vissza a főoldalra

 2009.11.20. 

Csurka István: Az út

A fogyasztói társadalom, mint a liberális piacgazdaság végterméke, mára túlélte magát. Az egykor felszabadító erejű liberalizmus a tiltások önkényes rendszerévé vált. A liberalizmus gazdag részvényesei, menedzserei, közgazdászai és média szakemberei bezárkózva, őrzött-védett lakóparkjaikban élnek. Félnek azoktól a népektől, amelyeknek egykor egyenlőséget és a zsarnok király, a zsarnok állam és a zsarnok egyház alóli felszabadulást ígértek. Tiltások, korlátozások bevezetésén törik a fejüket. Értelmetlenné vált az életük. A liberális lakópark a vár középkori védettségébe szervezte magát, annak tekintélye nélkül és úgy tesz, mintha rémülten várná a populisták és a szélsőségesek ostromát, holott a legtöbb szélsőséges csoportot maga szervezi, mert valójában a középosztály, a nemzeti értelmiség támadásától tart. A végletekig manipulált világban egyetlen szélsőséges csoport, törőzúzó utcai anarchista erő sem veszélyes a rendszerre. A tálibok is messze vannak és az ismeretlen hegyek közt játsszák el a mumus szerepét. A liberalizmus maroknyi haszonélvező rendszerének egyetlen gondja van, hogyan kerülje el a nemzeti értelmiségek újjászerveződését. Ha sikerül, új ostromlandó helyeket, pogrom célpontokat, intézményeket az utcai hőbörgés számára kijelölni, és egymás ellen tudja hangolni a nemzeti értelmiség egyes csoportjait, nyert ügye van. Még a kezében van a média, a tömegtájékoztatás és a reklám, azaz a teljes manipuláció. Ha kiderül, hogy a rendszere megbukott, ezeket elveszti és minden elveszett számára. De reménykedhet más körülmények fennforgásában is: liberalizmus ellen fellépő tömegnek még nincs, vagy megint nincs vezetője, nincs eszmeadó értelmisége, törzskara. Fel-fellépnek írók, építészek, gondolkodók, szociológusok, s néha politikusok is, de sikerül őket a liberális elitnek, a lakóparkok kasztjának elszigetelni. Egyre több ember látja ugyan a liberalizmus végét és a fogyasztói társadalom pusztító voltát, a helyzet tarthatatlanságát, de nagyon kevesen adják fejüket bátor cselekvésre.

Molnár Tamás a „Liberális hegemónia” című művében, amelyben éppen ennek a hegemóniának a végét írja le, ezt az értelmiségi gyávaságot, avagy tehetetlenséget így látja: „A nyugati értelmiség nem feltétlenül ért egyet Rawlsszal – a liberális status quo amerikai apologetájáról, egy istenített filozófusról van szó –, de azon a gondolkodási kereten belül, amelyet az uralkodó liberális ortodoxia szabott meg, nincs más lehetséges megoldás. Ennek az értelmiségnek minden tagja fél az ismeretlentől, ámde a közelmúlt alapján fel tudja mérni a jövőt és az általa nyújtott alternatívákat. Miután az összes alternatívát elvetették, az eredmény az, hogy kényelmesebb fenntartani a jelenlegi állapotot megszerzett pozícióival együtt. Némelyek tisztában vannak ugyan a liberalizmus folytatódásának veszélyességével, de nem akarják elsőként megkongatni a vészharangot. A fent említett értelmiség következésképp a nem hivatalos, az ortodoxián kívül álló átalakulások ellenzékévé szerveződik. Tagjai ily módon dupla presztízst élveznek: támogatják a liberális status quót, amely szinekúrát, pénzt és tekintélyt biztosít számukra, és közben azt a látszatot keltik, hogy harcolnak ugyanezen ortodoxia ellen, tartalmatlan, de divatos fogalmak ellenében. És ez biztosítja nekik, hogy eredeti és bátor újítóként tiszteljék őket…” Ha valamiről a magyarság mai helyzetében éles kritikát kell mondani, erről a kétszínű játékról mindenképpen. A magyarság veszélyeztetettségében ez a bújócska megengedhetetlen. A liberalizmus világméretű összeomlása egyenes, bátor kiállást kíván és harcot, szembenállást tesz, ha nem is veszélytelenné, de rövid távú hátrányúvá, elviselhetővé. A második világháború utáni liberális, zsidó vérengzés, bosszú, a bolsevizmussal szövetkező és Európát elpusztítással fenyegető roosevelti politika nem lehetséges többé. A liberalizmusnak nem lesznek többé népbíróságai, internáló táborai, jégbe fagyott hullahegyei a tundrán, fennmaradásának egyetlen reménye már csak a holokausztmítosz mindenáron való fenntartása és az értelmiségi egzisztenciák fölötti rendelkezés. Ezért most a megmaradásért folyó harc táborának és a kibontakozás tervezőinek elsősorban önmagukkal, saját elszántságuk fokával és harckészségükkel kellene tisztába jönniük. Akarják-e a rendteremtést, a hatalom- és pozícióbitorló liberális álelit eltávolítását, a komprádorok megfegyelmezését, akarják-e a hatalmat. Tudják-e, hogy most nem lehet kompromisszumot kötni? Ez a dolgozat elsősorban befelé vizsgálódik, mint valami önátvilágítás. Milyenek vagyunk, milyenekké lehetünk és milyenekké kellene válnunk? Rendelkezünk-e saját belső vagyonleltárral, vagy elhisszük, hogy minden ész, tudás, vezetési tapasztalat, készség odaát van. Holott csak egy tény nyilvánvaló: nincs annyi pénzünk, mint nekik. Eszköztelenek vagyunk és a pénz még odaát fial hírnevet, hatalmat, vagy ha úgy adódik, leereszkedős népbarátságot, bájolgó karitászt. A liberalizmusnak több mint egy évszázadnyi az uralmi előnye a magyarsággal szemben és ebből 45 év a szovjet bolsevizmussal karöltve gyakorolt nemzetpusztítás. Lendvai István írta az 1920-ban kiadott A harmadik Magyarország című gyűjteményének előszavában az alábbi keserű, de nagyon pontos és ma is égetően igaz szavakat. „Két hamis Magyarország játszotta halálos regényét a magyar élet politikai, gazdasági és irodalmi területein. Egyik sem minket jelentett, mindegyik jelentett belőlünk valamit, s a fajiság legmélyebb érzéseivel, a hivatottság öntudatával tudtuk és láttuk, hogy mi jelenthetnénk mindent. De némákká és tehetetlenekké ítélt a dolgok fonáksága, és összeomlás volt ránk alkudva annak fizetségéül, hogy a szánk parazsát végre szavakká szórhassuk és gúzsainkat szétdobhassuk. Az egyik Magyarország, amelyről 1867 óta mindent elneveztek, s amely olyan kérkedve, olyan öreges hetykeséggel viselte a történelem nevét akkor, amikor a történelmet már régen nem ő csinálta – apáink Magyarországa volt. A másik, amely 1867 óta egyre bátrabban és tornyosabban mozgatta vakondtúrásait, de csak 1918 októberében merte nyíltan magáénak vallani és vállalni 1867 óta csinált magyar történelmét, s tépkedte izgult mohósággal a hosszú évek aranyalmáit, az idegenek Magyarországa volt. Két névbe foglalom össze a két országot, minthogy a két név viselője jelentette is: Tisza István gróf és Jászi-Jakobovits Oszkár nevébe.”

 Lendvai István az egyik legképzettebb fajvédő ideológus, író, kritikus, pompás tollú publicista. A harmincas években megindult Magyar Nemzetnek Nomád írói nevű tárca- és vezércikkírója. 1945-ben nyomtalanul eltűnt. A magyar fajvédelem és a „harmadik” Magyarország megteremtésének szükségességét már korábbi, a világháború előtt és alatt közreadott írásaiban is hangoztatta. Egyéni sorsában, mindig részrehajlás nélküli kiállásaiban és az egész fajvédelmi mozgalom fogadtatásában, időnkénti üldöztetéseiben, az értelmiségi közép meg nem értő, gyáva fogadtatásában a magyar sorstragédia szele süvölt fel. Az, ami most történik velünk. Az ember s a mozgalom, amely véréből való vérnek tudja az úri Tisza-nemzedéket és kérlelhetetlenül megnevezi az idegenséget, soha nem jutott hatalomra Magyarországon. Megtűrt többször lehetett, nem mindig üldözték, ennyi volt a sorsa. Amikor az „öreg hetykék” a Tiszák, a Bethlenek és a Kormányzó úr volt hatalmon, akkor a Jakobovits bankárjaival való alkuk, végeredményben a bankárok pénze akadályozta meg, hogy Szabó Dezső, vagy barátja, Lendvai István fajvédelmi gondolatai érvényesüljenek. De a Molnár Tamás által leírt alkalmazkodási kényszer – amely Amerikában íródott –, a gyávaság is oroszlánrészt vállalt a magyar kultúra, a magyar felvilágosodás ezen részének az elhallgatásából. Amikor pedig Jásziék közvetlenül és szovjet segítséggel kerültek hatalomba, Rákosi, Kádár, Aczél és később a rendszerváltás után Göncz Árpád és Kis János vagy Haraszti Miklós és Konrád György idejében, már Lendvaiéknak a nevét sem lehetett kiejteni. Mind a faj, mind a védelme tiltva volt és gyakorlatilag tiltva van ma is. A képlet pofonegyszerűvé vált: vagy holokausztmítosz, vagy magyar fajvédelem. Idézzük tovább Lendvait: „A másik, az idegen ország, hazug ígéretek lidércfényével bolyongatott minket ingoványokon. Öldöklő céljainak agyafúrt szolgálatában Nyugat- Európát, emberi ölelkezést, szabadságot, felsőbbrendűséget, fiatalságunk pattanó erőinek bátor és méltó kiélést ígért. A hazulról kitagadott gyermek megbántott szerelmének dühödt inverziójával vetettük rá magunkat e hazug forradalmiság festett délibábjaira. Többé-kevésbé mindannyian átestünk ezen a nyugatos lázon, amelyet Kelet- Galícia szélhámosai ügyes tudatossággal fűtöttek szervezetünkben, s a legnagyobb, a legküldöttebb, aki minket jelenthetett volna: Ady Endre, el is veszett belé. Benne oly nagy volt a fajnak geniális elgyengülése, betegsége – amely nélkül sémita fermentum nem törhet rá faji szervezetre –, hogy a felismerés dantei pillanatában már menthetetlenül sodorta a poklok égő áradata, és halnia kellett testestől-lelkestől és fizetségül halnia kevéssel Tisza István gróf után. Kétfelé tévedt két magyarok voltak ők, akik más-más előjellel egyformán pontot jelentettek egy szomorú kornak végén s akiknek egyformán halált jelentett a sémita sodratás.” Ezek nem fajgyűlölő szavak, ezek a szeretett faj védelmében kimondott szavak, a mindent egységben látás, az egyetlen lehetséges tárgyilagosság szavai. Sem az egyik, sem a másik partról, hanem csak a harmadik oldalról, azaz felülről lehet ilyen pontosan és ilyen együtthatásban látni a magyar világot. Az előszó végére Lendvai István 1920. január végén tett pontot. Öt nappal korábban vette kézhez a magyar békeküldöttség a békefeltételeket a győztes nagyhatalmaktól és gróf Apponyi Albert január 16-án mondta el előttük válaszbeszédét. Néhány bevezető mondat és udvarias tiszteletadás után, tökéletes franciasággal, amelyet ezután még angolul és olaszul is előadott részletekkel is tarkított, ezzel kezdte:

„Habozás nélkül, teljes őszinteséggel kijelentem önöknek, hogy a békeföltételeket, úgy ahogy azt önök voltak szívesek átadni nekünk – bizonyos alapvető módosítások nélkül – hazám számára elfogadhatatlannak tartjuk.” Ez után következett az a híressé vált mondata az idős politikusnak.

„Világosan látom és tökéletesen ismerem azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek e békeszerződés megtagadásából származnának. Mégis, ha az országot olyan helyzetbe állítanánk, hogy választania kellene a jelen formában történő elfogadás vagy az aláírás megtagadása között, úgy lényegében azt a kérdést kellene föltennie magának: legyen-e öngyilkos, hogy ne haljon meg.”

Lendvai István még nem ismerhette ezeket a tragikus szavakat, a békeföltételek azonban már lényegében véve a megszállások és a demarkációs vonalak elismerésével adva lévőkké váltak. A Párizsban közreadott, mondhatni a korai Benes-dekrétumok formájában követelésként támasztott igények pedig félelmetesek voltak. A magyar közvélemény bénultan állt. Senki nem tudta elképzelni, hogy teljesülhetnek is ezek az aljas és gonosz szándékok. A magyarokban még valami képtelen bizakodás vert tanyát, hogy ez lehetetlen. Valószínűen nem tudták, hogy a Clemenceau által megtestesített francia kegyetlenség nem csak francia eredetű. A franciák az 1870-es német megalázás után revansra vágytak, de a győzelemhez az USA 1917-es hadbalépése, elsősorban anyagi támogatása segítette hozzá őket, valamint az a tény, hogy az anyaghiánnyal küzdő tengelyhatalmak hátországát szétzilálta, önmaga ellen uszította a liberális, zsidó sajtó, amit Lendvai és a másik fajvédő, Zsilinszky Endre is leírt. Ennek következtében a versailles-i és a trianoni békeföltételeket is egy amerikai eredetű, Wilson elnököt is a markában tartó zsidó akarat diktálta és ez volt keresztülvezetve a francia revansvágyon. Benes zsenialitása éppen abban nyilvánult meg, hogy ezt észrevette. A szenvedő Európa, a Trianon-palotában a francia hatalmi dühbe, konokságba, németgyűlöletbe, magyargyűlöletbe ütköző küldöttség először csak ezt vette észre.

 Ma már közhely: a versailles-i békék nélkül nem lett volna II. világháború. Azok azonban, akik ezt mondják, gondolják, leírják, általában Hitler uralomra kerülésére céloznak és Európa és az egész világ háborúba sodrásáért a németeket teszik egyedüli felelőssé. Ez azonban legjobb esetben is csak részigazság. Kétségtelen, hogy Hitler vezetésével, a német nép egyöntetű helyeslésével és lelkesedéstől kísérve visszaszerezte, elfoglalta a szerinte tőle igazságtalanul elvett német lakosságú tartományokat, és majdnem pontos etnikai határokat jelölt ki Magyarország számára is, magyarlakta területek Csehszlovákiától, Romániától, Szerbiától való visszacsatolásával. Bevonult Ausztriába, de ezt az osztrák nép üdvözölte, Nagy-Németországhoz akarván tartozni, nemzetiszocialista rendben akarván élni. Ezek tények, amelyről ma már a harmadik európai nemzedéknek nincs tudomása. Ami ekkor történt, az csak versailles-i rossz, bűnös, Európa-ellenes rendezés kiigazítása, helyretétele volt és nem világháború. Hitlernek Anglia és Franciaország üzent hadat. Franciaország roppant készületlenül, francia szemmel nézve is roppant felelőtlenül és a német haderő három hét alatt lerohanta. Meg azonban nem szüntette, gyarmatait el nem vette és a vichy-i köztársaság néven, az ősz Petain marsall vezetésével meghagyta egy darabját. Ez is azt üzente, hogy Franciaország sorsa a francia kapitulációval nincs elintézve. A háború után békekötés következik és ha Németország vissza is vesz, vagy el is vesz egyes tartományokat, Franciaország nem kap olyan békét, mint amilyet Magyarország kapott Trianonban. De 1941-ben Németország megindult a bolsevista Oroszország ellen, mert mindig is kelet felé akart terjeszkedni és legfőbb ellenségének a bolsevizmust tartotta. Ekkor került a nyugati világ és elsősorban az USA válaszút elé. Beleavatkozni az orosznémet, bolsevista-nemzeti szocialista mérkőzésbe vagy sem. A kérdést Amerika autokrata elnöke, Roosevelt zsidó tanácsadói, és saját féktelen németgyűlölete hatására már jóval a háború tényleges kitörése előtt eldöntötte. Mégpedig a háborúba lépés javára. Noha az amerikai nép nem akart beleavatkozni az európai háborúba, mert nemfűződött hozzá érdeke. Ez a beavatkozás, amely ma, a holokausztmítosz korszakában nemcsak helyesként, hanem a nyugati demokrácia megvédéseként, sőt az emberiség megmentéseként van feltüntetve, tanítva, elfogadtatva, kétes értékű, vak és Európára nézve káros, zsidó terveket és érdekeket szolgáló döntés volt. Először a „splendid isolation” elvéhez ragaszkodó és a háborútól irtózó amerikai népet kellett rátüzelni a háborúra. Ezt megtette a zsidó kézben lévő amerikai sajtó. Az amerikai nép, ha vonakodva is, de vállalkozott a demokrácia európai megvédésére, de eme döntéséhez teljes mértékben el kellett hallgatni előtte a bolsevizmus vérengzéseit, már régen létező munkatáborait, emberirtásait, egész természetét. Sztalin sötét, rejtett antiszemitizmusát is beleértve. Amerika a szám szerint sokkal több embert kiirtó bolsevizmus támogatása mellett döntött és a németek és – valljuk be – Európa megsemmisítése mellett döntött. Az eredmény ismert: a lengyelek visszakapták Sziléziát, Königsberg egy csöpp kis szovjet enklávé lett, a keleti területeiket pedig elvesztették. Lengyelországot egy néhány délkörnyivel nyugatra nyomták, de némi huzavona után az egész országot bekebelezte a kommunista Szovjetunió, Sztalin. Auschwitz is kommunista fennhatóság alá került. Sikorszky tábornokot, az emigráns lengyel kormány fejét, akinek csapatai részt vettek a németek elleni harcokban, váratlanul repülőszerencsétlenség érte és a moszkvai emigráns kommunisták éppen úgy átvették a hatalmat Varsóban, mint Rákosiék valamivel későbben Budapesten. A csehek kikergethették a szudétanémeteket, mint bűnös népet a Szudéta-vidékről, de miután Masaryk Tamást, a nagy Masaryknak, a cseh állam megteremtőjének a fiát Prágában kidobták az ablakon, mint miniszterelnököt és Benes Eduárdot, a másik életre hívót házi őrizetbe zárták, Prágában is átvették a hatalmat a kommunisták és kisebb időeltolódásokkal minden ugyanígy történt Romániában, Szerbiában és Horvátországban is. Ez lett az eredménye Roosevelt döntésének: Közép-Kelet-Európa a szovjet bolsevizmus rabságába került, Németország nyugati része pedig, miután már semmilyen ellensúly, védelem és ellenállás nem volt a szovjet terjeszkedés ellen, Marshall-segélyt kapott és megengedték neki a szociális piacgazdaságot, amely csodálatosan gyors és hatalmas megerősödést, gazdagodást jelentett és az Odera folyónál megtorpantotta a bolsevizmust. De a német felvirágzás egy másik, Európán kívüli folyó mentén is hathatósan éreztette hatását: a Jordán mindkét partján. A német jóvátételével kárpótolta és felépítette a negyvennyolcban megalakult zsidó államot.

Adva volt tehát két zsarnoki, népirtó rendszer, a zsidóellenes náci és a minden népet gyilkoló, vad, ázsiai, zsidókat is üldöző sztalini Roosevelt és köre ezt, a rosszabbikat választotta szövetségesül és ennek a döntésnek a következményeit még ma is nyögi a világ. Legjobban mi, magyarok. A faj kérdése sem a németek révén került ismét a történelemalakítás gyújtópontjába, hanem a cionizmussal. 1948-ban létrejött egy állam, amelyet vallási és faji összetartozás állított össze, amely egy akkor már több évtizedes cionista küzdelem vívott ki. Terror és erőszak. Az alapítók többsége Oroszországban született. Ez az állam kapott horribilis kárpótlást néhány évvel később a vesztestől, Németországtól, amellyel hadban nem is állt soha, hiszen a háború idején nem is létezett. Legfeljebb nyilatkozatokkal vett részt a háborúban és a hadviselő angol gyarmati hadsereggel küzdött. A zsidók németek általi kárpótlásának semmi más alapja nem volt, mint hogy lakói és újonnan betelepülői fajilag zsidók és Európában a németek üldözték őket. Íme, a marxi, talmudista dialektika diadala: felépítek egy rendszert Európában, amelyben üldözöm, tiltom a fajnak még a gondolatát is, internacionalizmust erőszakolok rá és ezeknek a népeknek a munkája verítékével támogatok egy fajt, az egyetlen fajt, amely létezhet. Akár háború sújtotta, akár háború által nem érintett térségekből érkeztek régi-új hazájukba a zsidók, üldözöttként érkeztek. Kétezer évvel korábban szórták szét őket a rómaiak. Elkezdték módszeresen irtani és kitelepíteni az őslakos palesztinokat. Ez a faji mítosz, a holokausztmítosz születésének ideje, ez az új, háború utáni rendszerek alapkőletétele. Az európai népek és a világ összes népe közül kiemelkedik egy és az összes többi pedig megszűnik. Most Obama az USA elnöke. Többször próbálkoztak zsidó elnök megválasztásával, nem jött be. Most kaptak egy feketét, akit ugyanúgy körülállnak a zsidók, mint Rooseveltet. A fehér-protestáns-angolszász uralomnak, az alapítók uralmának vége. Ezt is Rooseveltnek köszönhetik. 1954-et írunk itt Európában. Zsidó időszámítás szerint már több mint négyezret. Anélkül, hogy kimutatták volna, előkerül a hatmillió zsidó áldozat száma, mint a jóvátétel alapja és a bűnös népekre, mint elkövetőkre kirovandó büntetés alapja. A valós szám azonban másfél millió. Ezt a másfél milliót embertelen körülmények között, soha nem igazolható módon kegyetlenül és valóban büntetést érdemlő módon, megbocsáthatatlanul gyilkolták meg. Nem a felmentésről beszélünk tehát, és senkit, egyetlen rendszert sem kívánunk mentegetni. A második világháborúnak azonban 59 millió áldozata van, s mind ember, Isten teremtménye. Az áldozatok számának a megnégyszerezése és szinte valamennyinek a németek és a magyarok nyakába varrása egyszerűen nem igaz. Politikai bűntett. Nem akkora, mint a másfél millió meggyilkolása, hanem egy nagyon tudatos politikai cél eléréséért folytatott világrendezés első és legfontosabb lépése. Népek, nemzetek, kultúrák tönkretétele a célja. A hatmillió gázkamrákban, iparilag elpusztított zsidó ember mítosza világuralmi törekvés. Nem csupán arról van szó, hogy ezután kell jóvátételt és kárpótlást fizetni, hanem arról is, hogy ez a bűn, amely számszerűen nem igaz, határozza meg az elkövető nemzetek államformáját, lehetőségeit, első- vagy másodrendűségeit. A holokausztmítosz az amerikai gazdasági és katonai fölény által támogatva rendező elvvé változik, megszabja, ki és hogyan lehet kormányfő, mit engedhet meg magának, milyen politikai és társadalmi rendszert gondolhat el a saját nemzete számára. A holokausztmítosz uralomra jutott, kifejlett állapotában pártokat alapít, éltet és szüntet meg, választási rendszereket teremt, országokat irányít, megszabja, kiből mi lehet, kiből lehet valaki és kiből semmi. Ha nem megbízható és származása is gyanús, akkor semmi. A holokausztmítosz maga a keresztényellenesség és az úgynevezett zsidó-keresztény párbeszéd kora, amelyben a zsidóság beszél, a kereszténység hallgat. A holokausztmítosz az iskolaigazgatók kinevezésének alapelve. Az állami elnyomó és rendfenntartó szervek vezető helyeinek betöltésére vonatkozó rendtartás. A bűnösnek kikiáltott népek egész állami és társadalmi életének alapszabálya, a kiválasztás alapelve. A kultúra irányításának egyoldalú birtoklása, a tömegkultúra saját politikai céljaikra való felhasználása, a tömegtájékoztatás birtoklása, akár kapitalista, akár állami fennhatóság révén, a gazdasági és pénzügyi irányító helyek és a bankok birtoklása, beleértve a nemzeti bankokat is. A tiltás, tűrés, támogatás. A holokausztmítosz világrendje a liberális hegemónia világrendjében jött létre, mert a liberalizmus oldotta fel a nemzetállamot és gyengítette meg a keresztény egyházat, amelyek a bűnös népek számára felmentést vívhattak volna ki a kollektív bűnösség alól és a felelősség igazságos megosztását is elérhették volna. A liberalizmusnak a holokausztmítosz korában két kedvezményezettje volt, a zsidóság és a bolsevizmus. A bolsevizmus által elkövetett bűnöket, népirtásokat, köztük zsidóirtásokat is azért nem lehetett felmérni, megállapítani és megbüntetni, mert megosztotta volna a felelősséget a bűnös népek, a jóvátételt fizető társadalmak és a kedvezményezett bolsevisták között. Márpedig a bolsevizmusra, ha változott formában is, szüksége volt a liberalizmusnak a holokausztmítosz egész korszakában. Amikor a bolsevizmus mint rendszer már fenntarthatatlan volt – hatalmat, pénz és tőke fölötti rendelkezést kapott a volt bolsevista – előretört a gátlástalan ember, és az új burzsoáziákban szépen összekeveredett a liberális polgárral. Most már mindkettejük alapragaszkodása, origója a holokausztmítosz és ennek segítségével a hatalom megtartása. Aki nem ismeri el a holokausztmítosz módszereit, számait, aki kérdőjeleket fogalmaz meg, aki népről, fajról mert beszélni, az egyetlen faji kiválasztottságon kívül, az semmilyen kormányban, még nemzetinek és jobboldalinak mondott, kikiáltottban sem tölthet be magas állást. Azt üldözni kell. Ma már a holokausztmítosz rendszerének felső kasztja nem csak zsidókból áll, hanem politikailag korrekt nemzsidókból is, de a felső vezetés, titkos háttérhatalom szinte kizárólag belőlük. Ma, amikor mindenki az, aminek vallja magát, nagyon nehéz megállapítani, hogy valójában ki hová tartozik. Ezt ma már csak a kiválasztás legfelsőbb körébe tartozó zsidó vezetők tudják, akiknek számítógépeiben minden genetikai adat szerepel, mint egy telivér méneskönyvben. Így fordulhat elő, hogy egyes telivéreknek megengednek Antiszemitának Látszó kilengéseket, cikkeket, könyveket és ezek elkeveredhetnek néhány becsületes zsidó íróval, tudóssal, aki leleplezi ezt a faji mítoszt. Egy telivér zsidó nőnek Magyarországon pedig még az is meg van engedve, hogy szélsőjobboldali pártot szabadítson rá a magyar társadalomra. De ez egészen más történet, most nem tartozik ide. Mert most más a kérdés.

 Most az a kérdés, hogy a liberalizmus világának összeomlásakor, a holokausztmítosz magyar- és keresztényellenes világrendjének végóráiban a magyar értelmiség, középosztály és pártjai miért nem leplezik le, személyre, népre, fajra szóló konkrétsággal, tényszerűséggel ezt a kétségtelenül magyar- és keresztényellenes, igazságtalan helyzetet. Miért öltik fel a politikai korrektség maszkját? Miért nem nevezik nevén a tényeket? Miért uralkodik hazánkban a gyávaságnak az az állapota, amelyet Molnár Tamás leírt és amit idéztem. Miért fogadják el még a legjobbak is, hogy a magyar szabadságért csak a személyes és faji tények elhallgatásával, csak az ellenség megszabta feltételek között lehet küzdeni? Aki a lelke mélyén egyáltalán nem antiszemita, miért fogadja el, hogyha kimond bizonyos tényeket, automatikusan antiszemitává lesz, és jár neki az a büntetés, amit igazságtalanul szabnak ki rá? A magyar középosztály, a magyar értelmiség legjobb nemzeti-polgári erői mögött óriási irodalmi, tudományos, művészi teljesítmény van. Sok-sok kiváló tehetségnek, tudósnak, történésznek és művésznek óriási a hozzájárulása a jelenkori magyar kultúra fenntartásához, mégis a dolgok, tények, személyek és a faji tények és célok megnevezése nélkül ez a küzdelem és ez a teljesítmény csak fél értékű. Most pedig már útjában áll a magyar megmaradásnak. Mert egyszerűen arról van szó, hogy kézbe veszi-e a magyarság a hatalmat Magyarországon, vagy sem. És a hatalmat nem lehet felerészben, tessék-lássék alapon, részlegesen kézbe venni, hanem csak mindenestül. Nyilvánvalóan nem arról van tehát szó, hogy valaki itt üldözni akarja a zsidókat, azért mert annak születtek, és ki akarja telepíteni őket a hazájukból, amelybe nagy rajokban érkeztek meg a tizennyolcadik század végétől a tizenkilencedik század egész folyamán. Csupán arról van szó, hogy megvalósulhat-e egy burkolt és ugyanakkor brutális faji uralom a magyarság fölött és elvezethet-e ez a magyarság földjének elvesztésére, kultúrájának elapadására, kihalására? Nyilvánvalóan nem. A magyar elgyávulásnak hosszú története van. Útját siralomházak, akasztófák, emigrációra kényszerítések, málinkij robotok, Gulágra elhurcolások és megtorlások jelzik. Felmentés tehát életféltés miatt mindig van. Az a felmentés viszont, hogy mindenki hallgatott és senki soha nem figyelmeztetett, nincs meg. A bolsevizmus eredendően zsidó voltára Henry Fordtól Szolzsenyicinig számos szerző figyelmeztetett, köztük zsidó szerzők is. A magyarországi bolsevizmus hasonló eredetére magyar szerzők sora figyelmeztet és ezt hatvanéves tapasztalati tények is igazolják.

„Láttuk – írta Lendvai – az alsóbbrendű fajnak teljes ressentimentjával folytatott harcát, láttuk valamennyi álorcáit, láttuk görögtüzesen Kossuth imádó és céltudatosan Széchenyi-süllyesztő, a Cion felé kegyetlenül chauvin és a magyarság felé bomlasztóan nemzetközi, a magyar faj elhulló, megromlott, leszáradt egyedeivel híven cimboráló és a kemény gerincűeket irgalmatlanul összeropogtató, ma börzei szempontból háborúra uszító és vad nacionalista, holnap gazul pacifista és vereségpárti, ma radikális, holnap szociáldemokrata, holnapután kommunista, de az ázsiai sivatagtól százszor megérdemelt ghettón, az összeharácsolt milliókon és minden sárga és vörös foltokon át az idők végezetig egy és változatlan Szíriait. Láttuk a rothadásnak vele kötött szent szövetségét, le egészen Károlyi Mihályig és budapesti csatornák népfönségéig. Láttuk a kereskedelmi banditaság, a telhetetlen Hochkapitalismus, az irodalmi és sajtóbeli önimádat, a magzatelhajtás és lélekirtás, a színházi kerítés, a háborús rablás és kereszténygyilkolás és hazaárulás démoni arányait. S láttuk mindennek megsegítéséül a vak Tisza-magyarságnak öldöklő liberalizmusát, amely a két versenyében minden előnnyel őket könnyítette és minden teherrel a magyar fajt rakta meg…” Nem folytatom az idézést, mert az 1920- ban írt bevezető minden mondata éget. Ma is minden így történik, és a magyarság tűr. A rendszerváltásnak és a magyar megmaradásnak egyetlen alapfeltétele van: az, hogy a teljes magyarság, a magyar nép megtudja a teljes igazságot, mégpedig nem csak a történelmi körülmények tekintetében, hanem a mai viszonyokat, személyeket és származásokat és a származásból következő célokat illetően is. A sukorói kaszinóépítési botrány mögött nem a cigánybűnözés húzódik meg, hanem Estée Lauder és Zsidó Világszövetség. Ez tény. Ismertessük tehát a tényekkel a magyar nemzetet. Hagyjuk abba a mellébeszélést, a fedőszavakkal és érthetetlenségekkel való szólásokat, a meghunyászkodást. Már ugyanis akkor, ha tényleg meg akarunk maradni.