbb foka, a liberális kapitalizmussal pedig egyenesen – úgymond –„véget ért a történelem”? Igaz, legalább az, aki ezt így kimondta, Fukuyama, már maga is visszavonta azóta. Mert hát úgy tűnik, nem a történelem ért véget, hanem maga a liberális kapitalizmus. Vagy legalábbis haláltusáját vívja. Ami persze még sok ideig eltarthat. De mégsem örökké.

Kiss István