|
 2009.10.30.
Az
őserejű férfi
Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt c. könyvének
ismertetése
Valamikor
a létezett szocializmus idején egy irodalomtörténésznek vagy
-kritikusnak titulált úr azt mondta Fekete Istvánról, hogy
Fekete István nem író. Az Akadémiai Kiadó A magyar irodalom története
1919-től napjainkig című 1100 oldalas mamut-kötetének közel
1200 írója közé nem tették be Fekete István nevét. Gyűlölték
Fekete Istvánt. A kérdés nyilvánvaló: miért? Elöljáróban
annyit mondjunk el erről az óriás szívű és lelkű művészről,
hogy Göllén született 1900. január 25-én, és Budapesten halt
meg 1970. június 23-án. Az író fia ifj. Fekete István azt írta
apjáról, hogy „őserejű férfi” volt, még 50 éves kora után
is megcsinálta, hogy széttárta karjait, egyikre anyám
csimpaszkodott, a másikra én, és körülsétálta velünk a
nagy, 12 személyes ebédlőasztalt. Szóval Fekete István „nem
volt író”, pedig 9 millió példányban jelent meg több mint
ötven kötete. Azután halála után néhány nappal a Farkasréti
temetőben a sírján találtak egy levelet, amit – védendő az
időjárás viszontagságai ellen – egy befőttes üveg alá
helyeztek. Takarosan megcímezte a levél küldője üzenetét, így:
„Fekete István bácsinak,
írónak. Örökkévalóság, Farkasréti Temető. Küldi: Gellei
Dávid, diák olvasója. Meg kell hogy írjam István bácsinak,
hogy nagyon szomorú vagyok, mert nem köszöntöttem fel a 70. születésnapján.
De én mindig mást csinálok, mint amit kellene. És most már
csak a sírjához tudok eljönni, ide teszem hát a levelemet a
virágommal együtt, István bácsi szíve fölé, amit biztosan
megcsókolt István bácsi is búcsúzóul, amikor megállt. Én
is megcsókolom most gondolatban, és megköszönöm azt a sok gyönyörű
és vidám könyvet, ami mind megvan nekünk, mert Papi is nagyon
szereti őket, meg mindenki nálunk. Igaz, egy hiányzik. Az,
amelyiknek Emberek között a címe. De jó is lenne, ha újra
kinyomtatnák! Legalább karácsonyra, hogy megint köztünk
lehetne István bácsi. Arra gondolok, hogy azért lett rossz István
bácsinak a szíve, mert mind kiírta belőle nekünk a
Szeretetet, ami éltette, meg arra is, hogy amikor megállt István
bácsi szíve, azon a napon megszólalt az előszobánk csengője
(pedig évek óta hallgatott), és szólt és szólt, és nem
lehetett elállítani sokáig, és senki nem állt az ajtónk előtt.
Én tudom, hogy akkor István bácsi járt nálunk elköszönni.
És most nagyon fáj a szívem, hogy így kell látogatását
visszaadnom, de azért nem búcsúzom, mert én István bácsit
mindabban látni fogom, amiről írt. A Velencei-tó csónakjában,
fűben, fában, vízben, felhőben, Vukban, Lutrában, Kelében,
az ég és a föld szárnyasaiban, a ködben és napsütésben, szóval
mindenhol és mindenütt… István bácsi tanított meg látni és
hallani is… Gellei Dávid”
Az
első magyarázat, hogy miért nem szerették a hivatalos irodalmi
ítészek Fekete István „bácsit”, erre itt hát egy magyarázat.
Mert az ifjúság szerette Fekete Istvánt, nagyon szerette, és
szereti ma is. Meg aztán volt ennek más oka is. Fekete Istvánt
„a hírhedt ÁVÓ szadista pribékjei sem tudták megfélemlíteni
azzal, hogy szétverték a veséjét és fél szemét!” azután
még 1950-ben Fekete István a legvérmesebb Rákosi-korszakban a
Szent Ferenc Lányai apácarend kápolnáját a lakásába
fogadta.
„A dolog úgy történt, hogy egyik délután
a városból jött haza, amikor a Szajkó utca (ma Szerb Antal
utca) és a Tárogató út sarkán Budán, a II. kerületben lévő
Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat.
Nagyon fontos célra, kommunista pártszékháznak kellett a
„hazának”. Amikor édesapám odaért, fél tucat
kilakoltatott apáca állt az épület előtt, és többen sírva
nézték, amint az emeletről kidobálták a kápolna oltárát,
padjait és szobrait. Anyámnak és nekem otthon elmondta a történeteket,
és egyben bejelentette, hogy a lakásunk egyharmadát, több mint
100 négyzetmétert átadjuk az apácáknak. A nagy hallban lenne
a kápolna, egy szoba a sekrestye, egy szoba pedig a kápolnát
rendben tartó apácáké lenne… – mondta. Ezek voltak azok az
évek, amikor sokkal kisebb vétkek és rendszerrel való nyílt
ujjhúzás miatt kitelepítették az osztályidegen reakciósokat
Budapestről, és esetleg valami falusi fáskamra vagy mosókonyha
lett az új otthonuk. Édesapámat akkor már kidobták a minisztériumi
állásából, és mint író is hallgatásra volt ítélve. Anyám
megmaradt ékszereinek eladogatásából tartottuk fenn magunkat.
És abból, amit én, mint gyári munkás kerestem. Édesapám össz.
jövedelme ezekben az időkben az a pár száz forint volt, amit
az Új Emberben és a Vigíliában megjelenő írásaiért kapott
(katolikus hetilap és folyóirat). A kilakoltatásokra gondolva
nem tagadom, anyám és én egyáltalán nem lelkesedtünk a
gondolatért, hogy az apácák kápolnája beköltözzön a lakásunkba,
és ezt közöltük is édesapámmal, aki azonban hajthatatlan
maradt. Ahogy az Isten akarja – mondta. Ha mi nem segítünk
egymáson, akkor milyen alapon várjuk el az Úristentől, hogy ő
megsegítsen minket, amikor bajban vagyunk?”
Ezeket
a sorokat most olvasom 2009-ben, és eltűnődöm az életünkön.
A magyar írótársadalom, a magyar értelmiség szolidaritásán,
szerepvállalásán, és következetességén. Aztán továbbmegyek
az emlékező sorokon. „Az
ajkai Fekete István Irodalmi Társaság által kiadott A szálak
nem szakadnak el soha c. emlékfüzetben olvasom: Életem különös
adományának tekintem, hogy mintegy három évtizeden keresztül
szoros barátság fűzött Fekete Istvánhoz. Mint emberből,
valami végtelen jóság áradt belőle. Nem ismertem nála jobb
szívű embert. Szerintem nem volt benne semmi gyarló érzés, gyűlölet,
irigység, rosszakarat…. (és sértődöttség sem). Elutasított
mindent, ami az életben bántó, csúf volt, kizárólag a szép,
nemes dolgokat tartotta megírásra érdemesnek. Az írónak nem a
realizmus volt az eszménye, hanem a szépség, nemesség, tiszta
érzelem. Emberi és írói magatartásának kulcsát valami kötetlen,
minden civilizációs gúzstól elszakadó, végtelen szabadságvágyban
látom. Mélyen hitt Istenben, az emberi élet bölcs elrendezésében,
állathősei ösztönös jóságában. Ez volt gyönyörködése a
világban, s ezt a tanítást hagyta kései olvasóira is.”
Egyszóval
a marxista irodalomtörténész vagy -kritikus szerint Fekete nem
volt író.
„Arról
az íróról, akiről iskolákat, múzeumot, emlékházat, utcát,
szigetet neveztek el az országban, akinek négy szobrot és számos
emléktáblát állítottak fel olvasói és tisztelői, és
akinek még a kommunista Kádár-kormány is József Attila-díjat
adott, és kitüntette a Munka Érdemrend arany fokozatával
is.” A laholó irodalmi cselédek azért csak betartottak. Feketére
nem tudtak címkéket rakni. Hiába volt gazdatiszt Fekete István,
ő nem volt népi író. Na, urbánus végképp nem. Fekete István
jelző nélküli író volt. Más baj volt vele. Fiának emlékező
könyvéből erre egyértelmű választ kapunk.
„Ezért leírom azt a néhány szót,
amelyek nemcsak szerintem, akit gyermeki elfogultsággal lehet vádolni,
hanem sok százezer olvasója szerint is tökéletesen megmagyarázzák,
hogy Fekete István Kisfaludy társaság tagot József Attila-díjas
legnépszerűbb és legolvasottabb magyar írót miért kicsinyítik
mindazok, akiknek szemében vörös posztónak számítanak olyan
szavak, amelyek nagyon jellemzőek Fekete Istvánra, és írásaira.
Ezek a szavak pedig a következők: Antikommunizmus!
Antiliberalizmus! Antikozmopolitizmus! Nemzeti érzés!
Hazaszeretet! Kereszténység! Istenhit!”
Na,
ennyi elég is. 1945-öt követően Fekete Istvánnak egy menedéke
volt, az Új Ember című katolikus hetilap. Érthető, hogy az Új
Ember-esek közelről ismerték Fekete Istvánt, és méltó
szavakkal búcsúztatták el 1970-ben. Rögtön a búcsúzók között
ott volt az élen Magyar Ferenc, a lap főszerkesztője. 2000.
január 23-án emlékezett Fekete Istvánra, az író születésének
100. évfordulóján Magyar Ferenc.
„Hemingway Santiagoja, Nagibin
Szavuskinja, és Fekete Lutrája ugyanazt mondta el nekem
folytonosan, túlmutatva a leírt eseményeken, felragadva egy-egy
parányi mozzanatot a mindennapok történetéből, és feltárva
az emberi lélek betölthetetlen szomjúságát a lét szépségei
után… írásaiban oly gyakorta ráérezhet az ember azokra a végső
valóságokra és misztériumokra, melyek a hívő ember számára
az élet értelmét, hitét, az elmúláson túlmutató reménységet
jelent.”
Dénes
Zsófia. Igen, Ady Endre Dénes Zsófiájáról van szó. Azt írta
Feketéről, hogy: „Feketének
azért adatott meg az a kegyelem, amellyel átélte az állatok,
madarak, a tárgyak, az egyszerű lények belső életét, mert
valóban egy volt velük, egy közös matériából, és szellemiségből
gyúrták az örök műhelyben őket.”
Igen,
Zsuka rendkívül pontosan érzékelte a Fekete István-i jelenséget.
És az Új Ember-es Szeghalmi Imre, az Operaház egykori tagja, az
Új Ember kitűnő szerzője méltó összefoglalót írt az íróról.
Kanyarodjunk vissza a könyv elejére, amit az íróról a fia állított
össze. Indul a történet, és végigjárja a szerző az útvonalat,
Bakócán, Ajkán és Budapesten. Fekete István megismerkedik dr.
Piller Ernő kórházigazgató főorvos lányával, későbbi
feleségével. Száznál több szerelmes levél a könyv indító
fejezete. Levelet ír Fekete István és levelet ír a szép
fiatal lány. Vágyakozó, epekedő, sustorgó, fecsegő, önmagát
ismételgető, szép szerelmes levelek. A várt mennyei boldogság,
a későbbi házasság reménysége és szépsége derül ki ezekből
a levelekből. Nem lett boldog házasság belőle. Fekete István
felesége depressziós, változékony hangulatú leányzó és
asszony volt, szüleitől örökölte, de inkább az anyjától
ezt a tulajdonságot. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy
bizony-bizony sokszor elviselhetetlen hangulatot, légkört
teremtett a feleség az író körül. Egyébiránt a család
sorsa jól ment. A grófi uradalom főintézője, aki már
befutott író és jó anyagi körülményeket teremtett családja
számára. Tehát nem pénzügyi okai voltak a békétlenségnek,
hanem a depresszió. Mondom, elviselhetetlen légkör uralkodott
időnként a családban. Azt írja az író fia:
„Egyetemista voltam már, amikor anyám
egyik beteg időszaka alatt, mikor kettesben voltunk, az alábbi kérdést
tettem fel édesapámnak: »Hogy tudott ezzel a nővel nem két évtizedig,
hanem akárcsak két hétig is élni édesapám?« Elszomorodott a
szeme.
– Soha többé nem akarom hallani
kisfiam, hogy az anyádat per nő titulálod – mondta. –
nagyon jól tudod, hogy rengeteg jó tulajdonsága van, nagylelkű,
önzetlen, áldozatkész, kötelességtudó, gondos anya, vendégszerető,
kiváló háziasszony stb.… és normális időszakában nagyon
kedves, jó és szeretetre méltó hölgy. De beteg szegény.
Borzasztó rossz idegrendszerét a szüleitől örökölte, és
nem tud uralkodni magán… Édesapám szavai örökre megmaradtak
bennem. S arra is tisztán emlékszem, hogy rövid hallgatás után
elmosolyodott, és azt mondta:
– Azt azonban el kell ismernem, házasságunk
alatt mindig úgy éreztem, mint ha egy ekrozitos hordón ülnék,
amelynek a gyutacsát már meggyújtották. A kérdés tehát csak
az, hogy mikor fog felrobbanni alattam a hordó. Mert hogy
felrobban, az biztos.”
Aztán
hogy a történet kerekké váljék, Fekete István felesége is
bizonyított. Fekete István halála után öt vagy hat éven
keresztül minden áldott nap kilátogatott a Farkasréti temetőbe,
és gondozta férje, az író sírját. S hogy mire gondolt? Azt
egészen bizonyosan tudni lehet. Siratta vissza nagylelkű,
hatalmas szívű férjét és egész hátralévő életét férje
emlékének ápolására fordította. Igen, sorakoznak a könyvek.
Az első nagy siker a Zsellérek. A Tanácsköztársaság rémtetteinek
leírása, Szamuely Tibor vérengzése, meg az egész dicsőséges
133 nap. Rögtön a kezdet kezdetén nagy sikert hozott a szerzőnek.
Azután az elhallgattatást követően a Lutra, a Vuk, a Kele, a
Bogáncs, a novellák százai, a két óriási sikert kiváltó könyv,
a Tüskevár és a Téli berek. Országos hírűvé tették az írót,
és emellett „Párizs
magyar egyesületei idézik munkásságát. Oroszra fordítják könyveinek
sorát. 1970 óta 74 kiadásban jelentek meg újra írásai, köztük
német, angol, bolgár, cseh, lengyel, portugál, szerb, szlovák,
eszperantó nyelveken. Európa-szerte ismerik Fekete Istvánt és
műveit.”
S
micsoda baráti kör vette körül Fekete Istvánt: Kittenberger Kálmán,
Széchenyi Zsigmond, Wass Albert, Csathó Kálmán, Takács Gyula,
és felsorolhatatlan Fekete István társaságának „tagsági”
névsora. A könyv olvastán eltűnődöm a magyar írók sorsán.
Tűnődhetnék, mint ahogy meg is teszem, a maiakén is. De menjünk
vissza Fekete István és kortársainak időszakába. Fekete Istvánt
nem minősítette a rendszer írónak. De hát láthatjuk, különleges
tehetségű, gyönyörű stílusú író volt. De mit akarunk mi,
hisz például amikor a kortárs író, Kodolányi János 60 éves
lett, és Balatonakarattyán élt, kertészkedésből tartotta
fenn családját, az akkori kultuszminiszter megtisztelte az írót
születésnapján. Levélben küldött neki egy alpakka dohányszelencét.
Megtisztelte az írót. És Kodolányi János beteg, rossz lábával
tovább kertészkedett a Balaton partján, hogy a családja képes
legyen megélni. Ő meg csak írta, írta az ugyancsak halhatatlan
nagy regényeit, például a Julianus barátot. A mai írók közül
is azok maradnak fenn majd a csillagos égben, akik úgy, mint
Fekete István vagy Kodolányi János, rendíthetetlenül mindig
az igazat és a szépet írták félreérthetetlenül, nem
alakoskodva, és nem helyezkedve.
(Ifj. Fekete István: Fekete István az
Édesapám volt, Móra Könyvkiadó, 2004.)
Győri Béla
|
