|
 2009.03.20.
A Baader Meinhof csoport
(Uli Edel filmje)
Úgy
látszik, a német filmipar számára bő hatvan évvel a háború
befejezése után érkezett el az az alkalmas idő, amikor a történelmi
hűségnek megfelelően mutathatják be közelmúltjuk eseményeit,
azaz saját maguk szemszögéből láttathatják az 1940-es évektől
kezdődő és napjainkig tartó cselekedeteiket. Nem kell már
annyira a győztesek „érzékenységére” tekintettel lenniük,
nem muszáj az angolok, amerikaiak és a franciák sablonjait kötelező
jelleggel átvenniük, vagyis nem várják már el, hogy lépten-nyomon
azt hirdessék, minden német náci, idegbeteg, és torz lelkületű
volt. A sort a Good bye Lenin! nyitotta meg 2003-ban, amiben az
NDK szétesését igencsak keserédes formában szemlélhették a
nézők, majd 2005-ben A bukás következett, amiben Hitler életének
utolsó 12 napját kísérhették figyelemmel. Ezek a filmes alkotások
arról tesznek tanúbizonyságot, miszerint lassan-lassan tárható
a németeket vérszomjas, kegyetlen népségként körbezáró
kalitka ajtaja, s ezzel az óvatos nyitással a tisztábban látás
ideje eljöhet, a józanabb mérlegelés megkezdődhet. A Baader
Meinhof csoport című filmnek is ugyanaz, a történelmi tények
iránt fogékony Bernd Eichinger a producere, aki A bukásnak is.
Ennek a költséges, mintegy 20 millió euróba kerülő filmnek a
forgatókönyve Stefan Aust a filmmel azonos című, közel ötszáz
oldalas könyve alapján készült. Aust a Der Springer című
liberálbalos lapot szerkesztette, személyesen ismerte Ulrike
Meinhofot, sőt barátságban állt vele. Aust tudósított az
1970-es évekbeli diáklázadásokról, a Vörös Hadsereg Frakció,
a RAF merényleteiről, a frakciótagok elleni perekről. Edel,
Eichinger és Aust, tehát három olyan, a hatvanas éveit taposó
férfiú működött közre ennek a filmnek a létrehozásában,
akik megélték ezt a korszakot.
 Mindhárman
a legnagyobb fokú, a dokumentumfilmeknél kötelező forrásértékűségre
törekedtek, még akkor is, ha ez a filmes formanyelv rovására történt.
A filmet Németországban tavaly, szeptember utolsó napjaiban
kezdték el vetíteni, és azóta is óriási érdeklődés nyilvánul
meg iránta. Jelölték az ez évi Legjobb idegennyelvű film
kategóriájában a Golden Globe- és az Oscar-díjra is. A Baader
Meinhof csoport hazánkban ez év március 12-étől látható a
mozikban. A film bemutató vetítését Pesten a Goethe Intézetben
tartották március 2-án, ahol megjelent Astrid Proll, a közelmúltban
szabadon bocsátott egykori RAF-terrorista, aki Anette Vowinckel német
történésszel és a közönséggel is beszélgetett. A Baader
Meinhof csoport című, igen hosszú, két és félórás filmbe
archív felvételeket, korabeli híradórészleteket is bevágtak,
amik a hitelességet erősítik. A film a valóságnak megfelelően,
tárgyilagosan, mindenfajta részrehajlás nélkül tárja fel
ennek a szervezetnek a megalakulásához vezető okokat, akcióiknak,
vagyis bombamerényleteiknek, emberrablásaiknak kegyetlen és kíméletlen
végrehajtását, hatalmukat szimpatizánsaik lelke felett, és
hatásukat az utánuk jövő még vadabb terroristanemzedékre.
Bemutatja a tagok eltérő jellemét: az életet habzsoló, izgága,
a nőket, a gyors kocsikat kedvelő, túlfűtött Andreas Baadert,
a dekoratív, cicaként doromboló, ugyanakkor nőstényoroszlánként
küzdő Gudrun Enssilint és a szigorú, mosolytalan, gyermekeiről
is lemondó Ulrike Meinhofot.
 A
publikum láthatja, miként hőbörögtek a börtönben, hogyan tépték
a szájukat a tárgyalásokon, és gyalázták, sértegették a bírókat,
mi módon hatott rájuk az elzártság, aminek következtében
fokozatosan leépültek, majd öngyilkosságot követtek el. Haláluk
után pedig a másod-és harmadgenerációs terroristák mennyivel
vérszomjasabbak és embertelenebbek voltak az alapítóknál. A Vörös
Hadsereg Frakció nevű szélsőbaloldali terrorszervezet a
hajdani NSZK-ban alakult meg az 1970-es években, habár ők
magukat inkább városi gerilláknak szerették nevezni. Összesen
58 ember haláláért felelősek, 32 politikust öltek meg, de jogász,
gazdasági vezető, katona, rendőr és testőr is akad az áldozataik
között. Abban az időben a nyugati, jómódban élő, unatkozó
fiatalokat valamiféle balos romantika hevítette. Ezek a
neomarxista ifjak rajongtak Sztalinért, Ho Shi Minhért, Fidel
Castróért, Che Guevarráért, megvetették a pénz uralta
kapitalista világrendet, gyűlölték Amerikát Vietnam bombázásáért,
de Izraelt is elítélték, ugyanis a zsidó államot a
palesztinok elleni állami terrorizmussal vádolták. Abban az időben
– sőt még a ma is – számosan együtt éreznek a RAF-fal, és
vonzónak találják eszméiket, zavaros politikai hitvallásukat.
Nagy hiányosságuk ezeknek a szalonbolsevistáknak, hogy
leninista világforradalmi elméletüket nem próbálták ki a
gyakorlatban, azaz nem telepedtek le valamelyik vasfüggönyön túli,
a szovjet blokkba tartozó proletárdiktatúrában. Belekóstoltak
volna, hogy milyen is az élet minősége a létező
kommunizmusban, aminek elterjesztésért olyan buzgón munkálkodtak,
bizonyára rögtön megváltozott volna a véleményük, és kijózanodtak
volna forradalmi elragadtatásukból.
Dr. Petővári Ágnes
|
