|
 2009.10.23.
Huxley – magyar olvasatban
Aldous
Huxley (1894-1963) érdekes megjegyzéseket tesz egy helyütt a
valóság és az irodalom kapcsolatáról. Úgy véli ugyanis,
hogy a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg
a legjobban, amelyeket a legkevésbé tartunk valószerűnek.
(Ilyenek lehetnek például a mesék, az életszerűtlennek tűnő,
romantikus történetek, netán a parttalanul szárnyaló lírai látomások.)
Ez egyebek mellett azért van így – érvel Huxley –, mert a
valóság legfőbb ismérve, hogy alapjában véve nincs benne
semmi lényeges: érdektelen, banális, bagatell és gyakran szürke.
Ezért aztán – még mindig Huxleyt idézve – a valóság a
maga teljességében sohasem méltó arra, hogy leírják: át
kell költeni, mert túlságosan logikátlan, vagy borzasztó.
Huxley
volt olyan nagy író, és volt olyan röntgenes látású
szellem, hogyha ő ezt így vélte, akkor ez így is van. Isten őrizzen
attól, hogy vitába keveredjem vele, ennél több eszem van. Nem
kétségbe vonni akarnám az ő logikáját, éppen ellenkezőleg:
kitágítani az irodalom területéről a politika területére
is. Így fél évvel a parlamenti választások előtt, az agymosási
kampány kezdetének napjaiban teljes joggal vetődik fel bennem a
kérdés: vajon csak az irodalom nem tud mit kezdeni a kozmetikázatlan
valósággal, netán a politika is visszahőköl tőle? Ha politikáról,
politikusról beszélünk, általában az igazsághoz való
viszonyát szeretjük firtatni, miközben magunk is hajlamosak
vagyunk eltekinteni a nyilvánvaló ténytől: az igaz, ami valóságos.
Vagy mégsem egészen? Ha Huxley nem tévedett a valóság és az
irodalom kapcsolatát illetően, akkor bizony az igazság nem
mindig valóság, és a valóság nem mindig igaz. Ez regények,
novellák, versek esetében esztétikai vagy morális kérdéseket
indikálhat a műveltebb olvasó közönség számára, de ennél
semmi több. Ha viszont ugyanez a folyamat – igazság és valóság
szétválása, mesedélutánok tartása dokumentálás címen stb.
– a politikában megy végbe sikeresen, az a tömegmanipuláció
és a tényleges politikai hatalom alakulása szempontjából
hosszú évekre kiható következményekkel járhat. Márpedig ne
legyenek illúzióink: a folyamat napi szinten, rutinosan végbemegy.
Ékes bizonyítéka ennek, hogy ahány párt van ma Magyarországon,
annyi virtuális Magyarország van: pártonként változik a
nemzeti történelem értelmezése, pártonként változnak a múltbéli
kihagyások és betoldások, miként változatos képet mutat úgy
a status quo értékelése, mint a „mi a teendő?” kérdéskörrel
kapcsolatos szakvélemények kaotikus – finoman szólva is
ellentmondó – ricsaja. Huxleynak is feltűnt az irodalom szemléleti
tarkasága, de ő sohasem pártokban gondolkozott, csakis egyénben,
viszont amit az egyénről e témában megállapít, teljes egészében
érvényes hazai pártjaink világszemléletére is:
„Az
ember szívesen teremti újra a világot a maga képére és
hasonlatosságára, de ez a kép persze valamennyiünk elképzelése;
így aztán a világot, amelyben él, környezetének Legkisebb Közös
Nevezői alkotják.” Hazánkban ma annyi Legkisebb Közös Nevező
van forgalomban, ahány párt van: az igazságról, a méltányosságról,
a jogról, a szabadságról, a szolidaritásról vagy a kötelességekről
megalkotta és a parlamentben hirdeti a maga Legkisebb Közös
Nevezőjét az MSZP, a Fidesz, az SZDSZ, a KDNP és az MDF. A
parlamenten kívül a MIÉP, a Munkáspárt, a Jobbik vagy például
a Lehet Más a Politika Párt. Harmónia soha nem lesz ebből,
kakofónia annál inkább, ami persze nem jelenti azt, hogy a
hangzavar mélyén esetleg nem hangzik el a nyilvánvaló igazság
– azaz valóság – is. Csakhogy ezeket a halk – (mert az
igazság mindig halk) – melódiákat senki sem képes meghallani
és kiszűrni a pártkoncert összhangzatából. Még korunk
felkapott ideálja, a hivatalból protezsált, mitikus
kompromisszum is elképzelhetetlen ott, ahol ennyi sok Legkisebb Közös
Nevező védi a maga létjogát. (Zárójelben figyelmeztetek rá:
nem csak nálunk van ez így. Az USA-ban alapvetően két párt
virul, tehát két Legkisebb Közös Nevező érvényesül. Ezek
aztán hagyományosan betesznek egymásnak. A republikánusok –
kivételesen nagyon bölcsen – elutasítják a demokraták „gyűlöletbűnökkel”
kapcsolatos szigorító törvénytervezetét. Túl azon, hogy ez a
képtelen fogalom erősen idézi Orwell hírhedett „gondolatbűneit”,
olyan továbbgondolásra késztet, amin ha végig merünk menni,
önmagát cáfolja. Hiszen, ha vannak gyűlöletbűnök, vannak
szeretetbűnök is. És a jelek szerint ezek kevésbé üldözendőek.
Ha például egy féltékeny férj, merő szeretetféltésből megöli
feleségét, az szeretetbűnnek fog számítani? Ha igen, ő nyilván
kevesebb évet kap ezért, mint az a férj, aki zsigeri gyűlöletből
teszi el láb alól az anyósát. De mire fel ez a megkülönböztetés,
és összeegyeztethető-e ez a keresztény etika bűnértelmezésével?
Nyilván nem, ennek ellenére valószínűleg életbe fog lépni a
gyűlöletbűnök fokozott büntetése, mivel azon nemkeresztény
politikai-etnikai körök, melyeknek ez a Legkisebb Közös Nevezője,
jóval erősebb véleményhatékonysággal bírnak, mint keresztény
ellenzőik.) Pártjaink menekülnek a valóság elől, ugyanis a
mai magyar valósággal nem lehet kampányolni, híveket szerezni,
népszerűvé válni, mandátumot nyerni. A mai magyar társadalmi
valóság a temetők és a ravatalozók valóságát idézi: akik
felelősek ezen állapotért, azok emiatt feszengenek, akik pedig
megoldásokat és továbblépést próbálnak sugallni, azért,
mert maguk is érzik ennek rendkívüli nehézségeit. A mai
magyar valóságot tehát még véletlenül sem tükrözik a pártok,
annál inkább kozmetikázzák, hogy megfeleljen saját Legkisebb
Közös Nevezőjük elvárásainak, és hogy ne tűnjön eleve
lehetetlennek a továbblépés. Ami persze nem is lehetetlen, de
nagyon nehéz, izzadságos és számolatlanul sok áldozatvállalást
vár el azoktól, akik belevágnak. Nem karriert, érvényesülést,
hatalmat biztosít résztvevőinek ez a program, hanem nagyon
nehezen múló, makacs gondokat. Nem diadalmenet lesz a tarlóig
felszántott országból újra virágoskertet teremteni, hanem kín,
szenvedés, lemondás. Ezzel pedig nem lehet kampányolni, tömegeket
állítani magunk mögé. Vagyis, a valóság ugyanúgy persona
non grata a politikában is, mint az irodalomban. Ezzel együtt
– itt is és ott is – azon modellek közelítik meg a
legjobban, amelyek első olvasatban a legkevésbé valószínűek,
netán meseszerűen hatnak. Logikátlan tehát a valósághoz való
viszonyunk, mégsem kilátástalan a vele való tényleges találkozás,
az erőteljes grabancon ragadás. Ezt nevezném én Huxley
kiterjesztett igazságának, és közeledő 2010-es parlamenti választásaink
legveszélyesebb szakadékának.
Szőcs Zoltán
|
