vissza a főoldalra

 2009.11.20. 

A betű hatalma

Az Országos Széchényi Könyvtár a Magyar Nyelv Évének nyilvánított Kazinczy-évforduló keretében egy sosem látott gazdagságú kiállítást állított össze a hiteles, eredeti, ősi magyar nyelvemlékekből. Az 1055-ben kiadott Tihanyi alapítólevél nyitja a sort, és egészen a XVI. század elejéig – lényegileg a nyomtatás elterjedéséig – követik őt a kézzel írott magyar nyelvű dokumentumok, oklevelek, kódexek, imakönyvek. Félévezred könyvészeti hagyatéka a Gutenberg előtti korból, és – eltekintve a nyelvi varázstól – megdöbbentő már az anyag mennyisége is: ki gondolná, hogy csak az Árpád-kor három évszázadából körülbelül 4500 királyi oklevél maradt fenn, de a nem királyi, hanem alacsonyabb rangú személy által kiállítottakat is beleszámítva mintegy 10000! És ez csak töredéke az anyagnak: ha a mohácsi vész évéig terjesztjük ki a leltárt, akkor százezres nagyságrendű a fennmaradt, ismert okiratok száma, melyek, ha latinul írattak is – magyar helység – és családneveik, betoldásaik, kiegészítéseik révén – kimeríthetetlen gazdagságú forrásanyagai a korabeli magyar nyelvnek.

A XIII. század eleji nyelvállapotunknak egyedülálló kincsestára az 1550-ben, Kolozsváron kinyomtatott Váradi regestrum, amely a váradi káptalan előtt lefolytatott 389 jogügylet, végrendelet, pereskedés teljes dokumentációját mentette át a korabeli kézzel írott dokumentumokból, eredeti nyelvi formában. Máshoz nehezen hasonlítható büszkeséget érez az ember, ha az ezer éve elporladt kéz írását silabizálva gond nélkül megérti azt, amit leírt oda az a másik, nagyon régen élt magyar. Érthetetlen, hogy ugyanakkor miért vagyunk ilyen közönyösek ezen irigylésre méltó kulturális gazdagság iránt? A Halotti beszéd kezdő szavait még csak-csak ismeri a közműveltség („Látjátok feleim szemetekkel…”), de a nálánál alig valamivel később íródott – még az Ómagyar Mária-siralomnál is régebbi – Königsbergi Töredékről szinte csak a legszűkebb értelemben vett szakma tud, pedig gond nélkül érthető ma is a kezdőmondata: „Úgy szólánok: világnak kezdetitül fogva rajtunk ez nem lött vala, hogy szűz leány fiat szülhessen.”

Pedig nem voltunk mindig ennyire közönyösek nemzeti múltunk aranynál többet érő, nyelvi hagyatékával szemben: az első, még kézzel írott magyar könyvet, amely 1440 körül készülhetett, 1925-ben a londoni Sotheby árverésén a magyar állam vette meg, hogy haza hozhassa, hogy ne kerüljön ismét idegen kézbe. (Mivel 1925 a Jókai centenárium szellemében zajlott, az új szerzeményt elnevezték Jókai-kódexnek.)

A XVI. század elején már ugyan elkezdődött a könyvnyomtatás, de még javában folyt a scriptorok által kézzel írott kódexkészítés is. Felsorolni is nehéz lenne a magyar nyelven írott kódexek legjelentősebbjeit – az OSZK a kiállítás anyagáról egy 400 oldalas katalógusban próbált összefoglalást nyújtani –, de közülük nem egy szépségével, illusztrációinak gazdagságával, aranyozásával, iniciáléinak művészi tökéletességével hosszú percekre megállítja a XXI. századi látogatót is. Kiemelném a kisméretű, zsebbe rakható, rendkívül gazdagon illusztrált, három imádságot tartalmazó, és ma is meghatóan jól olvasható Kriza-kódexet. Fantasztikus élmény a magyar nyelvemlékek kiállítása, olyan, mintha egy jól ismert tájat, utcát vagy házat kezdetleges dagerrotípfelvételen át néznénk. Először alig látunk valamit, csak néhány részletet ismerünk fel, aztán hirtelen összeáll a kép teljessége: sok évszázados, sőt évezredes távolságok ködéből félre nem érthető módon, szokatlan betűkkel, de tiszta magyarsággal tudtunkra adják az elmosódó sorok: „Fiamnak, kérlek, kegyelmezzetek, / az anyát feszítsétek keresztre, / vagy a kereszt törzsökén / minket együtt verjetek át! / Rossz egyedül meghalni.” (Szegény szlovákok – a maguk alig száz éve kreált, korábban sosem volt, nemzetivé kinevezett szláv nyelvjárásával –, ha ehhez akár csak hasonló élményben részesülhetnének, egészen biztosan nem tartanák szükségesnek a „nyelvtörvény” 5000 eurós szigorával védeni anyanyelvüket.) Kazinczy szavai kötelezőek minden magyarra nézve: „mi ezt a nyelvet szeretni tartozánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a miénk.” Az OSZK kiállítása ennek a feladatnak tökéletesen megfelelt, csupán két apró észrevételem lenne. Az egyik, hogy már-már veszélyezteti a tárlat alapfunkcióját a homály és a sötétség, továbbá a tárlókban elhelyezett ismertető szöveg rendkívül apró, pasztell színűen halovány mivolta. Értem, hogy a régi szövegeket kifakítja a fény, de legalább a magyarázó táblák lennének gond nélkül olvashatóak. (Ugyanez a problémám volt egy évvel korábban az OSZK Biblia- történeti kiállításán is.) Hiányoltam továbbá, hogy sem pro, sem kontra, semmiféle informális utalást nem találtam a magyar nyelvemlékek reprezentatív tárlatán a keletmagyar rovásírásra vonatkozóan. Pedig ennek tudományos helyretétele lassan elkerülhetetlenné válik. Van pénzhatalom, katonai hatalom, politikai és gazdasági hatalom, de a budai vár három termében bemutatott nyelvi kincs számomra meggyőzően bizonyította, hogy a betű hatalma nagyobb ezekénél. A betű gondolatot hordoz, és a gondolat halhatatlan.