vissza a főoldalra

 2009.10.23. 

Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban

1956. november 4. után nem csak a magyar, hanem a nyugati közvélemény jelentős része sem tudta megérteni, miként történhetett meg, hogy az az amerikai kormány, amely hosszú évek óta a kelet-európai népek felszabadítását hirdette, a válság idején végül semmilyen segítséget nem nyújtott a magyar forradalomnak. Sőt, amint az a nyolcvanas évek során kutathatóvá vált nyugati diplomáciai források tanulmányozása alapján egyértelműen megállapítható, a kritikus november eleji napokban (november 1-3. között) a közel-keleti válság rendezésében való lényegesen nagyobb érdekeltségük miatt az amerikaiak kifejezetten akadályozták, késleltették az ENSZ-ben a magyar kérdéssel kapcsolatos határozathozatali folyamatot. Az amerikai politika korabeli és későbbi bírálói egyaránt tudomásul vették azt kormányzati érvelést, hogy bármilyen nyugati katonai beavatkozás minden bizonnyal a Szovjetunióval való fegyveres konfliktus, és a termonukleáris eszközökkel megvívott világháború veszélyét rejtette magában, ami a kelet-európai népek megsegítése helyett azok teljes pusztulásával végződött volna. Az is kétségtelen, hogy az Eisenhower-adminisztráció egyéb beavatkozási lehetőségei is rendkívül korlátozottak voltak, mivel a szovjet vezetés korábban már több alkalommal is határozottan elzárkózott az un. csatlós államok státusának megvitatásától. Az Anglia és Franciaország részvételével október végén kirobbant közel-keleti fegyveres konfliktus ugyanakkor még tovább csökkentette az amerikai vezetés politikai mozgásterét Kelet-Európa vonatkozásában. Mindezzel együtt máig is sokan úgy gondolják - a szerzővel együtt -, hogy az Egyesült Államok vezetői a magyar forradalom megsegítésére még azt a kevés számú lehetőséget sem ragadták meg, amelyek, ha nem is kecsegtettek feltétlenül eredménnyel, de legalább elvi esélyt teremthettek volna a második szovjet intervenció megakadályozására és így a forradalom konszolidálására. Alapvetően három féle, több-kevesebb realitás-elemet tartalmazó politikai kezdeményezés elmulasztását kérik számon az amerikai vezetésen: 1. közvetlen amerikai-szovjet tárgyalások kezdeményezését,2. ENSZ-megfigyelő bizottság Magyarországra küldését november 1-3. között, 3. olyan javaslat megtételét, amelynek értelmében, ha a Szovjetunió kivonja csapatait Magyarországról, cserébe az Egyesült Államok is kivonja Nyugat-Európában állomásozó csapatainak egy részét. Az amerikai diplomáciai okmánytár kelet-európai kötetének megjelenése óta tudjuk, hogy a magyar forradalom idején az első két javaslat valamilyen formában felmerült ugyan a döntéshozatali mechanizmus különböző szintjein, ám ezek a legfelső vezetésig vagy el sem jutottak, vagy pedig éppen ott véreztek el. A harmadik, s egyben a világpolitikai realitásokkal leginkább számoló javaslattal kapcsolatban -- hiszen ebben benne foglaltatott a valamit-valamiért örökérvényű elve -- azonban a legutóbbi időkig semmi sem utalt arra, hogy az az 1956 októberi-novemberi válságos napokban az amerikai politikában megfontolás tárgyát képezte volna. Az itt közölt dokumentum éppen egy ilyen javaslatot tartalmaz. A memorandumot Harold E. Stassen (képen), az Elnök leszerelési tanácsadója készítette 1956. október 29-én, az irat eredeti példánya az Eisenhower Library anyagában található. Stassen indítványa szerint Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, vagy Tito közvetítésével, esetleg közvetlen kapcsolat-teremtés útján fel kellene ajánlani a szovjeteknek, hogy amennyiben visszavonják csapataikat Magyarországról saját határaik mögé, akkor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közösen csökkentenék Nyugat-Európában állomásozó csapataik létszámát, mégpedig megközelítően annyi fővel, ahány szovjet katona október 23. előtt Magyarországon tartózkodott. Egyidejűleg közölni kellene, hogy az amerikai vezetés beleegyezne abba, hogy Magyarország Ausztriához hasonló semleges státust kapjon, amelynek értelmében az országban nem lennének amerikai csapatok és támaszpontok, és az ország nem lenne tagja a NATO-nak. A javaslatnak azonban előzményei voltak... Az 1956 októberi lengyelországi, s különösen a magyarországi fejlemények meglepetésként érték az amerikai kormányt, annak ellenére, hogy a két országban végbement politikai változásokról meglehetősen jól voltak tájékoztatva. Egy esetleges amerikai fegyveres beavatkozás gondolatától John Foster Dulles külügyminiszter már a lengyel eseményekkel kapcsolatban a legszélesebb nyilvánosság előtt egyértelműen elhatárolta magát, még ha ez az információ magukhoz az érintettekhez nem is jutott el. Dulles október 21-én a „Szemben a nemzettel” című politikai televíziós műsorban egy kérdésre válaszolva kijelentette, hogy az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor. Lehet, hogy ez a kijelentés meglepetést okozott azok számára, akik komolyan vették az Eisenhower-adminisztráció évek óta hirdetett un. felszabadítási politikáját, a beavatottak azonban tisztában voltak azzal, hogy az valójában sokkal inkább a korábbi, Truman elnök nevéhez fűződő, a világban a kommunista terjeszkedés feltartóztatását célzó politika sikeres folytatásának tekinthető. A kelet-európai népek felszabadítására, vagy még inkább reménybeli felszabadulására való utalások ugyan ezekben az években rendszeresen szerepeltek a vezető politikusok beszédeiben, azt azonban, hogy ez miként fog megtörténni, sohasem tisztázták. A korszak amerikai dokumentumainak vizsgálata alapján annyi bizonyos, a csatlós országok fegyveres felszabadítására, legalábbis a politikai döntéshozatali mechanizmus legfelső szintjén, nem készültek tervek. A lengyelországi fejleményeket az amerikai kormány ezért rendkívül pozitívan értékelte, hiszen ott anélkül mentek végbe fontos politikai változások, hogy azért az Egyesült Államoknak bármit is tennie kellett volna. Ráadásul minden korábbi félelem ellenére az országban nem került sor szovjet katonai beavatkozásra, és az új varsói vezetést végül a Szovjetunió is elfogadta. Annál nagyobb lett Washingtonban a zavarodottság a magyarországi fegyveres felkelés hírére. Ilyen valószínűtlen esetre ugyanis az amerikai kormánynak semmiféle koncepciója, a követendő taktikát tartalmazó forgatókönyve nem volt. Az Eisenhower-adminisztrációnak ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy a Kelet-Európába irányuló masszív felszabadítási propaganda -- igaz, meglehetősen homályos -- ígéretei ellenére egy szovjetellenes felkelés esetén az Egyesült Államoknak, a világ legerősebb katonai hatalmának valójában mennyire korlátozottak a lehetőségei a beavatkozásra. Amerika presztizse miatt azonban rendkívül fontos volt, hogy a világ közvéleménye mindebből minél kevesebbet érzékeljen: ezért Dulles külügyminiszter már október 24-én felvetette Eisenhower elnöknek, hogy a magyarországi szovjet beavatkozás ügyét az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé kellene terjeszteni. (Ez később meg is történt, amikor a három nyugati nagyhatalom kérésére a Tanács október 28-án napirendre tűzte a kérdést) A magyarországi (és lengyelországi) helyzet szakértőkkel együtt történő megvitatására első ízben a Nemzetbiztonsági Tanács október 26-i soros ülésén került sor a szokásos általános világpolitikai tájékoztató keretében. A megbeszélésen Allan Dulles, a CIA igazgatója adott tájékoztatást a kelet-európai fejleményekről, a tekintetben azonban, hogy mindezek után az Egyesült Államoknak mit kellene tennie, a résztvevők között általános tanácstalanság uralkodott. Az egyértelmű volt, hogy katonai beavatkozásról nem lehet szó, de az is nyilvánvaló volt, hogy a lehetséges politikai lépések köre a Biztonsági Tanács tervezett összehívásával még nem merült ki. Sajátos módon sem a felszabadítási politika fő ideológusaként számontartott külügyminiszter, sem testvére, a kommunista országokkal kapcsolatos propagandáért és felforgató tevékenységért felelős CIA-főnök, sem maga az Elnök nem voltak bővében használható ötleteknek. Az ülés egyetlen résztvevője, aki konstruktív javaslatokkal állt elő, s ezzel rögtön a megbeszélés második felének főszereplőjévé vált, Harold E. Stassen, az Elnök leszerelési tanácsadója volt. Először azt vetette fel, hogy az események súlya miatt a Nemzetbiztonsági Tanácsnak egy kizárólag ezzel a céllal összehívott külön ülésen kellene megvitatni a lengyelországi és a magyarországi helyzetet. Eisenhower ezt azzal hárította el, hogy előbb a Tanács Tervező Bizottsága készítsen egy alapos elemzést ebben a témakörben és később azt vitassák meg. Stassen ezután azt javasolta, egy Zsukovhoz eljuttatott üzenet révén biztosítani kellene a szovjeteket arról, hogy amennyiben a csatlós országok elnyernék szabadságukat, ez semmiképp sem veszélyeztetné a Szovjetunió biztonságát, mivel egy ilyen helyzet nem ösztönözné a nyugati hatalmakat arra, hogy a Szovjetunió elleni katonai lépéseket tegyenek. Az Elnök ezt a javaslatot sem találta megalapozottnak, és arra hivatkozott, hogy a szovjetek szerinte nem tartanak komolyan nyugati támadástól. Stassen azonban nem adta fel. Még aznap délután felkereste Dulles külügyminisztert és előadta neki terve továbbfejlesztett változatát. E szerint diplomáciai úton, vagy Tito közvetítésével tudatni kellene a szovjetekkel, hogy az Egyesült Államok elfogadná, ha a csatlós államok Ausztriáéhoz hasonló semleges státust kapnának. Dulles, aki az el- nem-kötelezett-államok mozgalmával szembeni eredendő ellenszenve miatt amúgy sem rajongott a semlegesség gondolatáért, kifejtette, hogy nem tartja jónak az ötletet, mert ha ezt a szovjetek nyilvánosságra hozzák, úgy tűnhet, hogy az Egyesült Államok a felkelők háta mögött egyezkedik az oroszokkal. Ezentúl, nem lenne szerencsés, ha úgy tűnne, hogy az amerikai vezetés távlatilag megelégszik azzal, hogy ezen országok függetlenségét is olyan kötöttségek korlátozzák, mint amelyek Ausztria semlegességéből következnek. Stassen azonban nem bízott semmit a véletlenre; (valószínűleg rögtön a Dullesszel való találkozó után) levelet írt az Elnöknek, amelyben a semlegességen kívül egy újabb elemet is bevetett. A szovjetek úgy érezhetik, -- írta a tanácsadó -- ha Magyarországot elveszítik, az országot az Egyesült Államok beviszi a NATO-ba, és ez a szovjetek szemében saját biztonságuk szempontjából rendkívül nagy veszélyt jelent. Ezért ki kellene jelenteni, hajlandók vagyunk beleegyezni abba, hogy Magyarország Ausztriához hasonló státust kapjon és ne legyen tagja a NATO-nak. Stassen kitartása meghozta gyümölcsét: Eisenhower nem sokkal később felhívta a külügyminisztert, és közölte: jó lenne, ha Dulles másnap, az elnökválasztási kampány keretében Dallasban tartandó beszédében kijelentené, hogy az Egyesült Államok nem kívánja a NATO-ba bevonni, és katonai szövetségesévé tenni a kelet-európai csatlós államokat, mindössze azt reméli, hogy ezek az országok Ausztriához hasonló státust kaphatnak. Dulles, aki nem számított rá, hogy Stassen ilyen hamar meggyőzi Eisenhowert, előbb jelezte, ez rendkívül nehéz probléma, amit alaposan át kell gondolni, de azután hamarosan visszahívta az Elnököt és egyeztette vele az időközben kidolgozott szövegjavaslatot. Ez tartalmazta a NATO-ra való utalást, de a semlegesség elfogadására tett ígéretet Dullesnek végül sikerült elszabotálnia.9 Sőt, az amerikai külügyminiszter 1956.október 27-én Dallasban elhangzott beszédének végleges szövegéből azután még a NATO tételes említése is kimaradt, és a beszéd azóta híressé vált mondata így szólt: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek”Stassen javaslatának ez az alaposan módosított változata azonban a szovjetek megnyugtatására irányuló eredeti célkitűzésnek már egyáltalán nem felelt meg, vagy paradox módon, túlságosan is megfelelt. Amíg ugyanis az eredeti elképzelés csupán a Szovjetunió biztonsági érdekeinek tudomásul vételét tartotta szem előtt, és végső soron ezen keresztül próbált meg engedményeket elérni, az átdolgozott változat kifejezetten defenzív jellegű volt, és nem volt nehéz azt a szovjeteknek úgy értelmezni, hogy ezek szerint az Egyesült Államok nem fog semmit sem tenni ezen országok függetlenségének megvédése érdekében. Márpedig az amerikai vezetés arról gondoskodott, hogy az üzenet biztosan eljusson a címzetthez; október 28-án a Biztonsági Tanács ülésén Henry Cabot Lodge, az Egyesült Államok ENSZ-képviselője idézte Dulles beszédének a csatlós államokra vonatkozó passzusát, 29-én Charles Bohlen moszkvai amerikai nagykövet kapott utasítást, hogy bizalmasan hívja fel a szovjet vezetők, köztük Zsukov figyelmét a beszédre, október 31-én pedig egy televíziós beszédben maga Eisenhower elnök ismételte meg az idézett varázsigét. Stassen, aki azon kevés amerikai politikusok közé tartozott, akik komolyan segíteni próbáltak a magyar forradalomnak, valószínűleg hamar rájött, hogy a javaslata, illetve annak kormánypolitika szintjére emelkedett változata könnyen az eredetivel ellenkező hatást válthat ki. Ekkor írta meg az itt közölt feljegyzést, azt remélve, hogy a terv, a beépített racionális érdekeltségi elemek következtében saját kormánya és a Szovjetunió számára is elfogadható lesz. Az elérhető források alapján nem tudjuk pontosan, mi lett a javaslat sorsa, annyi azonban bizonyos, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács Tervező Bizottsága által a lengyelországi és a magyarországi helyzetet elemző, és a követendő politikát felvázoló, október 31-én elkészült dokumentumban szerepelt egy ugyanilyen javaslat, így nagyon valószínű, hogy az Stassen feljegyzésének eredményeképpen került be az előterjesztésbe. Stassennek és a magyar forradalomnak azonban megint nem volt szerencséje. A Nemzetbiztonsági Tanács november 1-i ülésén, ahol a terv szerint a fő napirendi pont ennek a dokumentumnak a megvitatatása lett volna, Eisenhower elnök -- Dulles kezdeményezésére -- úgy döntött, hogy az október 29-én fegyveres konfliktusba torkollott szuezi válság miatt a kelet-európai fejlemények tárgyalását későbbi időpontra halasztják, és a megbeszélést teljes egészében a közel-keleti helyzetnek szentelik.Így is történt, és az amerikai vezetés ezt követően egészen a november 4-i második szovjet intervenció időpontjáig nem is volt hajlandó érdemben foglalkozni a magyarországi eseményekkel. Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy amennyiben a vitát nem napolják el, Stassen (illetve most már a Tervező Bizottság) javaslata a Nemzetbiztonsági Tanácsban „átment” volna. Tény hogy a katonai lobby ellenezte a tervet, de tudjuk, hogy Eisenhower sem volt híve annak, hogy csökkentsék az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámát. Az Egyesült Államok számára Európában valójában egyedül a német kérdésnek volt igazi jelentősége, ám ezen a területen a szovjetekkel nem sok remény ígérkezett a megegyezésre. Arról már nem is beszélve, hogy a Szovjetuniónak megérte volna-e az üzlet: néhány tízezer Nyugat-Európából távozó amerikai katona ellenében lemondani egy vele határos, stratégiailag fontos országról. Harold Stassen javaslata a nyugati világ azon polgárainak erőfeszítései közé tartozott, akik előtt (még) nem vált világossá, hogy a nyugati demokráciák politikai, társadalmi önképe, bár hangsúlyozottan egységes elveket, homogeneitást sugall, a politikai gyakorlatot valójában két egymástól elkülönülő törekvés osztja meg. Még belső világában, saját társadalmának életében többé-kevésbé megfelelni igyekszik a modern humánus-demokratikus célkitűzéseknek, ideáknak, addig a külpolitikai megfontolásokat szinte kizárólag a kisebb vagy nagyobb törzsi érdekek határozzák meg. /Bibó István megfogalmazása szerint: „Amilyen óriási perspektívát nyit meg a demokratikus eszmevilág az államok belső életében, olyan messze van attól, hogy a nemzetek egymás közti viszonyát is hasonló mértékben humanizálni tudja.”

A nyugati demokráciák azonban a nyilvánosság számára kialakított imázsukban -- természetesen a társadalmi nyilvánosság igényét, annak saját magáról alkotott önképét nagyon is figyelembe véve -- nem érzékeltetik ezt a kettősséget, minek következtében mindig vannak olyanok, akik a politikai realitás helyett az általános, mindent átfogni látszó demokratikus önképpel számolnak, vagyis azt veszik komolyan. Különösen így van ez válsághelyzetekben, ahogyan 1956-ban is így volt. Akik elhitték, hogy a nagyhatalmi érdekeket az általános demokratikus elvekkel össze lehet hangolni, azok a -- részben -- maguk alkotta illúziók áldozatai voltak, és a valóság és a politikai imázs közé szorulva vívták reménytelen harcukat. Ide tartozott, néhány szkeptikus kivételével, az egész kelet-európai régió (s talán tartozik ma is), de a nyugati világból is sokan, például a budapesti nyugati követségek azon diplomatái, akik a helyszíni tapasztalatok hatására lényegesen konstruktívabb lépésekre biztatták kormányaikat, mint amit azok a világpolitikai realitások figyelembe vételével hajlandóak voltak megtenni. A „megtévesztettek” közé tartoztak a CIA egyes vezetői is, mint például Frank Wisner, aki hosszú évek óta várta, hogy tevőlegesen is elősegíthesse a kelet-európai népek felszabadítását. Harold Stassen esete azért annyiban sajátos, hogy ő mint az Elnök leszerelési tanácsadója, tisztában volt a nemzetközi politika lehetőségeivel, ezért éppen a nagyhatalmi érdekek maximális figyelembe vételével próbált meg a kelet-európai helyzet konszolidálódását elősegítő kompromisszumos javaslatokat kidolgozni. Nem raja múlott, hogy elképzelései nem válhattak valóra; a rendkívül bonyolulttá vált 1956 október végi világpolitikai helyzetben elbukott javaslatait mindenesetre azok között fogják számontartani, amelyek nem csupán érzelmi alapon, hanem többé-kevésbé racionálisan is megalapozottak voltak, így az amerikai vezetés rendelkezésére álló kétségtelenül rendkívül szűk politikai mozgástérben is érdemesek lettek volna a megmérettetésre.

 Az Elnök leszerelési tanácsadójának, Harold E. Stassennek a feljegyzése

 1956. október 29.

 Feltételezve, hogy Magyarországon továbbra is határozott és jelenetős mértékű ellenállásra számíthatunk, ugyanakkor az országban továbbra is szovjet csapatok tartózkodnak, az Egyesült Államoknak meg kellene fontolnia, melyek azok a lépések, amelyek a leginkább előmozdíthatnák a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, valamint az országban egy új kormány megalakulását. Egy leszereléssel kapcsolatos javaslat elősegíthetné ezeket a célkitűzéseket. Azzal egyidejűleg, hogy az ENSZ-ben és a világ közvéleménye előtt továbbra is határozottan fellépünk a szovjet csapatok magyarországi beavatkozása ellen, az Egyesült Államok közvetlen vagy közvetett csatornákon jelezhetné, hogy amennyiben a Szovjetunió visszavonná csapatait Magyarországról a saját határai mögé, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szintén kivonnák Nyugat-Európában állomásozó csapataik egy meghatározott részét, amelynek nagyságát megközelítőleg az október 23. előtt Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok létszáma alapján állapítanák meg. Az Egyesült Államok egyúttal beleegyezne, hogy Magyarország Ausztriához hasonló független állami státust kapjon, beleértve, hogy az ország területén nem lennének amerikai csapatok illetve támaszpontok, és az ország nem csatlakozna a NATO-hoz. Az amerikai politikának ez a lépése megfelelne a magyar nép elvárásainak, egyúttal növelné a szovjet csapatok kivonására irányuló nyomást, ugyanakkor a szovjetek számára is elfogadható formai megoldást jelentene a visszavonulásra. Ennek a politikának a legfőbb célja az lenne, hogy eltántorítsa a szovjeteket egy olyan lehetséges döntéstől, amely a sztálinista politika könyörtelen visszaállítása következtében újra megerősítené a szovjet erőket Magyarországon. Ezt az amerikai kezdeményezést a világ közvéleménye is egyértelműen üdvözölné, és ha a szovjetek elutasítanák, az kedvező légkört teremtene ahhoz, hogy az ellenálló erők számára esetleg közvetlen vagy közvetett úton élelmiszer- és egyéb ellátmányt küldjünk. Hammarskjöld ENSZ-főtitkár az amerikaiak részvétele nélkül kipuhatolhatná, hogy egy ilyen kezdeményezés milyen fogadtatásban részesülne, másik megoldásként Tito közvetítését lehetne kérni, vagy pedig a javaslattal közvetlenül a szovjetekhez kell fordulni. Az amerikai termonukleáris fegyverek és nagyhatótávolságú ütőerő fejlődése, valamint a Spanyolországban és más távolabbi területeken épülő támaszpontok megakadályoznák, hogy egy ilyen lépés következtében bármiféle hatalmi vákuum keletkezzen, ugyanakkor az Európában állomásozó amerikai csapatok kisebb mértékű csökkentése enyhítené a fizetési egyensúllyal kapcsolatos problémáinkat, és könnyítene a költségvetésen is. Javaslatunk vonzó lehet Zsukov számára, aki minden bizonnyal nem szívesen küldi a Vörös Hadsereg egyre nagyobb erőit a Balkánra, hogy a helyi lakosságot fékentartsa. Abban az esetben viszont, ha az ő belső ellenzéke annak veszélyével érvelhet, hogy Magyarországon amerikai támaszpontok létesülhetnek, továbbá, hogy ezek a balkáni országok a NATO-hoz csatlakoznának, Zsukov aligha lenne képes a balkáni csapatnövelést megakadályozni.

Békés Csaba

(Forrás: http://franka-egom.ofm.hu/esztergom)