vissza a főoldalra

 2009.10.23. 

Az istenek élete unalmas

Márai Sándor: Béke Ithakában

A nagy utazó Odüsszeusz történetének Homérosz- féle befejezése, a hazatérés öreguras megbékélése valamiképpen mindig is a történet továbbszövésére sarkallta az embereket. Talán azért is van, hogy alakja számtalan művészeti ág számtalan alkotásában él tovább, és hogy tengernyi olyan mű született, amely az eredeti befejezést átírva – elhagyva – tovább folytatja a nagy csavargó kalandos életét. Ezek közé tartozik a XX. századi hontalan, Márai Sándor regénye is, amely a címben jelzett otthoni békét egész más színben láttatja. Így ajánlja Márai Sándor könyvét, a Béke Ithakában című művet az olvasóknak a kiadó, jelesül a Helikon Kiadó.

 Márai Sándor könyve végén illő módon köszönetet mond azoknak, akik könyve megírásában jeleskedtek tanáccsal, a forrásmunkák eredetiségével, és jó szóval. Egy szerzővel kötött barátságot ez alkalommal Márai Sándor, neki mond köszönetet könyve végén. Ez az egy valaki maga Homérosz. Különös élmény a Béke Ithakában című könyvet olvasni, különös élmény, mert a világmindenségről beszél, és az ember szinte elfeledkezik arról, mi is van most magyar honban. A könyv első éneke a hűséges Pénelopéról szól. Így kezdi visszaemlékezését a gyönyörű, isteni nő.

„Boldogult férjem nyugtalan természetű ember volt, legszívesebben mindig utazott. De amikor nem volt úton, amikor itt élt közöttünk Ithakában, amikor az ágyamban feküdt és karjai között tartott, mindig úgy éreztem, mint ha egy hajón vagy lassan mozgó tutaj fedélzetén tölteném az időt. Ezt bajos magyarázni. Aki vele élt, mindig utazott is, valamilyen lassú és következetes mozgással. Nehéz volt közeledni hozzá, mert ő maga állandó távolodásban élt. És a bőrének olyan szaga volt, mint a tengernek.”

Szót kell ejtenünk Pénelopéról. Pénelopé apja maga Ikariosz volt, innen eredt barátsága Pallasz Athénével. Így láthatjuk, hogy Pénelopé a tündérmosolyú, isteni eredetű lény volt. Férje (maga Odüsszeusz) az Ulysses nevet viselte, Hermész adta neki ezt a nevet. Itt is elöl és hátul csupa isten. Maga Ulysses is tehát isteni eredetű lény volt, noha talpig ember. Pénelopé meséli. „Az apjára is emlékszem, Alexandrosra, de féltékeny apa volt. Meg is mondtam neki, hogy elhamarkodottan cselekedett, amikor agyonütötte a fiát, a derék Korythost. Visszafeküdtem heverőm párnájára, tenyérrel elfödtem szemem, így mondtam: – hangom remegett – suttogva, mint aki az egész női és istennői nemzetség nevében szégyenkezik: – Korythoss és Déiphobos és Patroklos. – És Hektor – mondta hidegen. Kopasz fővel bólintott. És mind a többiek, Akhilleusz. Iparkodott indulatmentes hangon, szárazon beszélni, de megremegett, amikor kimondta Akhilleusz nevét. Tenyerem szememre szorítottam, de ujjaim hasadékjain át figyeltem. – Paris ölte meg – mondtam ravaszul. Felcsattant hangja: – Vagy Apollón, Paris alakjában! – mondta idegesen. – Hagyjuk a dajkameséket Pénelopé, a népnek mese kell, a nőknek férfihús és család. A férfiaknak bor és vér. Az isteneknek meg áldozat.”

És Pénelopé tovább beszélgetett Fényhozó férjéről, Ulyssesről. „- Soha nem tudtam, hogy érdekli az arany és ezüst. Úgy viselkedett, mint egy föníciai kalmár. A világban megtanulta, hogy a tárgyaknak nemcsak rendeltetésük, hanem áruk is van. Mi, Ithakában kissé még úgy éltünk, mint az idők elején: birkák, pásztorok és istenek között. A föld, a tenger és a nap megadta mindazt, amire szükségünk lehetett. Férjem különös ajándékot hozott a világból szigetünkre: az Igényt. Megtanulta az óriások Kyklopszok, a kereskedők és a lónevelők között, tehát a világban – hogy minden, ami az emberhez tartozik, adni és venni is lehet. Nyájas földesúr, a körültekintő jóni tengerész helyett egy új ember tért haza: a kalmár. Ezt nem is értettem rögtön… Addig soha nem beszélt arról, hogy csavargása közben a halottakkal is találkozott. – Pénelopé – mondta hirtelen – meghalni nem jó. Van a halhatatlanság is, dicső uram mondtam ijedten. – Van, de nem ér sokat – mondta megvető hangon. – Tudd meg, csak az életnek van igazi értelme, a halál unalmas. Akhilleustól tudom.”

A nagy csavargónak - tudjuk az ezer évek óta leírt történetekből – számos fia született bolyongása idején. Pénelopé gyermeke Telemakhoss, a törvényes gyermek sorra-rendre megismerte a balról jött testvéreit.

„A szigeten akkor már több fia élt, Télemakhos és Ptolipathos, tehát a törvényes leszármazottak mellett asztalunknál evett Euryalos, akiről már szólottam. Gyakran volt vendégünk Télepados, a kopasz, vendéghajas nimfa, Kalypso fia. Azt állította, hogy ő is férjem gyermeke…, de bizonygatásait valamennyien gyanakvással hallgattuk, mert férjem egyetlen arc- vagy jellemvonását sem bírtuk az ifjúban felfedezni. Ez nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy az élemedett nő olyan korban szülte ezt a fiút, amikor már férjem kizsarolt kanereje sem tudott tetszetősséget és elevenséget kölcsönözni az újszülöttnek. Többször érkezett a szigetre látogatóba férjem egyik hebehurgyán életre hívott csemetéje, Polyxpoités, a thesprótiai, aki kérkedett, hogy anyja királynő valamilyen vidéki országban és Kallidiké a neve. De ezzel a fiúval senki nem törődött.”

A Fényhozónak előre megjósolták, sok hosszú bolyongásai és vándorlásai után Ithakában, valahol, ahol békében élt, saját fia gyilkolja majd meg.

„Amiről beszélnem kell még, mondta el Pénelopé, amit el kell ismételnem: az ő utolsó szavai. Mikor átöleltem, mikor vérző testét, csapzott fejét keblemhez szorítottam, mikor megtört fényű szemében pillantottam, hűlő, kékes ajakkal néhány szót mondott. Először is – mint mindig, mikor hazatért – rendelkezett. Gyilkosára, dicső férjemre Télegonosra mutatott és ezt mondta: – megismerem. Ez az én fiam. A vér szivárgott szájából, és elvegyült lecsüggő bajusza, ősz szakálla fonataival, így mondta, vérző szájjal: most meghalok, az áldozatokat végezzétek szabályosan és lelkiismeretesen. Aztán férjhez mégy, és megint Télegonosra mutatott. Mind sírtunk, de nem törődött velünk. Néhány szóval, amelybe már hörgések vegyültek, megparancsolta Télemakhosnak, vegye feleségül dicső menyem és anyósom, az isteni Kirkét, volt szeretőjét, gyilkosának, Télegonosnak nemes anyját.”

Na simogassuk szét ezt a történetet. A Fényhozó hét esztendőt élt a halál szigetén Kirkével. Ő is istennő volt. Rettenetesen tudott ártani az embereknek, sertéssé változtatta a neki nem tetszőket. A hét év alatt megszületett Kirkének Ulyssestől származó fia, Télegonos, és ez a Télegonos lesz a férje Pénelopének Ulysses halála után. Hogyan emlékezik az apjára Télemakhos, a törvényes gyerek? Mert ő indul el először megkeresni a dicső apa nyomait a nagyvilágban. Annyi már világos mindenki előtt, hogy Ulysses hatalmas ember volt, ember a javából, hős, bátor, hazudozó, kéjvágyó, de következetes. Hiába törte kezét, lábát Skylla és Karibdisz, nem hallgatott a szirénhangokra. De be-be tért a szigetek egy-egy királynőjéhez, s ott hosszabb, rövidebb időt eltöltött, annyi időt mindenképpen, hogy itt is, ott is csináljon egy gyermeket. Törvényes fia emlékezik apjára.

„Amikor atyám tartós távolléteink idejében néha útra keltem, hogy viszontlássam a helyeket, ahol a nagy bolyongó hosszabb, rövidebb időn át tartózkodott, a kortársak és a szemtanúk, akiknek alkalmuk volt társaságában élni, a kezdeti udvariaskodások után emlegették, hogy atyám különösen fölényes és feledékeny tudott lenni, valahányszor el kellett osztani a közös zsákmányt…”

A Fényhozó fia, mondom felkereste apja vándorlásának helyszíneit. Betért egy istennőhöz is, aki egy barlanghoz vezette.

„A háziasszony oldalán beléptem a barlangba, mely hét éven át atyám börtöne volt. Amikor átléptem a küszöbön, meglepetésemben a falnak dőltem. A látvány Calypso otthonának belső kiképzése a buja pompa, de a híres nimfa lakásának társalgójában fogadott, egyszerre megváltoztatta Calypsóról, s általában a nimfákról alkotott elképzeléseimet. Olympuszi fényűzést láttam mindenfelé, s ugyanakkor választékos, túlfinomodott földi kényelmet… Nyers terméskövekből művészien összerakott kandallóban vörös tűz lobogott, nyilvánvalóan ez volt a tűzhely, melynek komor füstfellegét hajósaim babonás irtózattal bámulták. Mesterien megmunkált állatbőrökkel leterített heverők, föníciai üvegből öntött alacsony asztal, halvány kék és halvány zöld pikkelyes és hártyaszerű huzattal borított karosszékek állottak a kandalló előtt. Calypso engem figyelt: zavartan másfelé néztem, mert éreztem, hogy atyám hasonlóságának nyomát keresi rajtam fürkésző tekintete. Calypso szigorú arckifejezése megenyhült, Téledapos is megszűnt nyelvét öltögetni. Téledapos a nimfának fia, aki Ulyssestől való. Asztalhoz ültette az istennő vendégét, Ulysses fiát. – Egyél Télemakhos, mondta az istennő, érezd magad itthon a házban, ahol atyád sem szenvedett szükséget. Sóhajtott, dús keble megremegett. Bocsáss meg, hogy nem tartok veled, de a földi eledelek fogyasztását tiltja istennői rangom. Ezen felül tiltja orvosom is, aki szigorúan vigyáz étrendemre. Nem akarok fogyni – mondta, és finom ujjaival néhány szem ambróziát emelt bíbor ajka felé –, de nem árt vigyázni testsúlyomra. Atyád is mindig külön étkezett – mondta, és megint sóhajtott.”

Calypso, aki mellett hét évig élt a Fényhozó, szintén zavaros származású isteni lény. Ránézett Ulysses fia erre a gyönyörű nőre. „E pillanatokban igazán olyan volt, mint a híre, királyi és titokzatos. Végül is Atlasz lányával ültem szemközt… A pletyka, amely szerint az Égbolthordozónak viszonya lenne ezzel a lányával, nem volt bizonyítható… de most, amikor szemtől szembe láttam, és alaposan megnézhettem Calypsót, ez a lehetőség sem rémlett egészen valószínűtlennek.”

Majd titkot árult el Télemakhosnak: „Felém hajolt, kezét szája elé illesztette. Így súgta, mintha attól félne, hogy halk szavait meghallják az Olympuson. Az isteni lét unalmas, a halhatatlanság egyhangú és fárasztó, kissé borzalmas is, az Olympus, akármilyen magasztos tartózkodási hely, tele van unatkozó istenekkel és istennőkkel, akik féltékenyen és irigyen szemlélik az emberek sorsát. A halál, amellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék is. Feszültséget ad az életnek…

– Felemelte kezét, szigorúan mondta: atyád tudta ezt jól. Szeme zöld fénnyel szikrázott.”

Télegonos is atyjának világban lelhető nyomait kereste. Így vall önmagáról Télegonos.

„Széphajú anyám, a fényes halálistennő, Kyrké, már zsenge koromban arra nevelt, hogy sertéseket őrizzem birtokunkon…. Visszagondolok gyermekkoromra, és varázsos képek elevenednek meg. Anyám, mint később megértettem, nevelési célzattal küldött a sertések közé. Azt akarta, hogy idejében és valóságosan megismerjem az emberek állati természetét – az emberekét, akikkel később életemben annyi bajom támadt. Gyermekkoromban sosem ejtette ki atyám nevét.” „A halál istennő a valóságban titokzatosabb volt. Kapcsolatot tartott az alvilággal és a félvilággal. Nagy hatalmát, melyet az istenektől kapott, korlátlan női szeszéllyel gyakorolta.”

Vendég érkezett Kyrkéhez, Glaukoss, a takarmánykereskedő, és egy fiatal lány, Skylla. Skylla szüzességét ez a rohadék terménykereskedő vette el. Tudta ezt Kyrké. Aztán Skylla és a fiú, Télegonos összekeveredtek, egymásba szerettek, egymáséi lettek. Gyönyörű éjszakát töltöttek, csókban forrtak össze számtalanszor. Skylla szájába vett borral itatta új kedvesét. Érdekes. Még századunk során is éltek a szerelmesek ezzel az italozási módszerrel. Tudományosan szólva per orálisan szájon át egymást itatták, és nagy hevületbe jöttek. Manapság a klasszika filológia tárgyában járatos nők itt-ott így kedveskednek szeretőjüknek. Bizony, ez igaz. De megérkezett a halálszigetre Hermés. Szolgálóival Kyrké megtárgyalta, mivel fogadják a magas rangú vendéget. Sertéshússal? Nem, az közönséges. Marhanyelvvel. No de nem akárhogy, nem krumplis tészta volt az, hanem pompázatosan feldíszített étek. Aztán a folyóból friss rákokat fogattak ki. Na ehhez már illett a sertés is. De ott folytatjuk, ahol Skyllánál és a csóknál abbahagytuk. Fiára rányitotta az ajtót a halált hozó istennő. Rosszallta a találkozót, és felszólította a nőt, Skyllát, hogy menjen fürödni. A fürdővizet saját maga készítette el vendégének. Fürdés közben a gyönyörű kislányon – mit kislány, hisz túl volt már a szerelem édességén – pikkelyek nőttek a vízben a belehelyezett méreg miatt, és sertéssé változott. Sertéssé változott ám a bükönykereskedő is, ott röföghettek a pocsolyában. Aztán a ház asszonya, az isteni Kyrké megterített Hermésnek, aki az Olymposról hozta a parancsot, hogy a nő fejezze be ezeket a szörnyű önkényeskedéseket, a sertéssé változtatást, a gyilkolást. Kyrké bejelentette, már késő. És feltálalták az isteni falatokat, Hermés meg jóízűen szelt Skylla és a zabkereskedő combjából, ami pompásan volt feltálalva a halál szigetén, a nő lakosztályában. Így történt – legalábbis az elbeszélés szerint, de biztosak lehetünk, hogy ez így igaz. Aztán a fiú elment Spártába, Menelaossal találkozott, Trója hősével, aki éppen a trójai háború történetét írta le. Hazudott, mint a záporeső Menelaos. Természetesen önmagát tüntette fel Trója hősének. Szólt ő Parisról és szólt a tündéri szépségű Helénáról, aki felesége lett Menelaosnak. És szólt és hazudott Ulyssesről, a Fényhozóról, gyávának nevezte. Menelaos vigyázott rá, hogy a történetet ő írja meg. Érdeklődött a Fényhozó fiától, hogy apja írt-e történelmet a trójai háborúról. Ulysses ezzel nem foglalkozott, közönséges dolognak tartotta. Aztán Menelaos úgy berúgott az elbeszélés közepette, mint a svábhegyi szürke szamár. Elvitték fogadóterméből, és a színen megjelent a gyönyörűséges Heléna. Tudjuk, Pénelopé a hűséges és Heléna a szépséges nem túlzottan szerették egymást. Egy kis közjáték: Ulysses fia Helénát Menelaos anyjának vélte. Aztán kiderült a kiderülni való, Heléna volt. És ő meg elmondta, hogy Ulysses volt az, aki megmentette az életét, és bátran, hősiesen átment a frontvonalon, bement Trójába és egy éjszakát vele töltött. Menelaos pedig Heléna vallomása szerint hazudott. Ulyssest pedig valóban a fia ölte meg.

(Márai Sándor: Béke Ithakában, Helikon Kiadó)

Győri Béla