|
 2009.03.13.
Társadalmi kriminológia
A
napokban két magyar író életútjával foglalkoztam, mindkettőt
nagyra értékelem és élvezettel olvasom. Kezdettől munkatársai
voltak a száz éve indult Nyugatnak, disztingvált, hangsúlyozottan
polgári írók, éppen ezért lepett meg a nyomor, amelyben
felcseperedtek. Révész Béláról (képen) és Elek Artúrról
van szó, akiknek műveit olvasgatva, decens fotográfiáit nézve,
az ember hajlamos valamiféle rózsaszínű, selyemtapétás, enyhén
parfümillatú, nevelőnős gyermekszobát képzelni indíttatásuk
színhelyeként. Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyomor legmélyebb
rétegeiből kászálódtak elő. Révész – anyja analfabéta
volt – gyermek- és ifjúkora a napról napra élés, az évekig
tartó megalázó „feleágyrajárás” – (két nincstelen
aludt egy ágyon, mert csak így tudták kifizetni) –, a nyomorúságos
házitanítóskodás, a szürke albérletek, és a napi be-, majd
visszagyaloglás Újpestről a Knézits utcába – mivel drága a
villamos – a legnagyobb kánikulákban és a leghidegebb teleken
is magától értetődő sors volt. Révész nem panaszkodva írja
le mindezt, csupán rögzíti, mint tényeket. Elek Artúr sem önsajnálatból,
csupán írói alaposságból veti papírra gyermekkora kályha és
minden fűtés nélküli, nedves pinceszobájának emlékét.
Fogyasztói társadalmunk vértjei mögül, ahol naponta fél
tucatszor biztosít minket a tévéreklám arról, hogy az új
francia sampon alanyi jogon jár nekünk – („Mert megérdemli!”)
–, hajlamosak vagyunk teljesen megfeledkezni egy történelmi tényről:
alig két-három generációval korábban roppant szegénység,
megható puritánság jellemezte az átlag magyar életét. Nagyszüleink
és dédszüleink ma már elképzelhetetlen egyszerűségben éltek,
ahol sárgaborsó-főzelék volt az ebéd, háziszappannal, fateknőben
mostak, szégyen nélkül viseltek foltozott ruhát, évtizedekig
hordtak egy télikabátot, petróleumlámpával világítottak,
malátából készült Frank-kávépótlóból csinálták a kávét,
és a priznic mellett a jó erős kamillatea volt a gyógyszer a
betegnek. Tudom és látom, nagyon sok szegény ember van ma is
– és most nem az utcán kéregető hajléktalanokra gondolok
–, de a ma szegény embere minőségileg más kategóriában él,
mint ahogyan elei éltek. Sőt, szinte plutokratának tűnik hozzájuk
képest. Túlfűtött lakásokban panaszkodunk a távhőszámlára,
a színes tévé előtt nassolva szidjuk az árakat és az inflációt,
külföldi sítúránkat tervezve jajgatunk a forint árfolyamának
zuhanásán. Mindenben igazunk van, mert minden cechet nekünk
kell végül rendezni, de a helyzetünk – legyen bár egyre
nehezebb és reménytelenebb – alapvetően nem azonos a száz évvel
ezelőtti lét bibliai szegénységének állagával. És ez
aggaszt engem, mert tartok tőle, nagyobb baj ez, mint gondoljuk.
Ugyanis az emberiség történetének ezredei a szegénység
keretei között zajlottak, torokszorító szegénység és nélkülözés
szülte a gótikát, a reneszánszt, a barokkot, miként jóval később
a Montmartre éhező és nélkülöző festői az
impresszionizmust. A szegénység szült minden új gondolatot,
nagyszerűséget és „haladást”, de most a természet
megsokallta plutokrataságunk, önző, modern pazarlásunk, értelmetlen
energia- és anyagigényeink egyre növekvő elvárásait, és
gazdasági válságot küldött a világra, hogy az állítsa
vissza a rendet: helyezze vissza jogaiba a szent és teremtő szegénységet.
Hajlamos vagyok a működési válságba zuhant, távlatát
vesztett, fuldokló világ jelenlegi helyzetét úgy értelmezni,
mint kiérdemelt sorscsapást: letértünk a helyes – a teremtménynek
kijelölt – útról, és most kegyetlen közömbösséggel pöccint
vissza minket helyünkre a nagy Rendező. Keresztényként így látom,
magyarként viszont némileg másképp. A magyar kormány, az
ezerszer átkozott MSZP, Gyurcsány Ferenc és parlamenti játszótársai,
a Kóka-arcú SZDSZ, és az Ibolyaillatú MDF emlékeztetnek engem
arra az ízléstelen, de fölöttébb elterjedt gyakorlatra, hogy
a nagy budapesti kórházak közvetlen környékén, a bejáratukkal
szemben – nem ritkán a kórházon belül! –, ott működik a
temetkezési vállalkozó, aki egyetlenként, nyíltan üzleti
hasznot profitál a halál tragédiájából. Mondhatná valaki e
vállalkozások, s így közvetve Gyurcsányék védelmében, hogy
túllihegem a dolgot, hiszen a halottakat el kell temetni, és
akkor már minél egyszerűbb ennek intézése, annál jobb
mindenkinek. Talán igaz, csakhogy van egy kis bibi a Gyurcsányféle
nemzettemetési vállalkozás működési szabályzata körül: ők
a dolgok leegyszerűsítésének érdekében addig mennek el, hogy
ügyes ráhatással előre hozzák, kifejezetten gyorsítják a
beteg elhunytát. Nyilván abból indulnak ki, hogy az úgyis
haldoklik, és akkor igazán mindegy, mikor és mibe hal bele. Bármivel
érveljenek is a reformeres kormány vállalkozói, ez már azért
nem egészen az a klasszikus temetkezési szolgáltatás, ahol
ember tervez, Isten végez. Tény, hogy a világgazdasági válság
egyenes folyományaként nagy beteg a magyar gazdaság is, talán
beleroppan a körülmények nyomásába, talán nem. Azt mondanám,
hogy kétesélyes a beteg sorsa: vagy meggyógyul vagy nem. De
mert Gyurcsány Ferencnek hívják a kormány fejét, de mert a lényegi
döntések az Apró-villában születnek, de mert egy példátlanul
felelőtlen, baloldali parlamenti többség a történések hangadója,
a „vagy nem” sokkal valószínűbb és tapinthatóbb realitásnak
látszik. A magyar jogrendben is és a nemzetközi joggyakorlatban
is ugyanolyan súlyos bűncselekményként – jogtiszta gyilkosságként
– értelmezik a halálos beteg megölését, mint a makkegészséges
áldozatét. Haldoklót ölni különösen aljas, erkölcstelen
gyilkosság, amelynek megítélésében nem enyhítő, csakis súlyosbító
körülmény lehet azt áldozat beteg, kiszolgáltatott mivolta.
Javaslom Gyurcsányéknak, hogy – ezúttal még a bíróságon kívül
– nézzenek szembe ezzel a kriminológiai alapvetéssel.
Szőcs Zoltán
|
