2009.03.13.
Ördög vigye a gyöngét
A Reformszövetség akciótervéről Bogár László
közgazdász professzorral beszélgetünk
– Professzor úr, mi a véleménye a jórészt
milliárdosokból összeállt szervezet ötleteiről?
–
Sajnos több ez, mint egy ötlet, ez egy viszonylag összehangolt
– ahogy mondani szokták koherens – elképzelés arról, hogy
– kidolgozói szerint – ebben a helyzetben mit és hogyan
lehetne tenni az ország jelenében, annak érdekében, hogy
kedvező irányba változzanak a nemzet társadalmi, gazdasági
viszonyai. Tehát, ha a lényegét próbáljuk megfogalmazni
ezeknek a törekvéseknek, akkor arról van szó, hogy irreálisan
magas az állami újraelosztásnak az aránya, és ez az, amit
radikálisan csökkenteni kell. Ez természetesen rendkívül
pozitív hatású is lehetne, és a magyar társadalom hosszú távú
jövője szempontjából akár kedvező fordulatnak is tarthatnánk.
A lényeg tehát az, hogy a munkáltatói járulékokat a kormány
elképzelésével szemben – amely mindössze 5 százalékponttal
kívánná ezeket csökkenteni – ők 10 százalékponttal mérsékelnék.
Ezek eddig a tények, és igyekeztem viszonylag visszafogottan,
objektíven visszaadni mindazt, amire állítólag törekednek.
Most akkor nézzük meg, hogy gyakorlatilag mit jelent ez a
program. Ha a szép és hangzatos szólamokat megpróbáljuk lehántani
ezekről az elképzelésekről, akkor az, amit alattuk találunk,
minden túlzás nélkül vérfagyasztó. A program mögött részben
az úgynevezett értelmiségi elit csúcsa szerveződött. Azért
az ritkán szokott előfordulni, hogy két volt akadémiai elnök
és a jelenlegi akadémiai elnök is nevét adja mindehhez. Ráadásul
két neves kutató is támogatja a tervezetet. Egyikük egy
szocialista- szabaddemokrata, a másik a Fidesz-kormányban volt
miniszter, ráadásul mindkettő egyetemi tanár. Ebből az derül
ki, hogy az egész értelmiségi elit, vagy legalábbis a meghatározó
része – miniszteri szinten, jobb és baloldalon egyaránt
szerepet vállalók – vezető szerepet játszik ebben a kezdeményezésben.
Politikai és társadalmi értelemben véve ezt akár nagykoalíciónak
is nevezhetnénk. Az is. Ám ez nem a nemzet felemelkedése érdekében,
hanem minden eddiginél gyorsabb süllyedéséért létrejött szövetség.
Nyilván nem ezt deklarálják, de valójában éppen ez a
helyzet.
– Ez egy súlyos állítás. Miért is
veszélyes ez a „nagykoalíció”?
–
Akkor alátámasztom a véleményemet. Most olyan helyzet van
Magyarországon, amelyben a társadalom már évtizedek óta vagy
akár lassan egy évszázada a folyamatos szétroncsolódás útján
halad, és lepusztulási lejtőn van. Sőt, most már egyszerűen
nem is lepusztulási lejtőn, hanem már szinte szabadesésben
zuhan sötét mélységek felé. Tehát ebben a helyzetben megoldási
javaslatként azt állítani, hogy a legfontosabb dolog a nemzetállam
maradékának a radikális szétverése, érthetetlen. Czakó Gábor
szép szavaival élve, utolsó védművünk a nemzetállam. Összetéveszteni
a nemzetállamot azokkal a struktúrákkal, azokkal a politikai erőkkel,
amelyek jelenleg ezt a nemzetállamot birtokolják, végzetes tévedés
lenne. Márpedig, ami a Reformszövetség stratégiájának a lényegéből
kiolvasható, az nem más, mint a nemzetállam radikális szétverése.
És ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a társadalmi, gazdasági
elitek az utolsó szolidaritási kötelékektől is eloldják
magukat, és sorsára hagyják a magyar társadalomnak legalább a
80%-át. A mai magyar társadalom egy végzetesen roncsolt, dél-amerikai
szintűre torzult szerkezettel rendelkezik, ahol a vesztes, pária
létre ítélt döntő többsége valójában csak azért létezik,
mert van egy igenis kétségtelenül jelentős állami újraelosztás.
Radikális kísérlet történik a nemzetállam maradékénak is a
szétverésére, hiszen a globális tőkestruktúráknak a nemzetállam
van leginkább az útjában. A „liberalizálj, deregulálj és
privatizálj” parancsa az elmúlt húsz év során azt célozta
meg, hogy minél rövidebb idő alatt szétverjék a nemzetállamot.
Az persze mulatságos, hogy a jelenleg bajban lévő globális tőke
érdekes módon mégis az általa elpusztításra ítélt államtól
– vagyis ezen keresztül mindannyiunktól – várja a segítséget.
Erre mondja Joseph Stiglitz: amikor nyereség áll elő, az magántulajdon,
ám a veszteséget államosítani kell, s áthárítani a
kifosztott többségre. A nemzetállam szétverésére irányuló
törekvés pontosan tetten érhető. Nagyon nehéz szavakkal minősíteni
azt a felelőtlenséget és cinizmust, amellyel ebben a helyzetben
nemhogy megerősítenék a nemzetállamot, hanem inkább annak szétverésével
gondolják megtalálni a kiutat ebből a válságból. Ami persze
az elemi logika szintjén is képtelenség. Csak egyetlen fontos
mozzanatot emeljünk ki. Azt mondják, hogy a munkára rakódó
terheket akarják mérsékelni. Nagy különbség van azonban a
havi bruttó 70 ezer forintot keresők személyi jövedelemadójának,
illetve a tőkét (például a multikat) terhelő járulékok csökkentése
között, ám ez elmosódik a javaslatban. Javasoltuk korábban a
nagybruttó bért. Vagyis az egész összeget, a munkáltatói járulékkal
együtt kapja meg a munkavállaló, hogy lássa, ő fizeti be ebből
az állam részére a nyugdíjra és az egészségügyre szánt pénzeket.
Akkor nem lehetne eljátszani ezt a trükköt, amit most művelnek,
mert akkor a munkavállaló látná, hogy ezt a nagybruttó bérét
akarják most 10 százalékkal csökkenteni. Rövid időn belül
– mivel most ezek a pénzek majd nem érkeznek be – a nyugdíjak
és az egészségügyi ellátás radikális lerontása következik
be. Akár 3000 forintos vizitdíjjal is számolhatunk, mondjuk 5
éven belül. Ezzel az eszközzel évente akár ezermilliárdos összeget
szivattyúzhatnak át a munkavállalóktól a tőketulajdonosok
felé.
– Az uralkodó elit egésze asszisztál
ehhez a folyamathoz?
–
A Reformszövetség összetételét vizsgálva azt látjuk, hogy a
kezdeményezők a legnagyobb tőkestruktúrák. Hiszen a Reformszövetség
egyik vezéralakja az ország leggazdagabb embere (Demján Sándor)–
tehát ebből a szempontból semmilyen illúziónk nem lehet,
hiszen a leghatalmasabb tőkestruktúrák a saját érdekeiket próbálják
meg érvényesíteni. Így ez történik ebben a folyamatban is.
Bibó szavaival élve, ha egy társadalom a hazugságok zsákutcájába
beleszorul, akkor ez az elit erkölcsi és értelmi lezülléséhez
vezet. E romláshoz a jelenlegi uralkodó elit egésze asszisztál.
Az elitnek tízezer év óta az a feladata, hogy védje meg és
gyarapítsa a felelősségére bízott nemzettestet, észben és
erényben dús legyen. Vagyis ismerje fel a valós viszonyokat,
legyen érvényes tudása arról a világról, amelyben élünk.
Legyen erkölcsi tartása, bátorsága és becsületessége ahhoz,
hogy az adott közösség alapvető stratégiai érdekeit érvényesítse.
Jelenleg ennek pontosan a fordítottjával állunk szemben. Ez az
elit a Reformszövetségben most teljes mértékben behódol a
magyar társadalom számára az elmúlt húsz évben óriási
pusztulást – így a jelenlegi válságot is – hozó globális
tőkének és helyi képviselőinek, tehát magára hagyja nemzetét
történelmének egyik veszélyes és kritikus fordulópontján.
Ezen javaslatok radikálisan rontják a nyugdíjba vonulás lehetőségeit,
rosszabbak lesznek a nyugdíjfeltételek. Tudomásul kell venni,
hogy azt az évente több mint ezermilliárd forintot, amit a tőke
nyerne ezzel, nem más, mint nemzeti ajándék a tőkének.
– Tehát a Reformszövetség ötlete:a
népet sanyargatjuk azért, hogy a nemzetközi tőke ezután is
zavartalanul szivattyúzhassa ki országunkból a pénzt?
–
Így van. A tőkének ajándékot adunk. A lényege gyakorlatilag
ez. A jövedelmi folyamoknak egy brutális átalakítása, ráadásul
úgy, hogy a tőke, a globális tőke, a nagytőke javára történik.
Az eddig is már katasztrofális helyzetben lévő kifosztott többségnek
a rovására. Ez a nagykoalíció, ha úgy tetszik egy brutális
fordulattal, minden eddiginél nagyobb átcsoportosítást kívánna
végrehajtani a nemzetközi, tehát a globális tőke javára,
illetve a kifosztott pária létben tengődő munkaerő
tulajdonosok rovására. Ebben a kvázi polgárháborús
helyzetben, ahol most már nem is csak az alsó 30-40%, hanem az
alsó 70–80% került katasztrofális helyzetbe. A középosztálybeli
vagy középrétegbeli családok tömegei, százezrei járhatnak rövidesen,
vagy részben már jártak is úgy, hogy mondjuk 3 hónap alatt kétszeresére,
vagy háromszorosára nő a törlesztőrészletük a bankok felé,
miközben a bevételeik meg radikálisan csökkennek. Ilyen
helyzetben csillogó szemmel és komolykodva, igen magas
intellektuális szinten megfogalmazva, a nemzet javára tett lépésként
tüntetik fel iszonyatos ötletüket a Reformszövetség kezdeményezői.
Ebben a helyzetben a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális
elitek brutálisan, cinikus gátlástalansággal hagyják cserben
a pusztulásra ítélt magyar társadalmat, amire egyszerűen nem
lehet szavakat találni. Az álságos beszédnek, a hamis értelmezésű
keretnek, felépítésének, és óriási média hátszéllel való
terjesztésének ez olyan döbbenetes megnyilvánulása, amire elég
nehéz szavakat találni.
– A reformerek összefogtak, csakhogy a
társadalom ellen?
–
Igen, pontosan erről van szó. Ezzel lényegében elvágják az
utolsó szolidaritási köteléket, vagy arra készülnek, hogy az
utolsó szolidaritási kötelékeket is eloldják. Durván szólva:
aki hülye, haljon meg. Cinikus megközelítési módja: az ördög
vigye a gyöngét, ahogy annak idején a Rothschildok fogalmaztak.
Ebben benne van az elmúlt egy-két évszázad pusztító logikája,
a jakobinus, a bolsevik és a neoliberális-globálnyik diktatúra,
ami ugye történelmileg ugyanannak a pusztító világerőnek a
megnyilvánulása. Minden attól függ, hogy a magyar társadalom
képes lesz-e mindezt felismerni, és végre valóban cselekedni.
Ahhoz viszont, hogy egy emberi közösség cselekedni tudjon, két
előzetes létműveletre van szükség. Az egyik az elbeszélhetőség,
a másik meg a megbeszélhetőség. Az igazán nagy katasztrófa
azért van, mert ma senki nem segíti a végveszélybe került
magyar társadalmat abban, hogy cselekedni tudjon, és cselekvése
megalapozása érdekében elbeszélhetővé tegye a helyzetét,
illetve hogy megbeszélhetővé tegye, hogy mit és hogyan kellene
tennie. Ez azért van így, mert tönkrezúzták a kommunikációs
tereinket, tehát a nemzet egyszerűen képtelen magával szóba
állni. Nincs hol, mert pusztító kereskedelmi tévék és egyéb
hamis tematizációs létesítmények vannak annak a valaminek a
helyén, amit nemzeti kommunikációs térnek hívnak, ami arra
szolgálna, hogy ott a nemzet elbeszélhetővé tegye a helyzetét.
Illetve, ahol fölépíthetné a kifosztottak összefogását, a
80-90%-ot jelentő nemzeti többséget. Ha a katasztrófa bekövetkezik
– márpedig, ha az elitek az eddigi úton haladnak, akkor akár
az is bekövetkezhet 1-2 éven belül – agyonzúzza mind a
jobboldali, mind a baloldali részét a nemzetnek. Tehát ha nem képes
kijózanodni a magyar társadalom vesztes létre ítélt 90%-a, és
tudomásul venni, hogy csak egy nemzeti elbeszélési mód, és
egy nemzeti összefogás, ha úgy tetszik egy nemzeti újraegyesítés
keretében megvalósuló összefogás vetheti meg az alapjait egy
egységes cselekvésnek, ami visszafordíthat minket erről a
lepusztulási lejtőről, az tényleg a végzetünket jelentheti.
Nincs kristályosodási pont. A törekvések már megszületnének,
de nem tudnak felépülni éppen emiatt.
– Gyurcsány 180 milliárd eurót kért
az EU-tól. Úgy néz ki, hogy nem fognak adni.
–
Igen, én is úgy látom. Tényleg a tűzzel játszik az európai
elit, és rendkívül felelőtlenül viselkedik. Tudomásul
kellene venni azt, hogy számukra a segítség kérése akár üzleti
ajánlat is lehet. Egyébként Orbán Viktor is hasonlóval kísérletezett,
és ő is többé-kevésbé kudarccal járt, ami teljesen logikus
ebben az esetben. Tudniillik egyszerűen arról van szó, hogy évente
kb. ekkora összeget szivattyúznak ki adósságszolgálat és
profit címén a térségből, pontosan ekkora összeget, 170
milliárd eurót. Na most ezt az egészet elveszíthetik. Két éven
belül az egész térség összeomlik, és nem lesz szivattyúznivaló,
sőt bizonyos értelemben véve még nekik kerülhet pénzbe, ha
itt a térségben egy permanens polgárháború alakul ki. Tehát
nemcsak hogy pénzt nem fognak innen kivonni, hanem a térség
null szinten való fenntartása is pénzbe fog nekik kerülni. A
helyükben alaposabban megfontolnám ezt a kérést, mert ha nem
veszik észre, hogy Kelet-Európa csak egy jelentős, egy évtizeden
át tartó erőforrás áramlás módosítással tartható életben,
akkor ez számukra jelent üzleti értelemben véve is rendkívül
súlyos veszteséget. Ezért kellene, hogy Orbán Viktor nyíltan
is hirdesse meg, mondjuk a washingtoni konszenzus helyett a
budapesti konszenzust, tehát egy olyan tárgyalási rendszert,
ami alapjaiban változtatja meg, váltja fel azt a nyilvánvalóan
megbukott rendszert, amit a rendszerváltás rendszereként ismertünk
az elmúlt 20 évben.
Oláh János József
|