vissza a főoldalra

 2009.10.16. 

Esztergomtól Montrealig

Budai Lívia operaénekesnő (mezzo-szoprán) Esztergomban született. Énektanulmányait a Zenekadémián végezte. Mascagni: Parasztbecsület Luciájaként lépett fel először az Operaházban 1973-ban. 1977 óta külföldön él. Főbb szerepei: Amneris (Verdi: Aida); Carmen (Bizet: Carmen); Fricka (Wagner: A Rajna kincse, Walkur; Kundry (Wagner: Parsifal); Venusz (Wagner: Tannhäsuer); Eboli (Verdi: Don Carlos); Laura (Ponchielli: Gioconda); Judit (Bartók: A kékszakállú herceg vára); Delila (Saint-Saens: Sámson és Delila); Hercegnő (Cilea: Adriana Lecouvreur); Azucena (Verdi: A trubadúr); Ulrika (Verdi: Az álarcosbál); Mrs. Quickly (Verdi: Falstaff); Ortrud (Wagner: Lohengrin);Brangaene (Wagner: Trisztán és Izolda); Heródiás (R.Strauss: Salome); Klütaimnésztra (R. Strauss: Elektra); Dajka (R.Strauss: Az árnyék nélküli asszony); Ada (Berio: La vera storia); Grófnő (Csajkovszkij: Pikk dáma); Szarka néni (Puccini: Köpeny); Madelon (Giordano: Andrea Chenier); Jocaste (Sztravinszkij: Oedipus Rex); Kabanicha (Janacek: Katia Kabanowa); Jezibaba (Dvorak: Ruszalka). Sok oratóriumban és kortárs operában énekelt sikerrel.

 -Két hanglemezem van művésznőtől. Az egyik egy szóló lemez, melyen áriákat énekel, a másik a Gioconda, amin Laurát szólaltatja meg. Egyik sem mai felvétel. Egyéb lemezeit is kiadta anno a Hungaroton?

 -Igen. Az egyik Schumann : Requiem fur Mignon c. zeneműve. A Camerata Hungarica-val is van egy felvételem, a Bártfai gyűjtemény. Meg kell említeni még Charpentier Te Deumát és Liszt Ferenc: Szent Cecília legendáját is, amit Ferencsik Jánossal vettünk fel. Még huszonkét éves voltam, mikor Vivaldi Stabat Materét vették fel velem, és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Szintén ezzel az együttessel vették fel Dittersdorf Eszter – oratóriumát, melyben a szólót éneklem. A Hungaroton kívül is vannak még felvételeim. Ilyen a Denon cég által kiadott Mahler 8. szimfónia, és a Parasztbecsület Gardellivel. Az utóbbit az Eurodisc jelentette meg.

 -Az általam említett két lemezen Buda-Batky Líviaként szerepel. Egy ideig férje nevét is használta?

 -Igen, de mivel sok embernek nehézséget okozott a Batky név kiejtése, ezért elhagytam a művésznevemből. Nem mintha a Budai nevet úgy ejtenék ki, mint kellene, mert inkább Budaj- nak mondják, sőt néha Dubajnak is. Magánéletemben Batkyné vagyok, s huszonhárom éve élünk boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban.

 -Az egész világot bejárta és patinás operaházakban lépett fel 1977 óta. Külföldön jobban ismerik, mint Magyarországon?

 -Úgy gondolom, hogy igen. Míg a ’90-es évek végéig rendszeresen és nagy sikerrel énekeltem a világ nagy operaházaiban, addig Magyarországon nekem kellett könyörögnöm, hogy énekelhessek. Két szerep volt, amire külön felkérésem volt az Operaház hajdani direktorától, Győriványi –Ráth Györgytől, az egyik a Pikk dáma grófnője, a másik pedig a Chenier Madelonja. Az korábbi magyarországi gálaelőadásokat nekem kellett kijárnom. Nagy sikerem volt ezekkel. A gálákkal főleg azoknak akartam örömet szerezni, akik szerettek volna hallani, látni a színpadon, de nem tudtak szabadon utazni a nagyvilágban a ’80-as években. Sajnos most megint nem hívnak szerepekre, így a várt 35 éves jubileumi előadásom is elmaradt. Ez nagyon fájt nekem, de mára belefáradtam a könyörgésekbe. Nyugtáztam magamban, beletörődtem, hogy nem kellek a hazai zenei vezetőknek. Pedig azért is lenne jó a Magyar Állami Operaházban énekelni, mert idős édesanyám már csak akkor láthat színpadon, ha ott lépek fel.

 -Menjünk vissza az időben. Tudtommal anyai nagyapja gyönyörűen zongorázott. Innen az indítatás?

 -Valószínűleg tőle örököltem tehetségem. A családban egy ideig mindenki amatőr szinten muzsikált. Anyu zongorázott, nagybátyám hegedült, s a nővérem énekelt.

 -Édesapja építész volt, majd útépítő mérnök. Ö is kedvelte a zenét?

 -Apukámnak két nagy kedvence volt: Verdi és Wagner. Amikor esténként a nővéremmel tanultunk, a másik szobából beszűrődött a Tannhasuerből a Dal az Esthajnalcsillaghoz, vagy a Trubadúr Strettája. Szüleim kikapcsolódásként klasszikus zenét hallgattak a lemezjátszón. Ezekből a régi, „kemény” lemezekből emlékként ma is őrzök néhányat. Akkoriban még nem is remélte apukám, hogy énekesnőként bejárom majd a világot, s az lesz a kenyérkeresetem, ami a hobbim is.

 -Meg lehetett élni az ’50-es években az útépítésből?

 -Elég jól meg lehetett ebből élni. Ennek köszönhetően anyukám, míg kicsik voltunk, otthon maradt velünk. Csak később ment vissza dolgozni. Így harmonikus, nyugodt életünk volt. Most a dolgozó nők rohannak haza a munkából, hogy otthon mossanak, főzzenek, takarítsanak, s nincs idejük a pihenésre. Apukám vállalata sokszor nyereséges volt, így extra prémiumokat hozott haza. Így mehetett el anyukám Abbáziába nyaralni, s akkoriban vettük első televíziókészülékünket. Nagyon jó légkörben nevelkedtem, s édesapám minden pénzét családja boldogulására költötte. Nagyon jó apa és ember volt.

 -Művésznő Esztergomban született, de néhány év múlva már Szolnokon laktak. Miért kellett elköltözniük?

 -Igaz édesapám építészmérnökként végzett, de akkoriban nem volt szükség oly sok építészre. Ezért átállt az útépítésre. Akkoriban építették az utakat a volt Szovjetunió felé áruszállítás céljából. S mi meg rendszeresen költöztünk egyre keletebbre felé. Esztergom után Szolnok, majd Nyíregyháza lett a lakóhelyünk. Azzal viccelődtünk otthon, hogy ha apu nem megy nyugdíjba, akkor Záhonynál kötünk ki.

 -Azért más kultúrája volt/van Esztergomnak, Szolnoknak és Nyíregyházának…

 -Sajnos alig vannak emlékeim Esztergomról, vagy Szolnokról. Akkor még kislány voltam. Azt tudom, hogy Szolnokon már kertes házban laktunk. Az általános iskolát már Nyíregyházán kezdtem és ott is érettségiztem le.

 -Milyen emlékeket őriz gyermekkorából?

 -Nagyon kellemeseket. Biztonságban éltünk, jó iskolákba jártam, s a zenei képzés is kiváló volt. 1968-ban kezdtem el Nyíregyházán énekelni tanulni. A hajdani barátaim közül néhánnyal még most is tartom a kapcsolatot. A város peremén lévő Sóstó pedig ideális volt strandolásra, sportolásra.

 -Meglepődve olvastam az egyik újságban, hogy csak az egyik szemére lát. Ez mennyiben befolyásolta gyermekkorát, illetve a színpadon nem volt-e kényelmetlensége emiatt?

 -Azért is kezdtem el édesanyám ötletére táncolni, hogy erősödjön a biztonságérzetem. Abban az időben el is hallgattam azt, hogy látássérült vagyok, nehogy hátrányom származzon ebből. Nem voltak patrónusaim, így mindig saját tehetségemre voltam szorulva. Igaz, Debrecenben megoperáltak, hogy ne legyek kancsal, de a látásomat már nem lehetett visszahozni. A pódiumokon és a színpadon nekem külön kell figyelnem a karmesterre, s ügyeskednem kell, hogy senki ne vegye ezt észre, s bizony néha nagyon vakít a színpadi lámpa. Nem tagadom, hogy néha kisebbségi érzésem is volt azért, mert csak egyik szememre látok. Harminchat éve vezetek autót, s eddig – lekopogom – nem volt balesetem. Nem volt egyszerű vezetnem, mert nincs, ám ebbe is belejöttem. Sokszor humorral csapom el a dolgot; s azon gondolkozom, milyen lehet két szemmel látni ugyanazt a dolgot, amikor eggyel is lehet…

 -Ha már itt tartunk: művésznő szokta olvasni a magyarországi lapokat? Vagy interneten a híreket? Ugyanis jelenleg ott tartunk, hogy a jelenlegi kormány 50 millió forintot akar adni a költségvetésből éves működésre a Vakok Szövetségének. Mi erről a véleménye?

 -Sokszor olvasom az otthoni híreket, de erről ön beszélt nekem először. Ez igen alacsony összeg. Segíteni kell a vak embereken, mert szörnyű lehet sötétben élni egy életen keresztül. A világban olyan sok csodálatos dolog van, amit érdemes látni.

 -Térjünk vissza pályájához. Gyermekkorában mi akarta lenni? Énekesnő, vagy balerina?

 -Balerina sosem akartam lenni, csak balett-tanárnő. Nagyon szerettem gyerekekkel foglalkozni. Régebben koreográfiákat is készítettem. Sajnálom, hogy azokból az időkből nincs videofelvétel. Pedig az egyik év végi vizsgán, amit a Móricz Zsigmond Színházban tartottak, nagy sikerrel táncoltam el pl. a Hattyú halálát.

 -Ugye a fővárosban a Ki mit tud-on tűnt fel 1968-ban?

 - Igen, részt vettem a versenyen, s a második helyezést értem el a kategóriában. Ezt követően vettek fel a Zeneakadémiára. Elég simán indult a pályám, diploma után szerződtetett az Operaház magánénekesnek.

 -Még Magyarországon élt, amikor 3 év alatt igen sok versenyt nyert. Mesélne ezekről, a hazai díjakról?

 - Sikerrel szerepeltem a Kodály – versenyen, majd az Erkel- versenyt nyertem meg. Akkor az volt a szerencsém, hogy nemzetközi zsűri volt. A magyar zsűritagok ugyanis mást helyeztek előtérbe.

 -Sok díjat nyert, de mégis 1977-ben elhagyta Magyarországot. Kalandvágyból? Vagy nem kapott hangjának megfelelő szerepeket?  

-Itthon igen kis szerepeket kaptam. Az első a Parasztbecsület Lucia mamája volt. A zeneileg kiváló előadásokat az ön édesapja vezényelte. Fura volt, mert huszonévesen kellett anyai csókot adnom az idősödő tenoroknak. A szófiai énekversenyen pedig azért nem nyertem meg – pedig pontozással én álltam az első helyen - mert a magyar zsűritag féltékenységből megtiltotta, hogy az általam jónak látott szerepet énekeljem el. Nem lehettem Carmen, pedig ügyesen táncoltam és kasztanyettáztam is, hanem Amnerist kellet énekelnem minden színpadi rutin nélkül, nekem, a kezdőnek. Így a bolgár Ghena Dimitrovának, aki akkor már befutott énekesnő volt, sikerült engem „leénekelnie” a színpadról. Aztán később sokat énekeltem vele a világ különböző operaházaiban, s ilyenkor viccelődtünk az első találkozásunkon, mikor még riválisak voltunk. Történt, hogy a Szombathelyi Szimfonikusok vendégszereplésével Grazban, 1976-ban Verdi Requiemjét adtuk elő. S akkor én titokban felutaztam Bécsbe előénekelni, s rögtön szerződtettek. Majd az Interkoncertnél megkérdeztem: mi lenne, ha külföldre szerződnék. Erre azt a választ kaptam, hogy nem lehet, mert itthon van rám szükség. Itthon? Amikor csak kis szerepeket kapok? Meg kell említeni, hogy a szófiai versenynek volt azért hozadéka is. Sok külföldi meghívást kaptam, s így kint – még végleges elutazásom előtt – énekelhettem Azucenát, Carment és Amnerist, míg itthon ezek a szerepek szóba sem jöhettek.

 -Nem engedéllyel mentek ki, hanem disszidáltak. A távollétében még börtönre is ítélték.

 -Az előbbi okok miatt döntöttünk az engedély nélküli távozás mellett. Apukámnak pont abban az évben volt egy kisebb agyvérzése, s attól féltem, már nem láthatom többet ebben az életben. Ő áldását adta a tervemre, s tudta, hogy megtalálom számításomat. Valóban kaptam 2 és fél év büntetést. Szegény szüleim bánatosan olvasták a Markóban az erről szóló végzést. Nem remélték akkor, hogy viszontlátják lányukat.

 -Tehát, ha visszatért volna Magyarországra, akkor lecsukják.

 -Igen, s ezért nem is tudtam hazamenni édesapám temetésére. Kölnben, a konzulátuson közölték, hogy nem kaphatok beutazási vízumot. Később tudtam meg, hogy meg volt az engedély, de hiába, mégsem mehettem haza…

 -Szülei azért később meglátogathatták?

 -Édesapámnak volt egy jóakarója, aki akkor igen magas pozícióban dolgozott. Elintézte, hogy 1979-ben kijöhessenek hozzám a szüleim. Akkoriban a müncheni operaháznak voltam a tagja. Szüleim pedig láthattak a színpadon, mint Amnerist, Placido Domingo partnereként. Édesapámék számára ez elégtétel volt. Látták: helyesen cselekedtek, mikor kiengedtek. Annak is örültek, hogy a magyarság jó hírét öregbíthetem a világon. Édesapámék ezt követően sokszor utaztak velem városról városra. Megcsodálhatták Velencét, Firenzét, Nápolyt, Párizst és Brüsszelt. Apukám tragikus halála után édesanyám egyedül kísért végig útjaimon. Édesanyám a mai napig büszke rám, s én hálával tartozok neki, hiszen ő egyengette utamat.

 -Gondolom, nem egyik napról a másikra hagytak itt csapot-papot a férjével. Volt arra ígéret, hogy az NSZK-ban szerződtetik?

 -Igen, s egy éven át titokban készülődtünk, nehogy valaki itthon megtudja szándékunkat. A gelsenkircheni színházban pedig csak annyit tudtak, hogy egy hölgy fog érkezni a keleti blokkból. Nagyon rizikós volt a helyzet, mert ha kiderül bármi, akkor börtönbe zárnak.

 -Könnyen beilleszkedett az új környezetbe?

 -Egy szót sem beszéltem eleinte németül, csak franciául tudtam cseverészni. Az első ottani premieren Ebolit énekeltem a Don Carlosból. Szerencsére Ingmar Bergman rendező asszisztense, Jarvafelt beszélt franciául. Majd gyorsan megtanultam németül, s a mai napig ezt a nyelvet használom a legjobban, s a legtöbbet a másik négy mellett.

 -Sok országban, és sok nyelven énekelt már. Fontos, hogy egy énekes jól ismerje azt a nyelvi közeget, amiben énekelnie kell?

 -Feltétlenül. Egy bel canto-operánál még hagyján, ha nem beszéljük jól az olasz nyelvet, mert hétköznapi érzelmekről van szó gyönyörű zenei köntösben. De egy Wagner-zenedrámánál már nem jó, ha csak bemagoljuk a német szöveget. Ott érteni kell még a mögöttes tartalmakat is. Wagner szövege nagyon nehéz és gyönyörű. Ha valaki nem érti, nem lenne szabad énekelnie. A Kékszakállút sokan éneklik külföldön, úgy, hogy fogalmuk sincs: mit énekelnek, s a költői képeket sem értik meg.

 -Sok híres nyugati sztárral énekelhetett együtt. Így Domingóval, Caballéval, Sherill Milnes-sel, Bergonzival, Mirella Frenivel, Jose Carrerassal, Pavarottival, s még sorolhatnám. Kihez köti a legjobb emlék?

 -Az ön által felsorolt sztárok egy kivétellel rendes és jó kollégák voltak. Talán van, akit megbotránkoztatok a kijelentésemmel, de a kivétel: Pavarotti. Ő fantasztikus énekes volt, de a végletekig egoista. Csak ő számított a színpadon, s ezért mindent megtett, hogy kollegái helyzetét megnehezítse. Azt nyíltan kijelenthetem, hogy nagyon szerettem Domingóval dolgozni, ő volt a leghumánusabb kollegáihoz.

 -Jelenleg hol él? Kanadában, vagy Belgiumban?

 -Kanadában egy gyönyörű tó partján. Belgiumi lakásomat csak akkor használom, ha Európában vagyok, azt szoktam mondani viccesen: az az én európai gardróbom. Sokat éneklek Belgiumban is, így évente legalább egyszer ott is tartózkodom.

 -Olvastam, hogy Montrealban magyar bálokat rendeznek, sőt létezik, vagy létezett egy magyar nyelvű újság is. Ez erősíti a kinti közösségi életet?

 -Már a ’60-as évek óta évente rendeznek bált a montreali magyarok. Ezeken a sikeres összejöveteleken még miniszterek is megfordultak, sőt a későbbi miniszterelnök, Pierre Trudeau is meglátogatott minket. A kanadai magyarok között erős az összetartás. Sokáig működött a montreali magyar újság, de már csak interneten olvasható. 2001-ben a montreali Place des Arts-ban adtam jótékonysági koncertet az újság megsegítésére.

 -Magyarországra beáramlott a globalizmus a maga vadhajtásaival. „Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül.” Ezt ön gondolom korábban Nyugaton tapasztalhatta…

 -Magyarországon nagyon gyorsan belejöttek az emberek a pénzhajhászásba, s többen erkölcstelen módon gazdagodtak meg. Az önérzetes és tisztességes emberek pedig sosem lesznek milliomosok sem Keleten, sem Nyugaton, ahol a meggazdagodás hátterében legtöbbször egy „kis disznóság” áll.

 -Mikor léphetett fel újra magyar színpadon?

 -1986-ban. Mikó András az Operaház főrendezője kint volt a savonlinnai fesztiválon, ahol Ebolit énekeltem. Éveken át jómagam voltam a sztárvendége ennek a fesztiválnak. A rendezvény igazgatója megkérdezte Mikótól: mikor léphet fel Lívia Pesten? A főrendező azt felelte: amikor szeretne. Így jött létre ’86 decemberében az a magyar Don Carlos előadás, melyben Ilosfalvy Róbert, Tokody Ilona, Kovács Pál, Polgár László és Begányi Ferenc voltak a partnereim. Remek szereposztás volt.

 -Nemrég a grófnőt énekelte az Operaházban Csajkovszkij Pikk dámájából. Akkor láthatta a magyar valóságot. Ön szerint egy tehetséges magyar művész, operaénekes megtalálhatja –e itthon a számításait?  

-Nem hiszem, mert Magyarországon nem jött létre egy erős magánmecénatura. A frissen meggazdagodottak nem támogatják adományokkal a művészetet. Ezért állandó társulatok szűnnek meg, s vendégszereplésekből megélni pedig sok szerencse kell.

 -Még mostanában is énekel, sőt kortárs operákban. A XIX. sz. végén Verdi kortársnak számított, de még most is játsszák műveit. A mostaniak is megérnek 100-150 évet?

 -Erre rövid a válaszom: nem.

 -Mi a titka annak, hogy megtartotta hangját? A technika? Az is szerencse, hogy az altok „beleöregedhetnek” egy-egy szerepbe.

 -A mezzo-szopránok és az altok szerencsések, mert a hercegnők és a királylányok után – idősebb korban – énekelhetnek boszorkányokat, anyákat, nagymamákat. Vannak olyan szerepek, melyekre azt mondják, hogy „hangrombolók” Ilyen az Aida Amnerise, amit eddig kétszázötvenszer, s az Eboli, amit kettőszázhuszonötször énekeltem. Tudtam, hogy szükségem van szünetekre, pihenésekre. Tehát karban tartottam a hangom. Ennek köszönhetem, hogy 36 év éneklés után is a pályán vagyok. Nem hiszem, hogy mindig is tökéletesen énekeltem, de volt egy olyan kisugárzásom, ami megfogta a közönséget. Nem bábként álltam a színpadon, hanem el tudtam hitetni azt, amit énekeltem. Még azt is megtettem, hogy megkérdeztem az orvosokat: milyen mozdulatokat végez, aki szívgörcsöt kap. Az Andrea Chenier vak Madelonjának alakítása előtt pedig azt figyeltem, miként mozgatják kezüket és fejüket a látássérült emberek. Értek kellemetlenségek is az életben, de az áriák utáni és a függöny előtti meghajláskor hallható orkánszerű bravózások szinte a mennyekbe röpítettek. Többször megválasztottak a közönség kedvencének, ez a titulus a „Star des Abends.”

 -Nálunk divattá vált a modern rendezés. Ön könnyen rávehető a modern koncepciókra?

 -A ’80-as években sok modern rendezésben vettem részt, s ha valakinek jó koncepciója volt, s azt ki is vitelezte, akkor nem volt kifogásom ellene. Az antwerpeni Aida, a firenzei Hoffmann meséi ás a brüsszeli Trubadúr, s berlini Végzet hatalma szenzációs volt. Ha viszont valaki csak újat akar, s ezzel kifacsarja a zseniális darabot, annak ellene vagyok.

 -Tudtommal ez a dolog, a hagyományoktól való elrugaszkodás, Németországból jött…

 -Igen. Elszaladt a modern rendezésekkel a ló…Lassan már tornamutatványokat kell bemutatnunk egy –egy ária alatt. Ez nagyon megnehezíti az éneklést. De vannak jó modern rendezések, ilyen volt a múltkori brüsszeli Ruszalka, amiben szerep szerint a boszorkányt énekeltem. A rendezés szerint nem voltam boszorkány hanem nagyvilági dáma de volt értelme az elképzelésnek.

 -Egy határon túli magyar újságban olvastam, hogy festőművészként is sikeres. Mi késztette arra, hogy ecsetet vegyen a kezébe?

 - Két hónapon át Japánban turnéztunk, ahol a Tannhäuser Vénuszát énekeltem a hamburgi opera vendégjátékán, s rettentően elfáradtam. Pihenésre vágytam, teljes kikapcsolódásra, s valami olyan elfoglaltságra, amelynek semmi köze sincs a zenéhez. A televízióban láttam egy festőt, aki megmutatta, hogy milyen egyszerű festeni. Arra gondoltam: miért ne próbáljam ki. A szomszédságunkban éppen kiárusították egy festéküzlet készletét, s gondoltam, megpróbálkozom ezzel, hiszen kanadai otthonomból gyönyörű a panoráma. Most kinézve az ablakon látom, hogy az „Indian sommer”, a vénasszonyok nyara színei milyen csodálatosak. a kanadai juhar gyönyörű, egyedi piros színe.

 -Tanítással is foglalkozik?

 -Nincs rá időm. Felelőtlenségnek érzem azt, hogy valakinek elvállaljam az énekoktatását, aztán 3-4 hónapra elmenjek vendégszerepelni. De ha valaki szakai tanácsot kér tőlem, állok rendelkezésére.

 -Nagyon sok szerepet elénekelt már. De ha jól tudom, a Bánk Gertrúdja kimaradt. Milyen szerepálmai vannak még?

 -Az ön által említett Gertrúdot szívesen elénekelném, ahogy Kotselnyickát a Jenufából. Vannak olyan szerepek, amiket szopránok énekelnek, pedig mezzóknak kéne, ez is egy probléma. De nem panaszkodhatom: sok jó szerepet énekeltem eddig, s remélem, a jövőben is szép élményeket nyújthatok a világ operabarátainak.

Medveczky Attila