vissza a főoldalra

 2009.05.22. 

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

(József Attila Színház)

Az 1825-ben, ma Szlovákiához tartozó Révkomáromban született és Budapesten, 1904-ben elhunyt Jókai Mór irodalmunk talán legolvasottabb és legtermékenyebb írója. Regényeket alkotott, amiket előszeretettel dolgoznak át más műfajú alkotásokká. Se szeri, se száma a Jókai-regényadaptációknak, mert bizony a Jókai-művek fordulatos cselekményvezetése, számtalan különleges szereplője szinte kínálja magát a színpadi vagy a filmes megjelenítésre. Ez utóbbiak közé tartozik A kőszívű ember fiai című regénye is, amiből Várkonyi Zoltán rendezett 1964-ben filmet. Ebben A kőszívű ember fiai-ban a Kádár János-i kötélkort követő és a konszolidáció által megkívánt célzatosság is benne rejlik, ennek ellenére ezt a filmet mind a mai napig az ország apraja és nagyja egyformán kedveli, és szívesen nézi. Március 15-ei nemzeti ünnepünk táján gyakran tűzik műsorukra a tévék, nincs olyan év, hogy valamelyik adó ne sugározná. Ilyen legendás-glóriás hátterű Jókai-regényt színpadra viteléhez bizony jókora merészség, valamint bátorság kell. Az 1953-ban Fogarason világra jött Parászka Miklós színész, rendező, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának egykori művészeti igazgatója, ma a Csíki Játékszín alapítóigazgatója gondolta úgy, hogy Léner Péter, a József Attila Színház igazgatójának a felkérésére belevág ebbe cseppet sem könnyű feladatba. Elhatározását csak erősítette, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház szöveggyűjteményei között talált rá a két kolozsvári színész-rendezőnek: Dehel Gábornak és Márton Jánosnak 1978-ban bemutatott színpadi változatára, ami a leghívebben követi nyomon a regény cselekményét. Budaházi Attilával együtt kisebb-nagyobb módosításokat hajtott végre ezen a szövegkönyvön, alapjában véve azonban, teljesen új adaptáció jött létre. Parászka színpadi változatának premierje - stílusosan és alkalomhoz illően - ez év március idusának előestéjén, 14-én volt a József Attila Színház nagyszínpadán.

Jókai Mór az 1867-es kiegyezés után írta legjelentősebb műveit. Ezek közül ki kell emelni az 1869-ben megjelent A kőszívű ember fiait, amit az irodalomtörténészek az 1848-49-es szabadságharc erős eszményítéssel megrajzolt „hőseposzának” tartanak. A regény cselekményét mindenki ismeri, ugyanis az általános iskola nyolcadik osztályában kötelező olvasmány. Baradlay Kázmér, a Habsburghű magyar főnemes végrendelete szerint három fiának, a diplomata Ödönnek Szentpéterváron, a huszártiszt Richárdnak Bécsben, a császár hadseregében, a magas rangú hivatalnok Jenőnek pedig továbbra is az udvar szolgálatában kell maradnia. Anyjuk azonban szembeszáll férje akaratával, mindhárom gyermekét visszarendeli, először a haza reformálásának mozgalmába vonja be, majd megmentésének ügye mellé állítja őket. Parászka Miklós átirata megtartja a regény eseménytörténetéből azokat a fontosabb momentumokat, amiben a három Baradlay-fiú anyjuk erkölcsi-politikai meggyőződését magáévá teszi, és sorsközösséget vállal a magyar néppel. Emberi kapcsolatokra, anya és fiai közötti bensőséges szeretet bemutatására és az igaz szerelem halálnál is erősebb kötelékének ábrázolására épül a darab. Egymást váltó jelenetek sorozatából áll össze kerek egésszé ez a produkció.

Vándor Éva (felső képen) annyi belső tűzzel és megjelenítő erővel alakítja özvegy Baradlaynét, hogy rögvest érezni lehet: ennek az anyai hívó szónak nem lehet ellenállni, hanem azonnal követni kell. A férfias, céltudatos Ödönt Zöld Csaba, a hirtelen haragú, villámló szemű Richárdot Dányi Krisztián, a tétova, naiv Jenőt Csórics Balázs személyesíti meg. A kétszínű és gonosz Plankenhorst Antoinette-et Fehér Anna, Alfonsine-t Molnár Gyöngyi kelti életre. Tallérossy Zebulon hálás szerepét Józsa Imre (alsó képen) , Palvicz Ottó határozott katonafiguráját Sztarenki Pál viszi fel a színre. Kovalik Ági Ödön szelíd feleségét, Nemes Wanda Richárd harcias menyasszonyát, Újréti László a kegyetlen Haynaut játssza.

Jó nézni a József Attila Színháznak ezt az előadását, mert az a fajta, az itthoni színpadról már régóta száműzött nemzeti érzés, fészekmeleg patriotizmus van benne, amit a liberálbal tollnokai olyan ódivatúnak, szégyellnivalónak kiáltanak ki, és magyarkodásnak titulálnak. A haza szolgálata, az iránta érzett szeretet, az önfeláldozás és a kötelességtudat belső parancsa sugárzik le a színpadról és járja át a produkciót meg a közönséget. Csoda, hogy ilyen darabot is lehet látni, amiben nem káromkodnak, nem meztelenkednek, hanem ősi népdalok, tüzes toborzók szólalnak meg, és a magyar zászló nem a csúfolódás céltáblájaként szerepel, hanem az összetartozás szimbólumaként.

Dr. Petővári Ágnes