vissza a főoldalra

 2009.10.09. 

Gyökerek az időben

Aki nem tudja, hogy mit csinál,

előbb, utóbb rosszat csinál az!

Szavaink nem a semmiből jöttek létre az időben. Méghozzá nem néhány ezer, hanem több százezer éve. Ez a feltételezés, amit alátámaszt egész nyelvünk, bizonyítható sokféleképpen közvetlenül és közvetett módon. Az tény, hogy a magyar nyelv alapja a logika és a matematika és mindez át- meg átjárja a nyelvet, alapvetően meghatározza szilárd, de mégis rugalmas, szép szerkezetét, már maga is bizonyítja, elfogadhatatlan az a megállapítás, hogy a szavaink úgymond, a semmiből jöttek létre. Megkíséreljük tehát születésüket és működésüket nyomon követni, bemutatni. Nem először! Ami pedig az időt illeti, meg kell említenünk itt a fázik szavunkat, ami más nyelvekhez viszonyítva, mint bizonyíték őrzi – sok száz szavunkkal együtt – hogy a nyelvünk ős idők óta mennyire fogékony arra, hogy mindenféle cselekedetünket, mint hiteles tényezőt, beépítse a szókincsbe s egyúttal őrizze az eredeti jelentést. (Ezzel kapcsolatban többször írtunk például a „fazék”, aztán az „eb ura fakó”, a „farag” stb. szavainkról.) Ezt az elvont fogalmat, hogy hideg érzetünk van, éppen a meleg „előállításának” szükségességével és módjának megjelölésével fejezzük ki. Magyarán és egyszerűen, azért nincs meleg érzetünk, mert nincs meleg. Ha nagyon erősen érzem a meleget, akkor azt mondom, szintén egyszerűen és pontosan: „melegem van”. De azt nem, hogy hidegem van. Vajon miért nem mondom? Olyasmi ez, mint hogy nem mondjuk: „nincsem van”? Azaz semmim sincs. Tehát „fáznom” kell, hogy fát keresve, fa után járva, összegyűjtsek fűt-fát, hogy tüzet rakhassak, fűthessek vagy főzhessek. És ezt nem én „fő-z-tem” ki a fejemben, azaz a „főmben”, hanem a nyelvem a valóság sok évezredes gyakorlatát mutatta föl, világította meg. Ez csak előzetes példa arra nézve, hogy miféle módszerrel kívánok visszafelé tekintgetni a logikai múltba. Hiszen a végsőből, azaz a mostaniból kell visszafelé menni, hogy az ok-okozatok egymásra épülését meglássuk. Mert csak ami már készen van, abból következtethetünk arra, hogyan, mily módon készült.

Mindez sajátos „leépítés”, ám közben közelebbről megvizsgáljuk az egyes elemeket, mert csak így kapunk magyarázatot a szavak kialakulására. Sőt, az egyes elemek fejlődési szerepét is, valamint a gyökökét külön is megnézzük. Mert nem a gyökök jelentik a végállomást. Hanem a hangzó képletek. A hozzájuk adódó szótagoknak is külön leágazásai vannak. A keresett „titkokat” a nyelvben két irányból közelíthetjük meg. Vagy az idő mélyében levő gyökértől és aztán „fölfelé” haladunk vagy az ágak hegyétől, a virágtól, a bibétől haladunk lefelé. Ám mindkét esetben közben is meg kell nézni a jelen lévő leágazásokat és tudnunk kell az egyes ragok vagy képzők külön sorsát, keletkezését. Ahhoz, hogy a „kép”, „képző”, képesség jelentéstartalmát ismerjük, ezeknek a külön fejlődését, kialakulását is jól kell ismernünk. Hasonló a helyzet a „rag” szavunkkal is. No meg a „képzők” előéletével. Az a tény, hogy a ragok és képzők önálló jelentésű szavak voltak és azok ma is, döntően meghatározza a szavak születését, a jelentéstartalom alakulását. Ugyanis, ha nem volna a ragokban vagy képzőkben rejtett jelentés – amit elég könnyű kimutatni, ezért foglalkozunk, mint fontos és jellemző példával, újra a „-ság”, „ség” képzővel –, mert a kutakodás módja azonos minden esetben. Kezdjük a rag szavunkkal. A rag szavunk jelentése így foglalható a legegyszerűbben össze: rész, része valaminek, ami aztán a szavakhoz ragad. De egyébként is, a rag valaminek a része. Erről már írtam másutt, hogy a rag Zalában, például a háztető alsó húsz huszonöt centis pereme. És oda teszik a kulcsot. Azaz a rag alá. Amikor ragozunk, elragadjuk a szavakat, szótagokat és a szavak végéhez ragasztjuk. Rag például a „rakonca”, a kocsi része. Rúdféle, ami a kocsi mellé kötött, de nem húzó ló féken tartója is. Ha nincs rakonca, akkor rakoncátlankodik az állat. De a rakonca magasító is. Jó hogyha van, mert a rakományt tartja biztonságban a kocsin. A rag és a rak közeli jelentésű szavak. Fontos megállapítani az ilyen és hasonló összefüggéseket. Mert ha ezt nem pontosítjuk és nem ismerjük föl, nem látjuk át az egész remek rendszert. A levegő által keltett rezgések fizikai tényezők, a mozgó levegő gyorsulásai, lassulásai, ütközései stb., hozzák létre a hangokat. Még pontosabban, a hangok már visszahatások. A külső vagy belső ingerekre mozdul a levegő, azok hatására „intézkedik” az értelem, vezérel tüdőt s különböző szerveket és már a hangok valamilyen válasszal telítődnek. Ez a jelentéstartalom. Ami sokszor nem több annál, ami egy-egy hangzóba „belefér”. Például az „a” lehet a tagadás jelzése, ha így használjuk: a-aa. Az „á”, a meglepetés közvetítője: á-á-á vagy ááá! Inkább talán az utóbbi, a folyamatos ááááá! No meg a meglepetésé: áá, ahá, aha, stb. Ha a hangok magasságát, mélységét vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a mély hangok valóságosan is mélyebbről zendülnek elő, amíg a magas hangok, kisebb nyílásokon, felül sippannak, eleve akár „síphangoknak” is nevezhetjük ezeket. És ne feledjük a „fütty”, „fütyül”, „füttyent” stb, is magas hangokból áll. Miként maga a „síp” is. Sőt, az élesen hangoskodóra mondjuk, hogy „sipítozik”. Ennyi előzmény után végre rátérhetünk arra a szóra, amely képzőként meghatározó szerepet tölt be a magyar nyelvtanban.

Kezdjük magával a képző szavunkkal. Első szótagja a „kép”. Azt az alapvető fogalmat jelenti, ami a legkorábbi időtől körülvesz bennünket, hat ránk és véleményre, válaszokra késztet a látás. Sőt, első sorban a megnevezésekre! Tehát a nyelvünk megnevez mindenek előtt. Hiszen az a tény, hogy valamit látunk, már önmagában is kihívás. Meg kell fogalmaznunk: ki, mi, kivel, hol, mikor, mit csinál, hogyan és miért, stb. A magyar nyelv, ennyi idő után ki mondhatjuk, mivel megnevező nyelv, nem lehet más, mint válaszoló nyelv. Ez pedig azt jelenti, hogy a szókincsünk magába foglalja kezdetektől a köröttünk érzékelhető világot, annak mindenfajta vonatkozásával. Gyakorlatilag ez azt is jelenti, hogy minden szavunk valóság gyökerű, a szókincs ennek páratlan leltára, nem túlzunk, ha így fogalmazunk: kincstára.

De térjünk vissza a képző jelentőségéhez, szerepéhez. Megjegyezve, hogy mindezt megcselekedjük akkor is, ha nem tudatosodik bennünk a szereplők és okok számbavétele. Így az, amit emlékezésnek gondolunk és mondunk, öntudatlanul s tudatosság nélkül rögzül bennünk. Ezekre a dolgokra és történésekre később halványabban emlékezünk. Míg amit tudatosan vizsgáltunk, az erősebben rögzült bennünket, mert több „szál” kapcsolat őrizte meg. A képző maga is képzett szó. És könnyen képezhetünk belőle további szavakat. Például képzelet, képzel, képesség, képes, képzelődik, képzés, képlet, képletes, kiképzés, elképzelés, képzeletbeli, képviselő és így tovább. Most válogassunk a kép, képes stb. jelentései közül. Mert például a „képes” változat azt is jelentheti, hogy mire vagyunk képesek, miféle jóra vagy rosszra, de azt is, hogy mire alkalmas a képességünk? Meg tudunk-e oldani például valamilyen számtan példát? Látható, hogy a „kép” fogalomból, szóból indultunk ki és eljutottunk ahhoz, hogy értelmi erőnk felmérését végezzük el. Miért juthattunk el ide? Mert képzést végeztünk. Képeztük a szót és magunkat is! És ez a kettősség a fontos. De azt is tudnunk kell, hogy miért tehettük meg ezt? Valamint miért a „képesség” szavunkkal tudjuk kifejezni a fejünk belső értékét? Azért, mert ennek a szónak, illetve „kifejezésnek” sajátos jelentése van. Nézzük miért és mi az?

A szó, tagolva kép-es-ség. A kép a szó alapja, másként töve. Ehhez járul először az „es” képző. Ám ez egyúttal átkötő szótag a további képzéshez, mert ehhez jön a „-ság-ség” megfelelője, illeszkedve a „-ség”. Mégpedig így aztán nem akármilyen jelentéstartalommal bővül a szó! Alább ezt elemezzük. Már több évtizede annak, hogy logikusan kimutattuk, miért jelenti azt a „-ság-ség”, amit jelent? Néhány példa az emlékezetünk felfrissítésére: katona + ság, az egy katonából sok katona lett. Hegy + ség, a hegyből egész hegyvonulat lett. Látjuk, hogy milyen fontos annak felismerése, hogy a magyar nyelvben a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalmat. Erre nézve százszámra mutattunk már példát. A „-ság” „-ség” mássalhangzó képlete az s+g. Keresni kell olyan szót, amelynek ez a képlete és magyarázatot ad a jelentése a képző által hordozott jelentésre. Azt láttuk, hogy sokasította, nagyította azt a jelentést, amit az a szó hordozott, amihez csatoltuk. A katonaság esetében pontosan megtudtuk, hogy a katonából sok lett. A sok mássalhangzó képlete az s+k. Ez szinte azonosnak tekinthető az s+g képlettel, mert a „g” a „k” zöngés párja. Így hát számtani módon vizsgálva tovább, ezt is leírhatjuk: s+g = s+k. Ebben az esetben logikus és érthető, hogy a „-ságség” jelentése: sok. Vagyis akárcsak a többi rag és képző is önálló jelentésű volt, illetve az ma is. Tehát a raggal és képzőkkel általában új jelentést „ragasztunk” a szóhoz. Ezért változik annak jelentése. Másként miért változna? Kissé hosszú volt talán ez a szükséges kitérő, de most már áttérhetünk a további elemzésre. Mert az eredeti és fő célunk az volt, hogy bemutassuk, hogyan lehet és kell „visszafelé” nyomozni a szavak jelentéstartalmi és egyéb vonatkozásában. Eljutottunk újra a képhez. Az eddigiek után látjuk, hogy a képesség jelentése képe sok. Azaz sok képet képes elképzelni. Teljes joggal mondható a tehetséges emberre, hogy jó képességű. Ez azt is jelenti, sok képet képes elképzelni, de főként megőrizni, azaz látvány erejével, tehát olvasással tanul. Képekre emlékezik, a tananyag szövegének képeire. A könyvekből az ottani szöveg képként marad meg benne. Ha például verset tanul, a vers szakaszai, mint külön képek maradnak meg emlékezetében, de a sorokra is egészében emlékezik. És így tovább. Erről még szólnunk kell. Azonban a végső mondanivalója ennek az előkészítő dolgozatnak az, hogy csatlakozzunk a válaszoló nyelvhez. Bár úgy látszik, mintha kérdeznénk, de valójában válaszolunk. A nyelv működő rendszerével és szavaival. Ezúttal kérdezünk, mégpedig válasszal! És meg is jegyezzük, hogy akár akarjuk, akár nem, minden kérdésünk válaszokból áll össze. Ez az alapja és „titka” a sajátos magyar gondolkodásnak. De mondjuk ki pontosan: a magyar nyelv a maga példátlan voltával, alapjával és rendszerével. A „kérdésünk” az, hogy ezt a nyelvtani tettet, amit képzés nevezünk, ki nevezte meg a magyar nyelvben? És miért éppen a „kép” szavunkat használta? A választ is a nyelv adja. Mint az előbb láttuk, a képző képnövelő. De hát ezt nem elemezte senki. Hiszen még nem is olyan régen nem tudták a nyelvészek, hogy a „-ság-ség” miből ered? Nem tudom, hogy 2009 nyár elején, amikor e sorokat írjuk, tudják-e? A valóságban, és ez mára fölfogható, valóságosan kép szükséges a képzéshez, de a képzelet működéséhez is. Ráadásul azt hisszük, hogy valódi kép! Akármennyire is parányi, de kép kell hozzá. Kép „képződik” az agyban, méghozzá húsvér kép, ha sejtnél is parányibb. Vagyis soha nem a semmiből képzelünk el valamit, hanem abból, ami az agyunkban valamilyen módon, de valóságosan is jelen van. Lehetséges, hogy olykor csak a pillanatok tört részéig, de ott van. A belső látás mutatja, látom, látjuk, amikor em-leg-et-jük. A lehető rokon hangzóval az utóbbi, szándékosan tagolt szó így is írható: em-lek-et-jük. Azaz benne van jól láthatóan az „emlék” szavunk. Ez csupán egyetlen példa arra, hogy a magyar nyelvet át-meg átszövi az a logikai rendszer, amely megmutatja azt a számtani szerkezetet, ami az általános logikai alapra épül. A kép tehát nem a semmiből van, így aztán a képző szavunk sem. Az agyban valamilyen módon kialakul valamilyen valós alak és kép. Ha azt mondjuk elképzelem, akkor arról szólunk valójában, hogy ténylegesen képet alkot az agyunk, másként szólva, képet „építenek” a sejtek mélyén és raktároznak, vegyi vagy elektromos úton az agysejtek. Ez az igazi KÉPZÉS! Tehát innen indult el e nyelvtani szerep megnevezése is. Éppen a dolgot tesszük közzé, azaz válaszolunk a nyelvünkkel. Ezek után azt is feltételezhetjük, hogy maga az agy nevezte meg a kép szavunk nyomán, annak használatát és így neveződött meg a képzés. De hogyha személyhez köthető is a megnevezés, ez semmit se von le abból a tényből, hogy a nyelvünk válaszoló nyelv. Hatásokra, ingerekre felel minden porcikájával. Egészen pontosan, minden szavával. Az agy „tud” a képről, amit ő maga „épít” föl – bárhogyan is teszi – önnön magából. Ez az ő ősképessége. Hiszen nagyon keveset tudunk az agyról, talán még az agykutatók se eleget ahhoz, hogy munkálkodásának módját a legapróbb részletekig ismerjék. Talán a további kutakodásban ez a kis eszmefuttatás is segít.

 Kiss Dénes