vissza a főoldalra

 2009.11.20. 

A közboldogság bővítménye - Losonci Miklós 80 éves

A Havi Magyar Fórum szerkesztősége szeretettel köszönti és kíván további minden jót, örömteli életet a tanár úrnak. Az általános, de nem csupán udvariassági gesztus után engedjék meg, hogy személyes hangvételre váltsak, mivel Losonci Miklóshoz különös kapcsolat fűz. Igaz, hogy aránylag későn, ötvenfelé közeledve, valamikor a kilencvenes évek közepén találkoztam vele először, de azóta is sajnálom, hogy nem ismertem korábban. Joviális személyisége, nagy szakmai felkészültsége, az erkölcsi jóra irányuló gondolkodásmódja, emberszeretete, becsületessége, mind-mind arra ösztönzött és ösztönöz ma is, hogy a rendelkezésemre álló lehetőségeket kihasználva ápoljam a közöttünk kialakult – talán mondhatom – baráti viszonyt.

Losoncit köszöntötték családi körben, baráti körben, köszöntötte őt lakóhelyén, szép cikkel a Szentendrei Hírlap, s más orgánumok is, fölelevenítették eddigi életútját, Pest Megye Díszpolgára címet adományoztak neki, szóval a születésnapi ünneplés sokféle örömében részesülhetett. Magam nem hasonló, köszöntő cikket szándékozom írni, inkább értelmezem-magyarázom őt – bocsánat az önzésért! – elsősorban magamnak. Természetesen ez az eljárás meglehetősen szabad, szubjektív, s talán bizony művészi is, mint mikor emlékezetből ecseteli föl a portrét a festő – s a ‚művészi’ kifejezésnek itt nem értékmérő jelentése van, inkább az esetleges elrajzolásokra igyekszik előre mentségül szolgálni.

Megismerkedésünk Budapesten, a Vigadóban történt, a kilencvenes évek közepén, ahol vagy kétszázan, művészek, szakírók, művészettörténészek, galériások, mindenféle rendű és rangú emberek gyűltek össze, hogy megtanácskozzák további sorsukat. A pontosan megnevezett, szakszerű ürügy, mely az összejövetelt létrehívta, már nem jut eszembe, de az biztos, hogy a hivatalos kultúrpolitika elleni tiltakozás és a jobbító szándék vezérelt oda mindenkit. Többek között Losonci Miklóst is, aki sokáig hallgatta a beszédeket, a helyzetértékelést és a javaslatokat, majd jelentkezett, hogy szeretne hozzászólni. Akkor hallottam őt először beszélni, s mi tagadás, engem lenyűgözött bölcs meglátásaival, magával ragadó retorikájával. Feledy Balázstól kérdeztem – aki a Vigadó Galéria igazgatója volt, így tanácskozásunk házigazdája is egyben –, hogy ki ez az ember, s ő adott róla gyorsan rövid jellemzést. Azután, ha találkoztam Miklóssal valamelyik kiállítás megnyitóján vagy más apropóból, már köszöntöttük egymást és beszélgetésbe elegyedtünk, egyre hosszabb és bensőségesebb diskurzust folytattunk: művészetről, politikáról, a társadalmi együttélés sokféle visszásságáról (ezt mindig én hoztam elő), a személyes felelősség kérdéséről, és eszmei-erkölcsi nézeteinkről is véleményt cseréltünk, szóval mindazt jól kibeszéltük, amiből alaposabban megismerhettük egymást. Mély benyomást tett rám. Losonci végzettsége szerint háromszakos középiskolai tanár, de valójában benne nem csak keveredett, hanem vegyileg egyesült is az irodalmár, a történész, és a művészettörténet tudója, s e sajátságosan losoncis tudománynak olyan remekművei születtek, mint a Képalkotó Ady (1998), vagy a Magyar esztétika (2005) című kötetek, hogy csak kettőt említsek példaként Miklós gazdag életművéből. Szó és kép vegyülése már korán elkezdődött, hiszen 1963-ban Török Gyula írói és képzőművészeti munkásságáról értekezett doktori disszertációjában, és azóta megszámlálhatatlanul sok katalógusszövegben, kiállítási megnyitóban, újságcikkben, nagyobb tanulmányokban, versekben, monográfiákban, több tucat könyvében, baráti beszélgetésekben, mindig ennek a kétféle szellemhordozónak a vegyülését csodálhattuk s csodálhatjuk meg: a fogalom képpé lesz, a kép fogalommá, de egyik sem szűnik meg létezni. Mondhatnám, ez Losonci aranya, az alkimista szublimált teremtménye. Nemegyszer csodálkoztam is, amikor kiállítási megnyitóját hallgattam, hogyan volt képes annyi értékes fogalmat, gondolatot előhozni magából, hogyan volt képes annyira nyitottan és gazdagon asszociálni képek-szobrok láttán – mindig a jót, mindig a szépet keresve és föltalálva a művekben. Föltalálva még akkor is, amikor esetleg maga a művész sem tudott azon értékek meglétéről, tapasztaltam néhányszor, mily csodálkozva értették meg Losonci interpretációjában a saját alkotásukat a művészek. Losonci nézőpontjában az a fantasztikus, hogy alig látja meg a rosszat. Nem keresi, pillantása elkerüli, értelme nem mozdul rá a rosszra, hibásra, csúnyára, ízléstelenre, vagy arra, ami erkölcstelen. Nem állítom, hogy direkt menekül a rossztól, de habitusába, eszmevilágába valahogy nem fér bele a rossz. Losonci nem kritizál, elmarasztaló írása szinte nincs is, ami nem tetszik neki, az gondolkodásának nem lesz a tárgya. Ennyiben éles ellentétben állunk egymással, mivel írásaim zömében kritikus hangvételű, a művészetben föllelhető rosszat elmarasztaló dolgozatok. Talán ez így van rendjén, hogy az egyik ember érdeklődése kiegészítse a másikét, hogy sokszor egymás mellett megjelenve tapasztalható legyen az olvasók számára e karakteres különbség. Szeretem és csodálom Miklós különös lelki alkatát, a sokféle művésznek és tárgynak, nemegyszer radikálisan ellentétes alkotói módszereknek mélyén elrejlő aprócska jónak is az észrevételét. Bevallom, gondoltam rá, hogy olykor belemagyarázza a művekbe az értéket, de alaposabb megfontolás után rájöttem, hogy igaza van, valóban lehet úgy nézni és érteni a művészetet, ahogyan ő látja és érti. Valóságos és ésszerű nézőpont az övé, s a föltáruló szépség, melyet minduntalan ünnepel, ténylegesen a művek sajátja.

Magyar esztétika című kötetének huszadik írásában a szépség egyetemességéről értekezik. Ott olvashatjuk az alábbi meghatározásokat: a szépség váratlan; a szépség rejtőzik; a szépség rongálható; a szépség relatív; a szépség szimmetrikus; minden szépségnek karaktere az idő; a szépség örök, de szüntelen metamorfózisa egyes műfajokban pihen, másikban új otthonára lel; a szépség a lét összetett anyanyelve; a szépség anyanyelvének természete, hogy változatlanságában változó, az időben időtlenné válik. Losonci látásmódját jellemzi ez a néhány szó, vázlatosan, de szakszerűen. Mert ő a szépség nagy gyűjtője, keresi, meglátja és kimutatja a szépséget ott is, ahol a durvább látásmód inkább csak hibákra lelhet. Műfajok között csatangol, századok porát kavarja föl, baráti lelkekből merít, az elidegenedett embert szinte kézen fogva vezeti a művészet nagy mindenségében a szépséghez, az értékhez, s mutatja, magyarázza, hogyan kell a sok csodát meglátni, magunkba fogadni. „Mennyi, mennyi kincs várakozik reánk, hogy értelmünket pallérozza, hogy a közboldogság bővítménye legyen” – sóhajt föl „A végtelen magyar szépség számfejtése” című írásában, mintha bűntudatot érezne, hogy a már megnevezett rengeteg szépségen túl, a még létező végtelen sok szépséget mind nem tudja befogadni, nem tudja mind fölsorolni. Mintha a világ csupa szépségből állna, az ember már-már elfelejti a csúnyát és a rosszat, mert Losonci kozmoszában a szépség minden, a szépség az Isten! A rossz és a csúnya csupán mellékes létezők, vagy illúziók, a szépség és a jóság hiánya valamely tényben-dologban. Ha megtanulunk így látni és gondolkodni, akkor tárul föl számunkra az igazi világ, mely tiszta, mely nem szennyezett a csúnyával és rosszal.

Losonci költő is, drámaíró is, szóval a tudományos realitás mellett – vagy éppen abban oldva – azonos mennyiségű művészi valószerűséget is elénk állít. Elsősorban esztétikai és erkölcsi normát, eszményt, aminek lennie kell! – és van is, ha az ő szemével nézzük és az ő értelmezésében fogjuk föl a művészetet. Abban feltétlenül igaza van, hogy a művészet nem csupán leképző (figuratív), vagy esztétikai-erkölcsi szempontból közömbös formavilágot képző (geometrikus vagy nonfiguratív), hanem formanyelvei segítségével mindenkor életcélt, valamiféle normát is megjelenít, ami provokálja a közönséget, állásfoglalásra készteti a világot. Már egy évszázada olyan művészetet kedvel a közönség és a szakemberek, s pláne a politikusok, amely vagy teljesen közömbös esztétikailag és erkölcsileg, vagy célként-normaként a rosszat, a csúnyát emeli piedesztálra, azt állítja követendő példaként a közönség elé. Nos, ezzel a kultúrpolitikai gyakorlattal mindenkor harcos összeütközésben áll Losonci szakmai és emberi világa, bár maga nem visel se páncélt, se kardot, nem tűnik csatákat megjárt vitéznek, de szüntelenül vívja a maga titkos háborúját azzal, hogy a szépséget és a jóságot dicsőíti, a rosszról és csúnyáról tudomást se véve. Losonci körül is, mint a hasonló értékőrző emberek körül, két részre szakad a világ: vannak, akik szeretik őt és tisztelik fölfogásáért, egy életen át megtartott jelleméért – és vannak, akik ugyanezért nem szeretik őt, nem közlik írásait, nem hivatkoznak rá még akkor sem, amikor az nagyon szakszerű lenne. Losonci éthosza maga is minta, mely követésre csábít, vagy legalább összehasonlításra önmagunkkal, eszményeinkkel, életünk gyakorlatával. Évszázadok és évezredek óta tiszteli az emberiség azokat, akik egy életen át kitartottak eszméjük mellett, s nem csak a vértanúkat, de a szüntelen munkában megőszült, az élet fortélyos dilemmáinak föloldásába beleöregedett embertársainkat is megbecsülés illeti, hiszen valóságos életüket tették rá valamely eszmére (a sors hatalmas rulett asztalán), életüket áldozták a maguk elé kitűzött célért. Ha ez ma sokak szemében már nem is számít erénynek, az én szememben a legfőbb erények egyike. A tisztelt és megbecsült nyolcvanéves embereknek – tanítóknak különösen – még további hosszú életet, egészséget, minden jót és szépet, tartalmas munkálkodást, és hasonlókat szoktunk kívánni. Szeretet és önzés vegyül e kívánságokba, igen, önzés is, mert érdekünk az ünnepelt megtartása, hiszen pontosan tudjuk, mennyivel lennénk szegényebbek nélküle. A szeretettel is úgy van, ha tárgya valóságos, akkor dinamikus, cselekvő, nemegyszer akaratunk ellenére is befolyásoló tényezője életünknek – ha tárgya csupán elmebeli, akkor statikus, bár örök és változatlan mércénk lehet. Az érdekkel is hasonló a helyzet, lehet valóságos vagy csupán elmebeli létező az, ami érdekünkben áll, és a szerint, vagy dinamikusan változó vagy statikusan örökkévaló viszonyban vagyunk az érdekünkkel. Mi örömmel vállaljuk azt a rizikót, amit a valóságosan létező Losonci Miklós jelent, mert jobb nekünk, ha élő-dinamikus viszonyban állhatunk vele, mintha bedugnánk őt a művészettörténet vagy az irodalom, vagy bármely más tudományág akár veretesen szép skatulyájába. Nem örökkévaló statikus értékként, hanem élő értékként szeretjük őt, így a közöttünk való maradása, a sok szép és jó kívánság, mellyel elhalmozzuk, részünkről valóban nem csupán gesztus, üres formaság, hiszen nagyon is tudatosan tiszteljük, nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy mit ér számunkra Losonci Miklós személye, munkálkodása, példamutatóan erényes élete. Nem külön mondatokban, hanem ezzel a kis elmélkedéssel próbáltam mélyreható, őszinte feltárulkozásban megidézni és köszönteni a nyolcvanéves tanár urat és kollégánkat. Isten áldja és éltesse sokáig!

Legéndy Péter

 (Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. évi októberi számában.)