vissza a főoldalra

 2009.10.02. 

A patinás műveket tönkreteszik

Beszélgetés Ötvös Csaba operaénekessel

Ötvös Csaba operaénekes (bariton) 1943-ban született Budapesten. 1970-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Révhegyi Ferencné tanítványaként, majd a Magyar Állami Operaház magánénekese lett. 1970-ben debütált a Bajazzók Silvio szerepében. Díjazott a Karlovy Vary Énekversenyen és a Schumann-versenyen (Zwickau). 1970-ben második helyezést ért el az Erkel-énekversenyen. Vendégszerepelt többek között Németországban, Angliában, Olaszországban, Görögországban, Szingapúrban és Japánban. Nagy sikerrel vett részt kortárs magyar operák bemutatásában és hanglemezre rögzítésében. 2002-ben a Magyar Köztársaság Kormánya Kiváló művész díjban részesítette.

Főbb szerepei: Figaro (Rossini: A szevillai borbély), címszerep (Csajkovszkij: Anyegin), címszerep (Kodály: Háry János), Escamillio (Bizet: Carmen), Renato (Verdi: Az álarcosbál), Don Carlos (Verdi: Ernani), Ford, Falstaff (Verdi: Falstaff), Carlos (Verdi: A végzet hatalma), Valentin (Gounod : Faust), Germonte (Verdi: Traviata), címszerep (Verdi: Simone Boccanegra), Marcello (Puccini: Bohémélet), Scarpia (Puccini: Tosca), Lescaut (Puccini: Manon Lescaut), címszerep (Mozart: Don Giovanni), A gróf (Mozart: Figaro házassága), Guglielmo, Don Alfonso (Mozart: Cosi fan tutte), Lord Ashton (Donizetti : Lammermoori Lucia), Malatesta (Donizetti: Don Pasquale), Alfio (Mascagni: Parasztbecsület), II. Endre (Erkel: Bánk bán), Gerard (Giordano: Andrea Chenier), Homonnay (J. Strauss: A cigánybáró), Dr. Falke (J. Strauss: A denevér), Gunther (Wagner: Az istenek alkonya), Monterone (Verdi: Rigoletto).

Hobbi: szőlészet, horgászat.

 – Testvérével készült interjúból megtudhattuk, hogy édesapjának szép hangja volt, s zeneszerető családban nőtt fel. Civil szakmája pedig vegyésztechnikus. Tehát egy kis kitérővel került a Zeneakadémiára.

 – Gyermekkoromban zongorázni tanultam, énekes szerettem volna lenni, ám az operaéneklést nem tartották biztos pénzkereseti forrásnak. Manapság még rosszabb a helyzet. Az énekeseket szerepre szerződtetik, így nincs biztos jövőképe annak, aki erre a pályára lép. Sokan büszkék arra, hogy bukdácsoltak az iskolában, én viszont nagyon jó tanuló voltam. Azt mondták szüleim: tessék tanulni, ha ilyen jó talentumokkal áldott meg az ég. A vegyésztechnikusi pálya az akkori nyugati metódus szerint diploma nélküli mérnöknek felelt meg. Ilyen képesítéssel abban az időben Magyarországon nagyon sok állást lehetett betölteni. Egy időben, 20 éves koromban üzemvezető- helyettes is voltam a gázműveknél. Kérdéses volt: hogyan tovább? Menjek-e a Zeneakadémiára? Addig töprengtünk ezen, míg elvittek katonának. Mivel szakember voltam, egy vegyészettel foglalkozó alakulathoz osztottak be Szekszárdra. Jómagam viszont a Honvéd Művészegyüttesbe szerettem volna bekerülni, hogy énektanulmányaimat folytathassam. Sikerült is elintézni, hogy előénekelhessek a Honvédban. Kaptam is egy papírt arról, hogy ők felvesznek engem. Ezzel a dokumentummal boldogan mentem vissza a katonai téli táborba – ahol mínuszokban sátrakban aludtunk –, ám nem engedtek el. Le kellett húznom a seregben a két évet. A második évben már tiszthelyettes voltam, s otthon lakhattam, s így tovább tudtam tanulni. Ezt követően vettek fel a Zeneakadémiára, amit négy év alatt végeztem el kitüntetéses diplomával. A diplomavizsgám a nagyszínpadon volt, s operajeleneteket adtunk elő. De már elsőéves koromban besegítettem a végzősök vizsgáján. Később a Szevillai borbélyból, a Végzet hatalmából és a Don Carlosból is adtam elő jeleneteket. Érdekes, hogy a Carlosból végzett énekesként sosem, csak főiskolásként játszottam Posa márki szerepét. Főiskolai hallgatóként sajnos nem vettem részt operai előadásokban. Egyszer történt, hogy bajban volt az Operaház, mert egy előadásra „nem volt” Figaro. Felkerestek, hogy tudom-e a szerepet, de sajnos addigra még csak egy-két jelenetet és az áriát tanultam meg. Pedig ez nagy kiugrás lehetett volna nekem, mint főiskolai hallgatónak.

 – Fokozatosan kapta meg a főszerepeket?

 – Nem. Előfordult, hogy egy évadon belül az egyik operában főszerepet énekeltem, míg a másikban valami karakterszerepet.

 – Melyik a kedvenc szerepe?

 – Nehéz erre felelni. Azokat a szerepeket szeretem, melyek nem egysíkúak, s lehet bennük játszani.

 – A népdal és az operett világa kezdetben nem is vonzotta?

 – Nem. Tízéves koromra már elég jól zongoráztam. Abban az időben vetítették a mozik az olasz operafilmeket. Így a Trubadúrt, Traviátát, vagy Lollobrigidával és Tito Gobbival a Bajazzókat. Verdi és Mascagni életét is megfilmesítették. Egyszer édesapám hazahozta a Trubadúr zongorakivonatát, s én végigjátszottam a művet a zongorán. Énekeltem is a szólamokat, s akkor kiderült, hogy a hangom a Strettánál fekszik, tehát győzöm azt hangilag, amit a tenornak kell. Mutálás után leszállt a hangom. Évekbe került, míg helyére került. Még az énektanárok is nehezen tudták eldönteni, hogy tenor, vagy bariton lesz belőlem. Volt, aki Wagner-tenornak javasolt. Ha ezt akkor elfogadom: hamar befellegzett volna énekesi pályámnak.

 – Gyermekkorában több operaelőadást is látott?

 – Hogyne! Láthattam 1954-ben Ilosfalvy Róbertet, mikor először énekelte a Hunyadi László címszerepét. Amikor módomban állt, és volt egy kevés pénzem, akkor megvettem az olcsó jegyeket. Az 1950-es években gyönyörű előadások voltak. Kiváló vendégénekesek jöttek az Operaházba, olyanok is, akiket mára sajnos elfelejtettek. Természetesen voltak gyenge előadások is, s olyan énekesek, akik nagyon nehezen birkóztak meg egy-egy szereppel. Vidéken pedig több színházban remek operatársulat működött. Egy ideig vidéki énekesek is énekeltek vendégként az Operaház színpadán. A ’80-as évek végén aztán fordult a kocka, a vidéki társulatok gyengébbek lettek – sok mára meg is szűnt – s Pestről mentek le fellépni az énekesek.

 – A ’80-as évek végéig repertoárszínház volt az Operaház. Aztán felvették a stagione-módszert. Tehát, pl. egymás után tízszer megy egy évadban az adott opera, majd jön a következő.

 – A repertoárjátszásnak is megvolt a maga oka. Művelődéspolitikáról van szó. Ha egy repertoárt tartok fenn, akkor tud a közönség választani az adott darabok között. A mai struktúrát művelődéspolitikai szempontból helytelennek tartom, mert igenis ki kell szolgálni az operabarátok igényeit. Régebben buszokkal hoztak fel fiatalokat vidékről, s az előadás előtt ismertetők hangzottak el. Ez volt az igazi kultúra-közvetítés!

 – Mi a véleménye a modern rendezésekről?

 – Attól, hogy modern, nem biztos, hogy rossz. De sokszor nem modernitásról, hanem polgárpukkasztásról van szó. A dadaizmust akarják bepréselni az Operaházba. Ezzel a szép, régi műveket teszik tönkre. Akik régóta járnak operába, emlékezhetnek Márk Tivadar gyönyörű jelmezeire. Azokban öröm volt színpadra lépni. Jól tudjuk, hogy az opera műfaja nem népszerű a fiatalság körében. Egy rendezői önmegvalósítást követő, polgárpukkasztó előadást látva menekülnek az operától azok, akik egyébként sem rajonganak érte. Az értékhez szokott nézők pedig nem hajlandók a szörnyűségekért pénzt adni. Tudomásul kell vennie a rendezőnek, hogy az operaszerző nem csak dallamokat írt le, hanem játékot és történetet is. És ne kísérletezzenek rendezésekkel a mi adóforintjainkból! Ha körbenézünk Európában, akkor láthatjuk, hogy ez a „mindent felforgató” irányzat Németországból jött. Mi meg „természetesen” átvettük.

 – Térjünk vissza pályájára. Volt lámpaláza, mikor először színpadra lépett?

 – Volt, de a mai napig van bennem egy egészséges drukk. Ennek kell lennie, mert vivőerőt ad. Mi egy felfokozott állapotban lépünk a színpadra, s olyan dolgokat is meg kell jelenítenünk, ami a hétköznapok világában távol áll tőlünk. Egy példa erre: nem vagyok egy vérengzős típus, de a színpadon többször kellett gyilkolnom. Amikor a színre lépünk, abba kell maradni a drukknak, mert bajok lehetnek.

 – A ’70-es években más volt egy operaénekes presztízse, mint manapság?

  -Mióta pályára léptem, az operaénekesek megbecsülése folyamatosan csökken. Jelenleg szinte az énekes a legutolsó a színházban. Olyan, mint egy egyszerű alkalmazott. De ezen nincs mit csodálkozni. Általánosságban magára a kultúrára nem jut pénz, akkor miért lenne kedvező helyzetben az Operaház? A 2000-es év elején egy kis ideig jobban meg voltunk becsülve, de aztán ennek is vége lett. Valamikor már az is nagy dolognak számított, ha valaki az Operaház énekkarának volt a tagja. Ekkor a sarki fűszeres már hitelt is adott. Így nem nehéz elképzelni, hogy óriási társadalmi és anyagi elismertsége volt az Operaház aranykorában egy magánénekesnek. Még Rákosi idején is jobban tisztelték a művészeket. Abban az időben még éjjel is sorban álltak az emberek az Operaház pénztáránál a jegyekért. Az ok: akkoriban az opera volt az egyedüli politikamentes műfaj.

 – Régebben is voltak harcok egy-egy szerepért?  

– Ez a dolog kortól és izmustól függetlenül állandó. Voltak, akik talpaltak egy szerepért. Jómagam sosem kértem, de olyan előfordult már, hogy visszaadtam szerepet. Ez akkor volt, mikor úgy éreztem, nem való hangilag nekem a szerep. Ennek köszönhetem, hogy a mai napig rendben van a hangom.

 – Az nem gond, ha valaki túl sokat vállal?

 – Ha olyat vállal, ami neki való, s megfelelő a hangtechnikája, akkor nem. Én aztán valóban sokat vállaltam. Ez szerénytelenségnek tűnhet… Az Operaház repertoárja évtizedeken keresztül velem együtt egy tucat énekes vállán nyugodott. Szinte ugyanazokkal találkoztunk a színpadon és a próbatermekben. Nem akarok neveket mondani, de olyanok is voltak, akik visszajöttek Nyugatról megkopott dicsőséggel, megkopott hanggal, s itthon még örültek is nekik.

 – Díjazott volt a Karlovy Vary Énekversenyen és a zwickaui Schumann- versenyen. Ezek a díjak biztatást adtak a jövőt tekintve?

 – Nem. Ezek a versenyek főleg arra voltak jók, hogy utazhassak, megismerjem más országok zenekultúráját, s kapcsolatot építsek más nemzetiségű énekesekkel. Egyszer pedig egy olaszországi ösztöndíjat kaptam, s kint tanulhattam a Santa Cecilia Akadémia énektanárától. Nem maradhattam, amíg lehetett volna, mert néhány próba miatt hazarendeltek. A legszívesebben a japán turnékra emlékszem vissza. Kiválóan megszervezték utazásainkat és fellépéseinket a szigetországban. A japánok nagyon szeretik a magyar zenét és a magyar művészeket. Vannak olyan operák, amiket nagyon kedvelnek. Ilyen a Traviata. Érdekes módon viszont a Rigolettót alig ismerik. Nem úgy, mint Európában. Tehát a mi Rigolettónkon nem volt telt ház. Bár ott egy játszóhely 2-3 ezer férőhelyes. Egy olyan nagy épület-komplexumban voltak az előadások, melyekben színházterem, hangversenyterem, tévéstúdiók is voltak. Az akusztika pedig tökéletes a japánoknál.

 – Lapunk nem megy el a bulvár felé, de a következőt nem hagyhatom ki. Ön volt Házy Erzsébet utolsó házastársa. Azt olvastam, hogy ön gondozza az énekesnő hagyatékát.

 – Én a jogutód vagyok, de még soha senki nem keresett meg hivatalos részről ezzel kapcsolatban. Régebben nem vették szigorúan figyelembe nálunk a szerzői, előadói jogot, így azt csináltak, amit csak akartak. Egyszer kiadták a volt NDK-ban azt a Marica grófnő lemezt, amit a ’70-es évek végén készítettek Házy Erzsébettel és René Kollóval Nyugat-Németországban. Megkérdeztem: hogyan is lehetséges ez? Valami iratokra hivatkoztak. Még Erzsébet mesélte nekem, hogy abból a Cigánybáró- filmből, amiben Rudolph Schock volt a partnere, egyszer csak megjelent egy lemez. Ezt követően megkérdezte tőle egy kolleganője a bécsi Volksoperben: mihez kezdesz azzal a sok pénzzel, amit a lemezért kapsz? S akkor derült ki, hogy Erzsébet minderről nem is tudott. Az impresszárió azt mondta érdeklődésére: „nem vagyok a saját magam ellensége, hogy azt, aki az ön nevében tárgyalt, arra biztassam, hogy kösse ki, ha lemez jelenik meg a filmből, azért fizetnem kell.” Magyarországon több filmjét is sugározzák a tévében a művésznőnek, de soha nem kerestek meg azzal, hogy engedélyemet kérték volna. Tehát ebből nem gazdagodtam meg. El akartam érni, hogy az MTV behozza azokat a filmeket, amiket Házy Erzsébet az NSZK-ban forgatott. Ezek operett-és portréfilmek. Ám a vezetőség elzárkózott ettől. Pedig Házy Erzsébet a magyar művelődéstörténet egy jelentős szegmense. Emlékét ápolni kéne. De nem csak róla van szó. Nagyon sok remek énekesünk, színművészünk volt, de alig-alig hallani róluk.

 – Még sosem kérték fel tanításra? Hiszen diplomája szerint énektanár is.

 – Elhívtak egy zeneiskolába, de nem éreztem magamban azt, hogy kezdőkkel kéne foglalkoznom. Egy olyan helyre szerettem volna kerülni, ahol a tapasztalataimat átadjam az operaénekesi pályára készülőknek. Ma úgy látom, hogy ennek nincs sok értelme. Nincs is felvevőpiac oly sok operaénekesre. Szinte mindenütt csökkent az igény a magas kultúra irányába. Az igénytelenségre van pénz, de a komolyabb művészetről már nem igazán beszélhetünk. Manapság az az ismert és jó színész, énekes, akit a tévében látnak. Másról nem is tudnak az emberek – tisztelet a kivételnek. Pedig nem biztos, hogy csak az értéktelen és a rossz kell a népnek. Meg kell ismertetni a közönséggel az igényes darabokat is.

 – Ez az oka annak, hogy idén nem lép fel az Operaházban?

 – Nem. Egyszerűen nem írtak ki egy szerepre sem. Én pedig nem vagyok kilincselő típus. Az is elszomorított, hogy a Falstaffnak szétdarabolták a díszletét. Nagyon szerettem ebben az operában a címszerepet eljátszani. Szép számmal vannak olyan szerepek, amiket még el tudnék énekelni, de a jövő szezonra nem írtak ki. Pont, mikor a 40. jubileumom lenne, hiszen 1970-től vagyok a pályán. Ez eléggé elkeserítő.

Medveczky Attila