vissza a főoldalra

 2009.03.27. 

Vezetőláncon

Az előemberek világában – a tévézés előtti korszakot tekintem annak –, még a „száll az ének szájról szájra” határozta meg a hallomás utáni kommunikáció fősodrát: a fülekbe kellett rágni azt, ami fontos volt. Ma más a trendi, mert a látvány, a képiség minden más közlésmódot kiszorított a társadalmi érintkezésből. Aki ad magára, már nem olvas, és könnyűzenei hangversenyre is csak akkor megy, ha a hangzás mellett magával ragadó fény- és lézereffektusok teszik számára látványilag elviselhetővé az ott-tartózkodást. Ezért lehet, hogy annak, aki ismerni akarja a XIX. századot, korabeli szövegeket kell elemeznie, annak, aki a XXI. század lényegiségét szeretné analizálni, korabeli fotókat, filmen rögzített jeleneteket kell megérteni. Vegyünk egy egyszerű példát. Ahány ház, annyi szokás, annyi jogrend, annyi joggyakorlat. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy az elmúlt húsz évben a magyar közszolgálati tévében mikor és hányszor láttam olyan bírósági tudósítást, ahol a vádlottat úgynevezett vezetőláncon kísérik a rabőrök, csak elvétve emlékszem ilyenre, néhány kirívóan veszélyes és agresszív gyilkos esetében. Kivéve az utóbbi hónapokat, mióta is az esti Híradó legmegszokottabb motívumai közé tartozik a vezetőláncon kísért, rendkívül veszélyes és agyafúrt bűnöző, bizonyos Zuschlag János, akihez néhány hete hasonló képi narráció körítésében – azaz vezetőláncon kísérve – csatlakozni volt kénytelen Hunvald György, Budapest VII. kerületének polgármestere is. Ők ketten ma azok a társadalmilag kiemelten veszélyes, szökés szempontjából pedig minden elővigyázatosságot fokozottan igénylő bűnözők, akikkel szemben nem lehet eléggé óvatos az igazságszolgáltatás: ha már sikerült elkapnunk őket, nagyon vigyázni kell, hogy meg ne lógjanak. (Nyilván nem kevés rutinjuk van ebben is.)

Mi köti össze ezt a két, minden hájjal megkent embert, mitől válhatott sorsuk ilyen párhuzamossá? (Ajánlott szakirodalom: Plutharkosz: Párhuzamos életrajzok.) Kapásból azonnal adódna is egy jól megragadható közös nevező: mindketten magas beosztású MSZP-s politikusok. Eseteik vizsgálgatása során mégis valami azt súgta nekem, hogy ennek az MSZP-s előéletnek igazán nincs jelentősége a mostani vezetőláncos jelen és a börtönnel fenyegető jövő szempontjából. Hacsak az nem, hogy feltűnően nagy nyilvánosságot kapó meghurcolásuk, amely nyilván kínos a kormánypártnak, mégiscsak napi híranyaggá válik, ugyanis a külső és belső sebektől vérző MSZP nem képes megvédeni az embereit: Gyurcsány már alig bír operatív hatalommal ebben az országban. Mások akarják és rendezik meg ezt a vezetőláncos dramaturgiát, olyan erők, melyekkel szemben az MSZP tehetetlen báb. Emlékeztetnék rá, hogy a rabosított polgármester indirekt módon, egy meglehetősen homályos és rejtélyes vádalku következtében vált vádlottá, sőt fővádlottá. Hunvald György, Erzsébetváros polgármestere fiatal ember, négygyermekes családapa, és népszerűtlen elődeivel ellentétben szokatlanul népszerű a kerületben, ahol immár második ciklusban is bizalmat nyert. Annál inkább nem hagy nyugodni a kérdés, mi van e mögött a vezetőláncos szigorúság mögött, mitől lett hirtelen „befolyásolásra törekvő bűnsegéd” egy végét nem láthatóan kiterjedt „kerületi ingatlapanama” főszereplője? És aki keres, az talál is, kutakodásaim közben – hála a beszédes és szintén vezetőláncos Zuschlag-ügynek – kialakult egy elképzelésem arról, mi okozta Hunvald bukását. Szívesen megosztom önökkel. A történet még 2000-ben, dr. Szabó Zoltán polgármesterkedése alatt kezdődik azzal, hogy Szabó szorgalmazására, az MSZP-s és az SZDSZ-es képviselők hangos üdvözlése közepette a kerület képviselő-testülete napirendre tűzte – a saját címerrel a megalakulása óta nem rendelkező Erzsébetváros – címerének megtervezését, és ezt egy heraldikusnak ki is adta. Négy változat született, hogy demokratikus népszavazással lehessen kiválasztani a legszebbet – mert ennél soha nem adta volna alább a demokrata Szabó Zoltán. Csakhogy volt egy kis bibi: mindegyiken ott éktelenkedett egy menóra, annak demonstrálásaként, hogy a VII. kerület a „budapesti zsidó negyed”. Vagy ha eddig nem volt az, akkor ezentúl az lesz. E sorok írója még 2000. október 30-án, Szégyen és gyalázat címmel megírta a Magyar Fórumban a véleményét erről a tervről, ezt most nem ismétlem meg, de arra utalnék, hogy a menóra egy idegen ország hivatalos állami címere is, ily módon egy budapesti kerület jelképeként való használata több mint visszás és nemzetközi jogilag sem biztos, hogy helyénvaló. Arról nem is beszélve, hogy ha a VII. kerület minden útkereszteződésére kirakunk 8 menórát – ugyanis most az a divat, hogy az utcanévtáblákon ott virít a kerület címere –, vajon nem vonjuk-e fejünkre a kissé túl temperamentumos palesztin terrorista körök haragját, ne adj Isten, nem válik-e célpontjukká menórás kerületünk? Végül is olyan széles körű felháborodást váltott ki az ötlet, hogy ideiglenesen le is vették a napirendről. Aztán Szabó Zoltánt is elsöpörték a változások, remélni merem, hogy nem ideiglenesen. Az agilis Hunvald tervei között kiemelt szerepet kapott a lerobbant Garay téri piac helyére tervezett – azóta meg is valósult – Garay-centrum felépítése. Minden építkezés bontással kezdődik, és ez ősrégi piac bontása nem várt eredményt hozott: előkerült főbejárata felett a teljesen elfelejtett, évtizedek óta befalazott kerületi címerpajzs, amelyet balról Buda oroszlánja, jobbról Pest griffje tart és védelmez. Eleink tehát a kerület születésekor megterveztették a címert, de a helytörténet örök titka marad, hogy az miért és hogyan felejtődött el. Hunvald György mindenesetre 2004-ben a kerületi képviselő-testület elé tárta a szenzációs értékű leletet és javasolta, hogy a megoldódni nem tudó jelképügyet ezen címer hivatalos elfogadásával zárják le. Ez meg is történt. Rövidre rá az oroszlános-griffes, régi-új kerületi címer márványtáblába vésve megjelent az önkormányzat bejáratánál, és az eredetileg megtalált kőcímer két példánya ott áll őrt a Garay-centrum főbejárata előtti kis parkban. Magánvéleményem szerint, ha Hunvald nem akadályozza meg a menórás címer térfoglalását, és a Garay-centrum bejáratánál ma jobbról és balról egy-egy kőbe vésett, menórás címer üdvözölné az arra járókat, Hunvald ünnepelt polgármester lenne és nem „befolyásolásra törekvő, ingatlanpanamázó bűnsegéd”. 2004 óta tehát van saját címerünk, de érezhetően megfagyott a légkör Hunvald körül: nem tudott a szerencsétlen olyan dolgot csinálni, ami jó lett volna. Támadták a Rózsák terén felavatott ’56-os emlékmű miatt: minek egy kerületnek saját emlékmű, amikor ott a központi a Parlament előtt? De ha már megcsinálták, ki látott már olyat, hogy egy szárnyas angyalt ábrázol a szobor? Támadták a Klauzál téri 1848-as emlékmű miatt: nevetséges és felesleges pénzkidobás, nincs ott helye annak az emlékműnek. A letartóztatását követő 24 órán belül Demszky főpolgármester – aki nyilván még sosem hallott az ártatlanság vélelméről – felszólította, hogy mondjon le fővárosi mandátumáról. Hunvald ezt nagyon bölcsen megtagadta, így elveszett Demszky többsége, és a főváros büdzsé nélkül marad az idén. A közvélemény előtt ezért egyedül, csakis Hunvald a felelős. Hazug mivoltát a napokban a Népszabadság is megszellőztette: az AKKU névre hallgató kulturális központot biztosította segítségéről, és most csak ül a börtönben és hallgat, magukra hagyva az AKKU-sokat. (Igazán elintézhetné onnan is, ha akarná.) Ezen a ponton nem tudom megkerülni a kérdést: miért, hogy a tízmilliárdos nagyságrendű bűncselekményekkel vádolt Posta Bankos Princz Gábort, a leleményes Kulcsár Attilát, vagy az emlékezetes Tocsik Mártikát soha, egyetlen alkalommal sem láttam vezetőláncon, sőt, ha jól tudom, letartóztatva sem voltak. Mindezen összefüggéseket a Zuschlag-ügy világosította meg bennem: az ifjú szocialista politikus még hosszú évtizedekig ostromolhatta volna karrierje hegyormait, cédulázhatta volna át a pártpénzeket, ha véletlenül, azon a bizonyos hideg napon, a Terror Háza előtt nem enged meg magának egy ízetlen viccet a holokausztról – élő tévéadásban. Az én értelmezésem szerint ő a vicc miatt van vezetőláncon, Hunvald a címerügy miatt. Ugyanis egyre határozottabb, nyíltabb és radikálisabb visszacsapásra számíthat mindenki Magyarországon – és nem csak itt –, aki a zsidó érzékenység vagy érdekeltség ellen vét. Miért, miért nem, de az ő véleményhatékonyságuk jóval energikusabb a mienknél.

Szőcs Zoltán