|
 2009.05.22.
És te honnan jöttél?
Több
mint elgondolkoztató, hogy kétszáz, százötven, de még száz
évvel ezelőtt is a fontos dolgok az irodalomban történtek.
Fogalmazhattam volna úgy is, hogy ma már megállapítható,
minden igazán jelentős szellemi esemény, azaz minden olyan esemény
– mondjuk az 1867-es kiegyezés és 1913, az utolsó békeév között
–, amelynek mára nyilvánvalóvá lett fontossága, szinte kivétel
nélkül irodalmi vonatkozású: költőkkel, írókkal, művekkel,
megjelenésekkel, vitákkal, publikációkkal kapcsolatos. Száz
éve még a magyar nemzet szellemi vezérkarát a magyar irodalom
adta. Szabályos megilletődöttséget éreztem az Üllői úton
sietve, amidőn néhány méteren belül három emléktáblával
is találkoztam: Arany, Kosztolányi, Táncsics laktak e házakban
egykoron, s mert ők ott laktak, nekem is közöm lett a környékhez,
sajátommá, hazámmá vált az utcarészlet, ahol amúgy ritkán
fordulok meg. De mi újság ma? A komolytalankodás vádja nélkül
hivatkozhatnék-e ezen relációban Esterházyra, Nádasra,
Nobel-Kertészre, netán balparti Nagy Lajosra? Kinek fog – (fog
valakinek?) – megilletődöttséget okozni száz év múltán,
ha netán tán egy régi ház falának kopott márványtábláján
a nevüket látja? Lesz bárki is, aki katartikus emelkedettséggel
gondol bele: „Édes Istenem, egykoron itt alkotott, itt írt,
itt élt ő!” Az persze, hogy mi lesz száz év múlva, a jóslás
hatáskörébe tartozik, az viszont, ami ma van, bamba megfigyelés
útján is érzékelhető: irodalmi félistenek, és a
liberalizmus glóriájával, valamint lángpallossal rendelkező
literátorangyalok uralják nemzeti irodalmunkat. És kivétel nélkül
mind olyan, akinek még érintőleges, még kapilláris szintű
kapcsolata sincsen a magyar pszichével, a – Németh Lászlót
idézem – „Zrínyitől Adyig, Szabó Dezsőig előreadott
hun-postával”. Most, hogy a szellemi terrorizmus legfrissebb
fegyvertényeként Spiró György érettségi tétel lett hazánkban
– vagyis a felnőttség küszöbén toporgó ifjúság az ő írásainak
megfelelő ismerete által igazolhatja szellemi érettségét –,
jelentős felzúdulás hallatszott. A Magyar Hírlapnak nyilatkozó
Bíró Zoltán jogos indulatának minden szavával egyet kell értenünk:
„Tekintsük át, kik a magyar irodalom kedvencei Nyugaton, az
agyonmenedzselt Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter. A
lényeg az, hogy ne legyen közük ahhoz a néphez, amelynek a
kenyerét eszik.” A Népszabadságból megtudtam, hogy a tétellé
lett Spiró György nem foglalkozik a személye körül kialakult
fenntartásokkal, ugyanis új könyvének bemutatójára készül.
Csak remélni merem, hogy időközben gond nélkül megjelent –
a magát a magyar nyelv foglyának érző, nyelvi bilincseit
haragosan rázó – etaloníró új opusa, én mindenesetre most
néhány régebbire szeretnék visszatérni. Például a közszolgálati
rádiónkban elhangzott, kétrészes Vak Béla című hangjátékra,
amelynek dialógusaiból megtudhatjuk, hogy államalapító, szent
királyunk is már kirekesztő volt a másságot tekintve, ugyanis
miután kipróbálta, elutasította a meleg alternatívát: „Próbáltam
én is férfiakba dugni, de hidd el nekem, a nőké kedvesebb”.
Ugyanő így érvel egy vitában – (előre elnézést a szó
szerinti citátumért) –: A drágalátos Árpád-házi faszával,
értékesnél értékesebb Árpád-házi magjával mit tettetek
eddig ennek a deli legénynek?” Tudom, az érettségi tétel nem
a Vak Béla szövegelemzését írta elő, de talán nem árt
ismerni az érettség feltételévé vált nagy író életművének
minden rejtett finomságát is, így mindenek előtt az 1984-ben
íródott, de csak 1987-ben – a rendszerváltozás hajnalpírjaként
– megjelenhetett 14 soros verset, a Jönneket. Ez a szánalmas
14 sor időközben a sunyi magyargyalázás és nemzetmegvetés
klasszikusa lett:
„Jönnek
a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók
jönnek a szarból (…) Ó, ha gyilkolni szabadna újra, Csámcsogva,
hersegve szívnák a vért – (…) És nekünk kell jönnünk, pár
csenevésznek, Hogy bebizonyítsuk: Nem csak a szemetek tudnak
magyarul.” Kedves Csenevész úr! El kell ismernem igazságát,nem
csak a szemetek tudnak magyarul. Nem csak ők. Viszont igazán elárulhatna
magáról többet is, ha már ilyen missziót vállal kultúránk
megmentése érdekében. A némileg időmértékes versből
indirekt kiolvasható, hogy annak írója nem dúlt-keblű mélymagyar,
következésképpen nem a szarból jött, mint azok. Nyilván
valamely harmonikusabb keblű, felszínes – úgy értve, hogy
kevésbé mély – etnikum küldötte, aki nem a szartól
szaglik, mint a magyar szokott, hanem mámorító ámbrától
illatos légkör lengi be. Hogy melyik lehet ez a náció, honnan
tudhatnám, hiszen a versben csak a magyar van nevesítve, az őt
kívülről, idegenként kritizáló, külföldi poéta kilétét
titok övezi. Örök, de ismerős titok ez: évszázadok óta együtt
élünk vele. Tudom, tudom, nem ezt a verset kellett elemezniük
az érettségiző magyar fiataloknak, hanem ugyanezen szerző egy
másik művét. Csakhogy nekem az a problémám, hogy bármit írjon
is le Csenevész úr egy papírra, én mindig azonnal a Jönnekre
asszociálok, ha találkozom a nevével. El sem kell olvasnom,
amit azóta írt! Amúgy, tudomásom szerint sosem vonta vissza,
nem tagadta meg ezt a verset, „nem határolódott el tőle”,
miként nekem kéne a többi magyartól, ha őt komolyan venném.
Magam is literátor lévén, elismerem, néha-néha rosszul
fogalmaz az ember, indulatból ír, amit később megbán. De ezt
a megbánást, mint valami gyónást, közölni illik a világgal.
Emlékeztetnék rá, hogy Vörösmarty, azt követően, hogy
1836-ban közzétette a Szózatot, szinte belebetegedett annak XI.
és XII. szakaszába: mindent elkövetett, hogy azt negligálja,
visszavonja valahogy, megtagadta, hallgatni sem bírta saját gyászos
sorait, sőt leányainak is megtiltotta, hogy elolvassák ezt a két
szakaszt. Abban az időben ugyanis a nemzet boldogulása és az írói
lelkiismeret egy húron pendültek. Vajon Csenevész úr is hasonló
cipőben járt a Jönnek kapcsán, mert ha igen, a megbánás híre
sajnos elkerülte a figyelmemet. Keresztény vagyok, békességre
törekszem, mindamellett érzékelem, vajmi kevés esélye van
annak, hogy a Jönnek ihletett költője és a Magyar Fórum szürke
robotosa között eredményt fialó szóváltás hangozzék el. Ezért
volna egy ajánlatom a napjainkban roppantul divatos
kompromisszumkeresés jegyében: ha Spiró György elhiszi azt,
hogy nem a szarból jöttem, nem vagyok gyilkos szemét, aki
hersegve szívja a vért, cserébe én elhiszem a holokausztot.
Elválik, melyikünk hiszékenyebb.
Szőcs Zoltán
|
