|
 2009.10.02.
Vallásgond(olat)ok – A világiak és mi
A
címben szándékolt pimaszság rejtőzik, mert a zsinat után
negyven évvel még mindig csak a szép elvek után nyújtózkodunk.
A gyakorlat meg legalább annyira ellentmondásos, akár hétköznapi
életünk.
Mi tagadás, rengeteg jó és szép kezdeményezés született.
Példaértékű együttműködés tapasztalható nagyon sok plébánián
pap és hívek között. Hitoktatók, világi munkatársak, lelkiségi
csoportok lelkes vezetői szinte hátukon visznek egész közösségeket,
és megkönnyítik a lelkipásztorok munkáját. Találkozókat
szerveznek, betegeket látogatnak, imacsoportokat toboroznak,
takarítják és díszítik a templomot, rendben tartják a plébániát,
sőt mosnak-főznek még a papra is.
Mindeközben mi, papok még mindig élvezzük az ő szeretetüket,
rajongásukat, de közben ki is használjuk őket. Túl magas lóról
beszélünk velük, feudális, nagyúri stílusban leereszkedünk
hozzájuk, kioktatjuk őket, nem engedjük, hogy kétségbe vonják
szakbarbári illetékességünket, nem hagyjuk, hogy beleszóljanak
életünkbe, mert azt ők amúgy sem értik. Félünk megosztani
velük titkainkat, tartunk barátságos közeledésüktől, vagy
éppen azzal védekezünk, hogy mindenkivel nem lehet haverkodni.
Egyébként is mit szólnának a többiek.
Észre sem vesszük, hogy néha sokkal anyagiasabbak
vagyunk, mint ők, durvák, kegyetlenek és cinikusak, meg sem
hallgatjuk őket, és máris készek vagyunk az előre gyártott
ítéletekkel. Lehet, hogy nem is akarnának semmibe beleszólni,
sem a kormánypálcát kivenni a pap kezéből, csupán azt
szeretnék érezni, hogy komolyan, emberszámba veszik őket, számít
a véleményük, és nem kételkednek jó szándékukban.
Hierarchia-béli állapotunk is ellentmondásos. Hiszen hiábavaló
a pásztor, ha nincsen nyáj. Volt idő, amikor ő volt a közösség
mindenese, ő tudott a legtöbbet, mindent ő intézett el,
mindenki tőle kért kölcsön, mindenki hozzá futott tanácsért,
mindenki rá hallgatott. Ma már nem így van. A hívek felnőttek,
„hozzá”-nőttek, sőt olykor el is húztak mellette. Lassan már
nem lesz kulcsfigura még a templomban sem.
Persze a lelkipásztor ezt a helyzetet is a javára fordíthatja.
Szolgálatával így is olyan űrt tölt ki, amelyet nem pótol
sem pszichológus, sem kántor, sem hitoktató, sem diakónus, sem
karizmatikus „civil”. Állapotbeli helyzetével, „rangjával”
azonban nem élhet vissza, mert karikatúrát csinál magából,
és az egyházból is kiábrándítja a híveket.
Természetesen néha a pappal szembeni túl magas elvárások,
vagy saját tapasztalatából merített csalódásai és kudarcélményei
is óvatosságra intik akár a legjobb szándékú papot is.
Ilyenkor be- vagy elzárkózik, egyedül igyekszik megoldani problémáit,
nem tart igényt a világiak szolgálatára, mert bizalma
megingott bennük. De jó tudnia, hogy valójában emberségével,
természetességével és szeretetével tud a hívek egyházképén
is változtatni, és sarkallni őket arra, hogy legyenek a közösség
valóságos, tevékeny tagjai. Nyilván kettőn áll a vásár, és
bár tudja, hogy nincs összeházasodva a hívekkel, de püspökén
keresztül maga Isten akarja, hogy éppen akkor és éppen ott
hivatásának éljen.
Külön probléma a pap cölibátusa. Függetlenül attól,
hogy hogyan éli meg (valójában persze nem függetlenül…), az
a tény, hogy család nélkül él, egészen másfajta
kapcsolatfelvételre kötelezi őt is, meg a híveket is. A híveknek
is tudnia kell, hogy, bár a pap huszonnégy órás szolgálatban
áll, a plébánia nem kocsma, hogy egész nap benne üljünk. A
csend, a magány a papi élet szerves része és nélkülözhetetlen
kelléke. Ezért ajánlatos egyeztetni, vagy szentmise után
megbeszélni, mikor alkalmas mindkét fél számára a találkozás.
Az érem másik oldalán természetesen a papnak is
igyekeznie kellene bármikor készen állnia, hogy hívei megbeszélhessék
vele örömeiket és gondjaikat. Ez nem mindig könnyű, ha minden
munka rá hárul, ha állandóan futkos és kimerült, ha nincs
senkije, akivel saját örömeit és bánatait megosztaná, ha
minden probléma és lelki szemét nála gyűl össze.
Mindent egybevetve, a papnak nincsen külön bejárata a
mennyországba. Híveivel együtt kell küzdenie, küszködnie az
üdvösség felé vezető úton. Felelős értük, mint ahogy ők
is felelnek érte. Akkor is, ha finom antennáival hamarabb észreveheti
a rosszat, és mélyebben nyugtalanítja őt az elcsatangolt bárányok
serege, a rosszindulat, a tapintatlanság, a bíráskodás, a
pletyka vagy éppen a tudatlanság és a szellemi-lelki igénytelenség.
Nem szabadna elhagynia magát, nem engedheti meg magának a
lelki lerongyolódás luxusát. Tartozik annyival önmagának és
az őt meghívó Mesternek, hogy rendszeresen tükörbe nézzen,
és lelkiismeretvizsgálatot tartson: nem én vagyok-e okozója híveim
közömbösségének, a köztünk lévő távolság növekedésének?
Mit tehetnék másként? Nehezemre esne-e magatartásomon változtatni?…
Úgy kell szeretnie híveit, ahogy vannak. Olyanoknak,
amilyenek. Hisz a hívek is pont olyanok, esendőek, mint ő.
Sokszor talán azt szeretné, hogy vezényszóra, egyszerre lépjen
mindenki, szeretné, ha tudnák, hogy nála van a mennyország
kulcsa… De le kell szállnia a piedesztálról, a tekintélyt
nem megkövetelni, hanem kivívni kell. Mindenek előtt szeretnie
kell híveit. Jobban mondva Istent, és akkor a rábízottakat
elfogadni is könnyebb lesz.
Jó lenne észrevenni a huszonegyedik század lelkipásztorának,
hogy a világi apostoloknak is hivatásuk van közösségük felé.
Isten nagyon sok karizmát, kegyelmet osztogat mindenkinek. Észre
kell vennie, hogy ezzel nem az ő hatalma inog meg, nem illetékessége
kérdőjeleződik meg, és még csak nem is válik fölöslegessé.
Ellenkezőleg: nagyobb lesz az esély a közösség építésére,
testhez álló feladatait mindenki örömteli kihívásnak és
szolgálatnak fogja tekinteni, erőink, rejtett tartalékaink mozgósítása
pedig csodákat fog eredményezni. Így növekszik és szépül a
közösség, mint Isten népe.
1996 júliusában a magyarországi IGEN folyóirat körkérdést
tett közzé: milyenek a hívek? A válaszokból nyújtok át egy
csokorra valót:
1. A
hívő mint beteglátogató.
„Jaaaj , plebaaanos út, az én uram is ugyanabba’ a
betegségbe hóóóttt bele, ami a plebaaanos úrnak van. Szépszá’,
pirozspozsgaas ember vóótt, ott van a főőődbe”.
…Nem a borúlátás vezet, hanem számomra így van bennük
fantázia. Csak a jót látva nagyon könnyű kitartani mellettük,
ez nem szeretet. Látva, és kedélyesen felfogva az árnyoldalakat:
ez lelkesítő: itt van mit tenni. Meg aztán: így legalább összeillünk,
mint zsák meg a foltja. A többi kegyelem. „(Pajor András)
2. „Mit bánom tehát, hogy a kedves hívek most éppen kényeztetnek,
vagy bántanak, hogy nyakamon vannak, vagy jócskán magamra
hagynak, hogy dicsérnek vagy szidnak, hogy sokan vannak, vagy
csak gyéren szállingóznak,- igazából azt szeretném, ha még
az örök kapuk küszöbéig közösséggé válnánk, egymást az
Úrban elfogadnánk. Már csak azért is, hogy észrevegye szegény
meggyötört világunk, hogy Isten szereti az embert….A híveket
útitársnak fogadom el, testvérként viselem el. Ez a mi egymás
közti kölcsönösségünk, tehát szeretetünk.”( Brückner Ákos
Előd)
3. „A hívek mindenfélék, de nem olyanok, mint a papok.
Ha véletlenül prédikálniuk kell, rögtön látszik, hogy nem
való nekik. (Sokszor a papoknak sem lenne tanácsos.)…’Különben
rajtuk semmi jel’ Áldozatkészek és önzők, alázatosak és
kevélyek, lusták és lelkesek tudnak lenni. Emberek és szentek.
Mint a papok és a nem hívők. Mint mi mindannyian.” (Nobilis Márió)
4. A
hívek is éppen olyanok
Pityu atya, csicsói papbácsi a csíki szentföld híres
alakja. Talán esendő ember, talán olyan, mint akármelyikünk,
falujának mégis éppoly középpontja, mint az esztendőnek a Húsvét,
az épületeknek a templom.
Történt, meséli, hogy a ’89-es változás után nálunk
is megszűnt a téesz. Eladtak mindent. Elnéztem én is az irodába,
s ott hallom ám, hogy valaki megvenni készül a hídmérleget.
Megálljon a menet! A falu nem lehet meg hídmérleg nélkül,
hogyan mérünk akkor szénát, marhát, miegyebet? Mondom, hogy
én is megveszem a hídmérleget. Azt mondja az idegen, hogy ő már
megvette. Mire én: én fogom megvenni! Kicsoda maga? Mondom, hogy
a csicsói pap. Erre hátrább vonult az agarakkal, s elállt a vásárlástól.
No, hazaszaladtam a pénzért, enyém lett a hídmérleg, illetve
a falué.. Node milyenek a pletykás vénasszonyok, az én kedves
híveim. Itt pusmogják, ott sutyorogják, hogy a papnak nem elég
a perselypénz, a stóla, az egyházi adó, a hídmérleg is kell
neki. No gondoltam, bévetek én őnekik! Olyat bévetek, hogy
megakad a torkukon. Vasárnap, mise végén, a hirdetések utolján
mondom: Hallom némelyek kérdezgetik, minek énnékem a hídmérleg.
Hiába mondtam, hogy a falunak vettem, ezzel ők nem elégedtek
meg, no most elárulom a teljes igazságot. Azért vettem a hídmérleget,
hogy azután lemérjem rajta a pletykás vénasszonyokat gyónás
előtt és gyónás után. A szent miseee vééégetért, menjetek
békééveel!”(Czakó Gábor)
És hadd álljon itt egy szintén igaz történet, ezúttal
„saját” gyűjtésből, arra vonatkozólag, hogy bizony a
papnak még saját hozzátartozói is hogyan viszonyulnak a témához.
+Ferencz József (papi körökben a Császár) papbácsival történt
Csomortánban, fiatal pap korában. Amikor egy alkalommal hazalátogatott,
az autóbuszról leszállva nővére fogadta. Mivel nem ment tovább
a busz, gyalogosan, kézen fogva mentek hazafelé a falu felső részében.
Útközben Jóska barátságosan köszöngetett volt falustársainak:
„Szerusz János, Szerusz Pista!” Nővére ilyenkor rántott
egyet a kezén és megjegyezte: „Jóska! Felszentelt pap vagy!
Nyújtod a kezed csókra, és mész tovább!” Ez többször is
megismétlődött, egészen addig, amíg hazaértek. Amikor a
kapun beléptek, nővére szigorú arcot vágott: „Jóska, menj,
az istállóból a trágyát hányd ki!”
Jóska széttárta a karját: „A fölszentelt
kezeimmel?…”
Odahívott egy gyermeket, s azt mondta: „Me gyermek 25
lej, s hányd ki a trágyát! Mire megszólalt a nővére: „Jóska,
25 lejért én is kihánytam volna!…”
Végszónak talán annyit, hogy előítéletekkel, egymás
tiszteletben tartása nélkül, jóindulat és nyitottság nélkül,
kellő rugalmasság nélkül papok és világiak ezután is
nehezen fogják megérteni egymást.
Sebestyén Péter
(Forrás:
erdely.ma)
|
