|
 2009.11.06.
A félreértő író
A
Népszabadság publicistája, bizonyos Ungváry Rudolf önmagát
íróként minősítve szignálta ünnepi cikkét ’56-ról, A félreértett
forradalom címmel. Mivel a jegyzet rossz szájízt okozott a
benne ügyesen elhelyezett – bár valójában ormótlan – csúsztatások
miatt, elkezdett érdekelni a szerző személye. Megszégyenülten
vallottam be magamnak ugyanis, hogy nekem semmit sem mond a neve,
de semmi gond, erre való az irodalmi lexikon. Nem is csalódtam,
az 1994-ben kiadott háromkötetes ismeri írónkat és hosszasan
ecseteli életútját, amely nem volt rögetlen ugyan, de igazából
nem sokban különbözött az 1956 utáni évek sok ezer más,
hasonlóan kisiklatott sorsú fiatal értelmiségijének sorsától.
Ami igazán zavart, az az írói életmű feltűnő hiánya volt:
köteteinek felsorolása – finoman szólva is – szerény
lista. Mintha azt sugallná a lexikon, hogy U. R.-nek az életútja
az írói teljesítménye. (Sosem fogom sem megérteni, sem
megbocsátani a lexikonszerkesztésbe durván belenyúló politika
jelenlétét: életmű nélküli aspiránsok, a literatúra határvidékén
maszatolók tucatjai belekerülnek, gazdag, jelentős, nagy hatású
életművet hátrahagyó írók, költők, kritikusok viszont említve
sincsenek benne. Na de ez más téma, hagyjuk máskorra.) Szeretnék
úriember maradni, ezért azzal kezdem, amivel egyetértek: a
forradalmat szinte az összes társadalmi réteg (paraszt, értelmiségi,
hívő, művész, munkás) sértettsége és gyűlölete váltotta
ki, de az a néhány nap, ami a forradalom győzelmétől a leveréséig
ívelt, minden dicsősége és egyedülvalósága ellenére sem ad
kellő merítési alapot annak kimondására, hogy az ország népe
egységes politikai nézeteket vallott volna: „…eufórián
alapuló nemzeti egységre hosszú távon semmi sem alapozható,
mert politikailag a nemzetek szükségszerűen nem egységesek.”
Eddig akár még egyet is értek Ungváry úrral, a továbbiakban
annál kevésbé.
Hamar
elárulja ugyanis, hogy szemében a forradalom bázisát alkotó
forradalmi tömeg csupán massza, „plebsz”, amely tömeglélektani
értelemben mindig ugyanaz marad: könnyen befolyásolható, vérengző,
esztelen bestia. Cikkírónk szerint ugyanaz a plebsz, amely
’56-ban a Corvin közben harcol, ’57 május elsején Kádárt
élteti, ma pedig a Magyar Gárdában masírozik és cigányokat
gyilkol halomra. Ilyen bődületes szamárságokat mondani még
akkor is főbenjáró bűn, ha azt egy egykori miskolci forradalmár
teszi. Sőt, úgy talán nagyobb bűn. Szerzőnk fenemód mélyenszántónak
képzeli magát, amikor efféle tudományoskodó mondatok mögé
fedezékezi alig leplezhető liberális gyűlöletét a nemzeti
entitás minden megnyilatkozásával szemben: „Ezeknek az
’56-os lincseléseknek a társadalom-lélektani háttere lényegében
alig különbözött attól a gyilkosságsorozattól, amely
napjainkban játszódott le, amikor faluszéli cigányokat lőttek
orvul agyon.” Nesze neked magyar hősöm, ezt kapod 53 évvel
azt követően, hogy piros volt a pesti utca a véredtől. Ezt
kapod azoktól, akiknek a vérétől sosem volt piros semmi, de
semmi, sem ’56-ban, sem azután. Jobban ügyeltek ők annál.
(Megjegyezném, hogy a „társadalom-lélektani háttér”
azonosságának puszta felvetése nem azonos a bizonyítással, de
egyben egészen biztosak lehetünk: az események történelmi háttere
tűz és víz, ég és föld, és a legkisebb egyezést sem
mutatja. Igen, ez megint a jól bevált maszatolás, szétkenés:
ezúttal a „társadalmi-lélektannal” ködösítik el agymosóink
a nemzet történelmi eredményeit, a néhány napra önmagára
talált magyarság nagyságát.) Na igen, a magyarság, valójában
éppen ezzel a fogalommal van legtöbb problémája a népszabis
írónak. Ő maga is borzad, miközben olvasóit is borzasztani próbálja
a riasztó alternatívának a felidézésével: „Annak idején
lelkesítőnek festett az ártatlan jelszó: „aki magyar, velünk
tart!” Valahogy nem tűnt föl, hogy a magyarsághoz tartozásnak
nem a politikai felfogás a feltétele.” Mivel hetven felett már
nem tesznek jót az embernek az efféle váratlan, megrázó
felismerések, hálás feladat számomra informálni, egyben megkérni
Ungváry urat, hogy nyugodjon meg: azért nem tűnt fel senkinek,
mert nem volt úgy. Ma sincs úgy. A magyarsághoz tartozásnak
holmi politikai (netán etnikai, vallási stb.) hovatartozásnál
sokkal értékesebb ára van: az erkölcsi hovatartozás. Ennek
viszont sajátsága, hogy a közönséges, szürke mindennapok
unalmas robotjában nem feltétlenül manifesztálódik, talán
nem is érzékelhető. De bizonyos helyzetekben, ha baj van, ha létkérdés,
hogy ott kell lenni a gáton – ilyen volt ama tizenkét ’56-os
őszi nap is –, akkor áttörő erővel megjelenik, és minden más
szempontot, érdeket überelve létrejön az a bizonyos szent összetartás,
amely a legnagyobb történelemformáló erő. A nemzet ilyen értelemben
hasonló a családhoz, ott is mindig perpatvar, civakodás,
veszekedés uralja a légkört, de ha megsérül valaki, ha
kigyullad a szalmakazal, hirtelen mind ugyanazon család egyreflexű
tagjaivá lesznek. Mert egy a múltjuk, a sorsuk, a jövőjük,
egy az örömük, egy a bánatuk. És ők ezt nagyon jól tudják,
mert nem hülyék.
Az
„aki magyar, velünk tart” nem kirekesztés, éppen ellenkezőleg,
az egysorsot vállalók vészriadója. Jogilag nem kötelező ez,
mint a katonai behívó, de erkölcsileg nagy parancs, ősi és
kizárólagos. Ha valaki – saját ösztöneit követve – mégsem
tart velünk, azt valószínűleg azért teszi, mert közte és köztünk
van valami számára megkerülhetetlen (etnikai, vallási, kulturális
stb.) hozadék, melynek parancsát nem képes elnyomni a mi riadónk.
Semmi baj, az illető maradjon otthon, vagy menjen másfelé, ahová
szíve húzza, de döntése után ne vonja kétségbe jogunkat az
„aki magyar, velünk tart!” mozgósítás meghirdetésére, és
ne mondja azt, hogy mi rekesztettük ki őt a magyar sorsközösségből.
Saját döntése volt a külön út, amelyhez jogát senki sem
vonja kétségbe ebben az országban, de hogy az ilyen öntudatos
különutas némileg idegen testként tokozódott be közénk, nehéz
lenne az események után nem észrevenni. Figyelemre méltó
fogalmakat is becsempészett Ungvári Rudolf a tanulmányba, amely
szándéka szerint a magyar forradalom végzetes félreértésének
kérdését hivatott elemezni. Azt, hogy európai kultúránk
alapjait – (melyhez a magyar kultúra szerves kapcsolódását,
mintha kétségbe is vonná) – természetesen nem kereszténynek,
hanem „zsidó-kereszténynek’ minősíti – amit valójában
már meg is szoktam a rendszerváltozás elmúlt húsz éve alatt
–, különösebben nem zavar. Ezen kívül a humanizmust és a
felvilágosodást emeli ki, mint az „euroatlanti kultúra”
tartóoszlopait. A folyamat szembeötlő: kereszténységből
„zsidó- kereszténységet”, európai szellemből „euroatlanti
kultúrát” csinálnak azok, akiknek nemcsak Magyarország és a
magyar lét szűk, de az európai is. Néhány évtizeddel ezelőtt
még csak a nemzeti identitás volt célkeresztben, már az európai
identitás is ott van! Ez utóbbit ugyanúgy szét fogják rágni,
hordani, koptatni, mint azt az előbbiekkel tették. Az „aki
magyar” után már az „aki európai” sem lesz politikailag
korrekt megfogalmazás. A fiatalok még meg fogják élni. Csupán
ezen hozzáfűzéseimet szerettem volna megosztani Ungváry Rudolf
író úrral.
Szőcs Zoltán
|
