|
 2009.03.27.
Frontokon edződött háborús tudósító
Szaniszló Ferenc
1960. október 7-én született Csengerben. Csegöldön telt
gyerekkora, Fehérgyarmaton serdült, Szegeden katonáskodott,
Moszkvában végezte az egyetemet. Tanúja lehetett egy világbirodalom
romlásának és összeomlásának. Huszonöt esztendősen már a
Magyar Hírlap moszkvai tudósítójaként élte meg Gorbacsov korát,
majd a Magyar Televízióban, amelyet számára Sugár András
fedezett föl, és ahová Chrudinák Alajos hívta, a Panoráma
munkatársaként előbb a volt szovjet térséggel, majd a Balkánnal
foglalkozott. Valamennyi balkáni háborúról tudósított. Két
filmje – a srebrenicai tömeggyilkosságról és a kárpáti
szovjet titkos radarállomás leleplezéséről szóló –
elismerésben részesült a monte carlói nemzetközi tévésfesztiválon.
1989-ben Lázállam címmel írt könyvet Sztalin és Berija haláláról.
Társszerzője volt a Magyar Hírlap két kötetének: 1987-ben a
Magyarnak lenni, 1988- ban a Sztalin címűnek. Indulása óta
rendszeres szerzője a Metropol című, legnagyobb példányszámú
hazai napilapnak. 1992-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság díjat
kapott – az elsők között. 2000-ben pedig – szintén elsőként
– Európa-érmet a polgári újságírásért.
– Gyermekkori álma volt, hogy újságírással
foglalkozzon?
– Szüleim, testvéreim, s a tágas rokonságban szinte
mindenki tanító. A tiszántúli reformátusok konok akaratosságával
és eleve elrendeltségével nekem is azzá kellett volna lennem,
de kedves költőm, József Attila szavaival úgy gondoltam: én
egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani.
Gyerekkoromban először költőnek készültem, aztán írónak,
és ebből alakult az újságírás, amit nagy szeretettel csinálok.
Moszkvában végeztem ösztöndíjjal. Elvtársi, baráti háttér
nélkül kerültem ki. A hetvenes években, mint vidéki diáknak,
aki világot szeretne látni, lehetőségem volt jelentkezni
nemzetközi újságírás szakra, Moszkvába. Egy olyan intézménybe,
amely annak idején a világ egyik legjobb egyeteme volt. Ezt az
egyetemet végezte el Chrudinák Alajos, Szűrös Mátyás, de
mondhatnék nagyon sok nevet a mai jobb- és baloldalról egyaránt,
akik szintén ott végeztek. Nekem ez az egyetem nem csak arra
volt jó, hogy idegen nyelveket tanultam és világot láttam,
hanem tanúja lehettem egy világbirodalom romlásának és összeomlásának
is. A brezsnyevi szocializmus tetőfokától a hanyatlásig. A kis
iskola az egyetem volt, de a nagy iskola a világbirodalom, amelyről
mindenki azt hitte, hogy megrendíthetetlen.
– Hogyan élte át az összeomlás
folyamatát?
– Az egy embertelen rendszer volt. Akkor már tömegesen
nem hurcolták el az embereket a Gulágra, de naponta több órát
kellett sorban állni az alapvetően pocsék minőségű élelmiszerért,
és a hatalom durván bánt az emberekkel. Feleségem orosz,
moszkvai, akinek a nagyapja lengyel volt, és Sztalin kivégeztette.
Feleségem a Nemzetközi Baráti Társaságok Szövetségében
dolgozott, a szocialista országok baráti kapcsolatait ápolta ez
a szervezet. Innen ki kellett lépnie, mert összebarátkozott egy
szocialista országbeli diákkal – velem. Ezután meghurcoltatások,
kihallgatások áldozata lett. Úgy bántak vele, mintha egy illegális
ellenzéki disszidenssel lett volna kapcsolata. Ez volt a nagy
szocialista barátság. A szovjet szocializmus egy életképtelen
rendszer volt, de mivel az ország óriási katonai létszámmal
rendelkezett, ezért senki nem gondolta, hogy szét fog hullani.
– Később a Magyar Hírlap moszkvai
tudósítója lett. Hogyan figyeltek fel önre itthon?
– A Magyar Hírlap egy kis szellemi műhely volt. Kis lap
révén, többet megengedhetett, mint akkoriban más újságok.
Abból a szerkesztőségből majdnem mindenki sikeres lett, akár
jobb vagy baloldalon. Az akkori lap vezetése úgy döntött, hogy
tapasztalataimnak köszönhetően huszonöt évesen kiküldenek
moszkvai tudósítónak. Pedig nem voltam párttag, ráadásul a
KISZ-ből Moszkvában tettek ki, tehát politikai szempontból nem
voltam nagyon megbízható, nem voltam pártkáder, ezért is kerülhettem
„csak”, de inkább azt mondom, hála az Istennek, a Magyar Hírlaphoz.
A szovjet követség többször feljelentett néhány őszinte írásomért.
A Gorbacsov-érában visszakerülni a Szovjetunióba nekem nagy történelmi
lehetőség volt. Akkor kezdődött a peresztrojka, a rendszer átalakítása.
Így nyilvánosságra kerülhetett sok, korábban tiltott téma,
mint például a harmincas évek brutalitásai, a sztalinizmus rémtettei,
a Gulág szörnyűségei.
– A kelet-európai szocializmus bukását
országról-országra kísérhette végig. A délszláv frontokról
is ön tájékoztatta a magyar embereket.
– Nekem Moszkva és a Gorbacsov-éra volt a kezdet, ott
szereztem szakmai nevet. Az ottani munkáimnak köszönhettem,
hogy a televízióból felfigyelt rám Sugár András. Az ő műsorában
ment le életem első tévés anyaga, ami az afganisztáni szovjet
veteránokról szólt, és szintén tiltott téma volt akkoriban.
Azután Buharin özvegyével, aki több évtizedet töltött a Gulágon,
készítettem interjút, amit Chrudinák Alajos adott le. Ezek után
figyeltek fel rám a televízióban. Komoly megtiszteltetés volt,
hogy a szakma nagy nevei hívtak a Panorámához dolgozni.
Eljutottam a Kaukázus frontjaira, Csernobilba, Irakba, Kurdisztánba,
Abháziába. Több nívódíjat, fesztiváldíjat szereztem. A
csernobili zónáról szóló dokumentumfilmem cseh fesztiváldíjat
kapott, s bejutott a Prix Itália döntőjébe. Voltam Kárpátalján,
ahol egy kis faluban, ha megjelentünk, néha megfordítottuk
jelenlétünkkel, műsorunkkal a választási eredményeket. Akkor
a Panoráma a térségben fogalom volt. Nemcsak a magyarok számára.
Erdélyben Chrudinák folytatott forradalmi tevékenységet, Sugár
Andris a Felvidékre, illetve Csehszlovákiába járt, ott hajtott
végre történelmi tetteket. Nekem pedig a Balkán jutott. Békeidőkben
mentem ki, az 1944-es magyarirtásról készítettem
dokumentumfilmet, amit be is tiltott az akkori televíziós vezetés.
Példátlan módon, az adásnapon vették le a műsorról. Amikor
elkezdődtek a háborúk, úgy éreztem, ott kell lennem.
Sportszerűtlen lett volna akkor kiszállni a térségből, másrészt
ez egy történelmi lehetőség volt számomra. Így a kezdetektől
végigjárhattam az összes háborút. Beszámoltam Szentlászló
és más magyar falvak szerb terroristák általi lerombolásáról.
A milosevicsi hatóságok is annyira komolyan vettek bennünket,
hogy nagyon sok helyen a Vajdaságban a Panoráma adásidejében
lekapcsolták a villanyszolgáltatást, hogy ne nézhessék a tévét.
– A Panoráma a rendszerváltás utáni
időszak áldozata lett. Hogyan tekint a magyarországi eseményekre?
– Egyrészt nem volt Magyarországon rendszerváltás.
Rendszert váltottak azok, akikhez mi jártunk, tehát Prágában
forradalom volt, az emberek kockáztatták az életüket a változásért,
de Varsóban is a Szolidaritás idejében, a rendkívüli állapot
alatt kockáztattak a lengyelek is. Még Romániában is harc
folyt, és később Belgrádban is. Nálunk a hatalmat egyszerűen
az egyik kézből a másikba rakták, semmi nem történt, a nép
pedig minden kompromisszumot elfogadott. Úgy érzem, rendszert
ott váltanak igazán, ahol az alapoktól kiásva rendezik át az
állami berendezkedést, nem pedig tovább reformálják a deformáltat.
Itt nem volt egy közös társadalmi élmény, egyszerűen a fejünk
felett gazdát cserélt az ország. Nem Moszkva, hanem Washington
lett az úr, ennyi történt. Ennél rosszabb, ennél eladósodottabb
helyzetet még a Kádár-rendszerrel sem értük volna el, bár ne
értsen félre, nem sírom vissza az akkori körülményeket. Az,
hogy azóta a magyar ember járhat külföldre, vagy vehet külföldi
árut, nem elég a szabadsághoz. Nézzük meg a cseheket, vagy az
oroszokat, ők nemzeti politikát folytatnak, nemzeti kincseiket,
értékeiket hazai kézben hagyták, pedig volt kísérlet rá,
hogy kiüssék a kezükből. Nagyon sok orosz ismerősöm mondja:
ma jó orosznak lenni. Nézzünk szét az utcán, jó magyarnak
lenni? A cseheknél is ez a helyzet. Nem úgy privatizáltak,
esztelenül és a dolgozókat kisemmizve, hogy csődbe vigyék az
országot. Ezek az országok, amelyek mögöttünk voltak, most fényévekre
vannak előttünk. Prágában húsz évvel ezelőtt közlekedni
siralmas volt, ma pedig Budapesten közlekedni siralmas. A
Don-kanyarban, Voronyezsben járt nemrég a településem polgármestere,
és csodálkozva nézte, hogy a milliós orosz nagyváros
infrastruktúrája jobb, mint Budapesté. A szomszédos országokat
a nemzeti politizálás juttatta előrébb, ami Magyarországról
sajnos hiányzott.
– Az egyik legnagyobb hiba, hogy a médiában
nem tettek rendet, hagyták a régi MSZMP-s káderek kezében a
televíziót, a sajtót.
– Sajnos ennek az újságnak is adott interjút olyan újságíró,
akivel én soha sorsközösséget nem vállalnék. Igaz, mi is
elhittük róla, hogy őszintén „rendszerváltó”. Mára
visszatért ugyanabba a nyájba, ahonnan küldték. Tehát a
jobboldalon is rengeteg volt az MSZMP-s. Olyan időszak volt előtte,
hogy legfeljebb rovatvezető lehetett az, aki nem lépett be a pártba.
Nekem szerencsém volt, soha nem voltam párttag. Voltak rendes
baloldaliak, de ők nem sokra vitték. Ha teljesen tiszta pályával
kezdtünk volna, akkor engem is eltávolítanak. Pedig attól,
hogy valaki Moszkvában végzett, nem feltétlenül lett
kommunista, sőt, ott utálhatta meg igazán a kommunizmust. Most,
már látjuk, hogy kik voltak gazemberek a kollegák közül, kik
voltak a beépítettek. Sokról még nem is tudjuk, hogy milyen kártékonyak
voltak. Amikor a délszláv háborúban forgattam, Antall József
volt a miniszterelnök. A nemzeti televízióban – mert azt hittük
akkor, hogy nemzeti – mégis meg kellett küzdenem azért, hogy
a Híradóba bekerüljenek a tudósításaim. Nem értettem, hogy
az én anyagaimat miért nem veszi át az állítólag „nagy
magyar” főszerkesztő, viszont a liberális szerkesztőktől
lehoztak mindent. Pedig homlokegyenesen mást mondtak, mint a valóság.
Aztán kiderült, hogy az illető az MSZP és az SZDSZ szekerét
tolja. Ezektől kellett volna megszabadulni. Ezek sajnos besároztak
minket is, és részben ők tették tönkre ezt a rendszerváltozásnak
nevezett tragikomédiát.
– Óriási hatással van a média az
emberekre, és nem a jó irányba vezeti a magyarságot. Mit lehet
tenni ez ellen 2009-ben?
– Aki értelmes és jövőt akar, az sajnos elmegy ebből
az országból. Ez is a szándék. Aki meg nem megy el, azt butítani
kell. A buta ember bután fogyaszt, annak minden eladható. A buta
ember bután szavaz, azzal minden megetethető a politikában is.
Az a cél, hogy buta embereket kell nevelni. Ennek azért van egy
hátulütője is: a buta ember időnként megrázza magát, és
akkor nekiugrik annak, aki elbutította.
– A Világ-Panorámában a magyarok elől
eltitkolt külföldi események is megjelennek, bemutatva, hogy
van más lehetőség.
– Nem szabad mindent a kereskedelmi csatornákra fogni,
nem kötelező azokat nézni, hallgatni, vagy olvasni a bulvárt.
Nem lehet gyenge az ember, ha van hite, van családja, mert ezek
erős várak, és segítségükkel ki lehet védeni a káros
befolyásokat. A buta világban a televíziók is butulnak. A mi
szakmánk is azért ment tönkre, mert igénytelenség uralja. Emlékszem
a régi Panorámánál – amit kétmillióan néztek – az
egyszerű emberek leveleire. Bányászok, földművesek, gyári
munkások írtak értelmes kérdéseket, véleményeket. Ma már
ez is megváltozott. Az embereknek több figyelmet kéne fordítani
az igényességre. Azt, hogy külföldről mi jön be, ellenőrizhetjük
mi magunk is, ha megvan bennünk a függetlenség iránti vágy. A
műsorommal ezt szeretném elősegíteni. Ez a korszak
telekommunikációs szempontból a végét járja, teljes a válság.
A nézői szokások, a digitalizálás teljesen kiszorítja a
mostani rendszert. Átalakulásra van ítélve. Persze nekünk ez
csak akkor jó, ha Magyarország önálló, független lesz.
Olyan, amilyennek a nyolcvanas évek végén gondoltuk. Most azt látom,
hogy akármilyen kormánya is lesz az országnak, olyan kevés
mozgástérrel rendelkezik, mint egy parafadugó az árvíz közepén.
De ezen lehet változtatni. A kérdés, akar-e változtatni a
nemzet, és merjük-e vállalni azt, amit nem valósítottunk meg.
Most a nyakunkba zúdították ezt a gazdasági válságot is, ami
erősen el van túlozva, mert átmegyünk Ausztriába, Szlovákiába,
de még Szerbiába is, és semmit nem tapasztalunk belőle. Ez
csak a kormány egy újabb ürügye magatehetetlen politikájának
elfedésére.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Kaptam az Echo Tv-ben egy nagyszerű lehetőséget, hogy
vezethetem és szerkeszthetem a Világ-Panoráma műsorát. Azt
teszem, amit szeretek, amihez értek, és itt jól érzem magam. Másrészt,
az emberek visszajelzéseiből és a nézettségből kiderül,
hogy van igény komoly hangvételű külpolitikai háttérműsorokra.
Bemutatni nem csak a történéseket kell, hanem a mögöttük lévő
dolgokat is, hogy az emberek el tudják helyezni Magyarországot a
világban. A televíziós munkám mellett írok egy könyvet is. A
háborús emlékeimet rendezem, és vannak még terveim, amelyeket
szeretnék megvalósítani. Az igazamért nekem is meg kellett
harcolnom, akárcsak őseimnek.
Oláh János József
|
