vissza a főoldalra

 2009.09.11. 

Nem fogja be pörös száját

Buda Ferenc költő 1936-ban született Debrecenben. 1968-ban végzett a Kossuth Lajos Tudományegyetem BTK magyar szakán. 1955 óta jelennek meg versei. 1957- 58-ban pedig három verse miatt bebörtönzik, 1958-tól 1963-ig a Chinoinban segédmunkás. 1963-tól 1970-ig Pusztavacson, Kecskeméten és Kerekegyházán tanít, 1970-től 1986-ig a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa. 1986-tól a Forrás főmunkatársa. 2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Főbb művei: Füvek példája (versek, 1963), Holt számból búzaszál (versek, 1982), Évgyűrűk bilincsei (próza, 1988), A szürke héja (kirgiz népmesék, fordítások 1988), Csöndország (versek, 1991), Hatalmam: nyugalom (összegyűjtött versek és műfordítások 1988), Árvaföld (versek, 2000). Díjak, kitüntetések: József Attila-díj (1973), a Művészeti Alap díja (1979), Év Könyve-jutalom (1992), Nagy Imre-emlékplakett (1993), Magyar Művészetért Díj (1993), Literatúra-díj (1996), Déry Tibor-díj (1999), Kölcsey-díj (2000), Kossuth-díj (2005).

 – Harminckét évesen végzett a debreceni egyetemen levelező tagozaton. Ennek az oka pedig igen szomorú és sajátságos volt.

 – Sajátságos volt, de végül is nem szomorú. Annak örülhetek, hogy az egészet egy év börtönnel sikerült megúsznom. A börtön nem épp otthonos hely, de hálás vagyok az Úristennek, hogy nem végeztek ki, vagy nem őrültem meg fogva tartásom idején.

 – Ezek a költemények, amik miatt bebörtönözték, ki ellen, vagy mi mellett szóltak?

 – Az erőszak ellen szóltak, s azok mellett, akik feláldozták az életüket, azért, hogy megmutassák a világnak: szabadságszerető nép a magyar, s nem hagyja magát eltiporni.

 – Milyen váddal fogták perbe?

 – Izgatás az államrend ellen. A per nem a koncepciós eljárások sémáját követte, s az akkori jogszabályok alapján folyt, s ezek a versek valóban törvénybe ütközőek voltak.

 – Hol jelentek meg ezek a költemények?

 – Sehol.

 – Akkor besúgták?

 – Természetesen. Többeknek megmutattam verseimet, s valamelyikük besúgó volt. Az akkori spiclik közül néhányan ma is elég jól élnek abból a munkából, amit régebben végeztek.

 – Nem ajánlottak fel vádalkut? Nem keresték fel azzal, hogy hamarabb szabadul, ha besúgó lesz?

 – Ilyen nem történt. Az első kihallgatás alatt faggattak mások felől is, de nem mondtam semmit. Szerencsém volt, mert vallatóim, a két rendőrnyomozó, nem voltak profik. Sportolók voltak. Az egyik Debrecenben volt kézilabdás. Tőle kaptam jó nagy pofonokat. Miután látták, hogy nem mondok semmit másokról, néhány arculcsapás után békén hagytak. Még a jegyzőkönyvbe sem vették bele, hogy másokról kérdeztek engem. Miután kiszabadultam, behívtak a rendőrségre, s közölte a főhadnagy: nagyon szívesen segítünk magának, s ezért cserébe csak egy csekélységet kérünk. Akkor már sejtettem, mit szeretnének. Ezt elutasítottam. Ekkor tudomásomra hozták, hogy nem tanulhatok tovább, s marad a segédmunka.

 – Költészetének alakulására kihatott az egy év börtön?

 – Természetesen. Jómagam apolitikus alkatú ember vagyok. Sosem vonzott a politika. Amikor az ominózus költeményeket megírtam, olyanná vált a hazai helyzet, hogy meg kellett szólalnom. Már 1955-ben a március 15-ei ünnepségen saját versemet szavaltam el, amiben szóvá tettem, hogy „nem jelez ma ünnepet a naptár/nem egyéb ez szürke munkanapnál.” Akkoriban még fekete betűvel írták a naptárban március 15- ét. Már akkor jelezték nekem, hogy nem jó úton haladok, mert a szekeret tolni kell, s nem gátolni a mozgását.

 – A börtönben volt módja verseket írni?

 – A megyei börtönben sem papírt, sem ceruzát nem tarthattak maguknál a rabok. Tilos volt, de mégis szereztünk ceruzát, s a hajtogatott toalettpapírra írtam. Ennél jobb volt a cigarettapapír. Tűhegyesre csiszolt ceruzával írva egy kicsiny vers elfért egy cigarettapapír fél oldalára.

 – Az ’50-es, ’60-as években jobban hitt a költői szó erejében, mint jelenleg?

 – Akkor jobban hittem, mert nem szereztem addigra oly sok keserű tapasztalatot. Manapság többször arra gondolok: van értelme annak, amit csinálok? Hallgat rám egyáltalán valaki?

 – Jelenleg egy költőnek lehet-e közösségformáló szerepe?

 – Lehet. És az a helytelen kiindulás, amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy van-e értelme költőnek lenni. Nem kérdezni kell, hanem dolgozni. A rigó sem kérdezi, hogy szabad-e énekelni. Nem igazi költő, aki azért hagyja abba a verselést, mert azon tépődik: érdemes-e írnia.

 – Szabadulása után öt éven keresztül segédmunkás volt. Sokáig figyelték a belügy emberei?

 – Figyeltek, de nem kellett rendszeresen jelentkeznem a rendőrségen. Amikor még a Chinoin Gyógyszergyárban dolgoztam, egyszer a munkahelyemen „látogattak meg”, s egy alkalommal behívtak az újpesti rendőrkapitányságra egy beszélgetésre. Azt viszont idővel észrevettem, hogy figyelnek engem. Leveleim sem érkeztek meg mindig pontosan és sértetlen borítékban.

 – Azt a kérdést teszi fel a Tanya hazám c. vers eredeti bevezető szövegében: „nem az lett volna-é hasznosabb, ha bizonytalan – mert megmérhetetlen – hatásfokú versek írása helyett viselem tovább türelemmel az alázat igáját, vonom a szolgálat szekerét, s válok a tanyasi nép tanítójává?”

 – Ezek a kérdések felvetődtek bennem. Az 1969/70-es tanévben kértem ki magam a kerekegyháza-alsópusztai iskolába. Úgy tűnt azonban, hogy ott nem lehettem volna annyira hasznos, mint költőként. Hét évig voltam tanító különböző településeken. Az alsópusztai iskolában mindent tanítottam. Miután 1963-ban engedélyezték, hogy képesítés nélküli nevelő lehessek, s folytathattam egyetemi tanulmányaimat, tanítottam történelmet, oroszt, földrajzot, testnevelést is.

 – 1970-ben a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa volt. Addigra leült az ön körüli vihar?

 – Már jóval korábban. 1963-tól már a rendőrségre sem hívtak be. Ez után csak azt észlelhettem néha, hogy figyelik tevékenységeimet. Bács-Kiskun megyébe nem menekülnöm kellett, hanem hívtak, s jó szívvel fogadtak. Ez a megye abban a korban egy oázis volt a nagy magyar sivatagban.

 – Sok ember szerint most is az.

 – Igen, itt „jobban mozog a levegő.” A „hírös városnak” óriási művelődéstörténeti hagyományai vannak. Kecskemét befogadó város, eltérően más mezővárostól. A sajátos magyar „feudalizmus” szabályai szerint működött is itt sok minden, de a megbízott vezetők jól gazdálkodtak a rájuk bízott dolgokkal.

 – A Tanya-hazámban lévő költeményeket a tanítási korszak ihlette?

 – Igen. Nem akkor ismerkedtem meg először a tanyákkal, hiszen Debrecen környékén is igen sok van belőlük, de az említett hét év alatt érezhettem át igazán a tanyasi emberek sorsát. Azt, hogy milyen esélyeik vannak.

 – A Legenda c. versében megjelenik az egyedül virrasztó újszövetségi József alakja. Esetünkben a magányon, vagy a virrasztáson van a hangsúly?

 – Mind a kettőn. Többszörös metafora van a versben, s a magam állapota jelenik meg benne. Prózára fordítva:feleségem egész nap foglalkozik a gyerekekkel, s nekem csak éjjel jut rá idő, hogy a konyhaasztalon zavartalanul írjak.

 – Kirgiz népmeséket is fordított. Milyen metódussal?

 – Nem csak kirgiz, hanem ujgur, baskír és kazak népmeséket is. Mindig is érdekelt a keleti, kis népek kultúrája. A nemzeti önismeret elengedhetetlen velejárója más népek megismerése. Ezek a népek rokonaink is. Nagyon sok zavaros eszmével lehet találkozni, ha a magyar őstörténettel foglalkozó irodalmakat olvassuk, s összezavarják a különböző rokonságokat. Én rokonaimnak tartom nyelvi fokon az uráliakat, kulturális fokon a török népeket. Sőt a velünk kulturális rokonságba került szomszéd népeket is. A gyűlölség lángját legtöbbször felülről szították szomszédainknál és nálunk. Visszatérve kérdésére: szótárakat szereztem be, s rokonkeresőbe indultam Közép-Ázsiába.

 – Volt akkoriban pl. kazak-magyar nagyszótár?

 – Nem, de kazak-orosz volt, amit nehezen lehetett beszerezni, mert ritkán adtak ki ilyen szótárakat a Szovjetunióban. Így tanultam meg annyira a nyelveket, hogy segítség nélkül fordítani tudjak. Ez idő- és energiaigényes dolog volt. Természetesen az a lényeg, hogy azt a nyelvet tudjuk kiválóan, amire fordítunk.

 – Odament egy kiadóhoz, s azt mondta: kirgiz népmeséket hoztam? Nem csodálkoztak ezen?

 – Nem, mert akkor már az Európa Kiadónál a Népek meséi sorozaton belül több tucat könyvecskét kiadtak. Sajnos ez megszakadt, az én könyvem, a Szürke héja volt az utolsó darabja ennek a sorozatnak. A Móránál kiadták kazak népmeséimet, s jelenleg függőben van ujgur fordításom. A megjelenés attól függ, hogy a kiadó pályázata mennyire lesz sikeres.

 – 1979-ben még a levéltár munkatársa volt, mikor meghívták a lakiteleki írókonferenciára. Nem volt merész vállalkozás egy olyan költőre bízni a tanácskozás megnyitását, aki versei miatt börtönben is ült?

 – Nem. Erre egyébként Lezsák Sándor tudna konkrét választ adni. Addigra a megyében volt már akkora szakmai tekintélyem, hogy elfogadtak.

 – Megnyitóbeszédének elején említi az akkori március kokárdátlan fiataljait. Ma mennyivel jobb a helyzet ezen a téren?

 – Március 15. újra piros betűs ünnep, tehát valamivel jobb a helyzet, mint akkor. Az 1970-es évek végére ért be a gyümölcse annak a következetes politikának, aminek egyik célja az volt, hogy az egészséges nemzeti érzést kiszakítsák az emberekből. Nem erőszakkal, hanem egyéb körmönfontabb módszerekkel. Így a fiatalok nem a nemzeti múlttal foglalkoztak, inkább Nyugat felé kacsintottak. Sokkal többen hallgatták a luxemburgi rádió könnyűzenei közvetítéseit, mint amennyien a történelemi múlttal foglalkozó könyveket forgatták. Jelenleg elég nagy a túlkínálat a nemzeti irodalomban, s ehhez nem épült ki a befogadókban az egészséges és célszerű választás képessége. A nemzeti eszme jegyében sok dilettáns irományt terjesztenek, szélhámosok és gőzösfejűek foglalkoznak történelmünkkel. Ennek is megvan a maga piaca. Sokan ezt igénylik. Erre mindig lehet hivatkozni. A tudománytalan történelmi, művelődéstörténeti könyvek olyanok, mint a drogok. A valóságtól, a napi problémáktól terelik el figyelmünket, s valami mámoros álomba ringatnak bennünket.

 – 1979-es megnyitójában ön elmondta: a haza fogalma nem fér meg az államhatárok között. Azt is szerette volna, ha a Duna menti népek, a Kárpát-medence népei testvérként éljenek egymás mellett.

 – Igen. Ma már azzal is megelégednék, ha barátként élnének. Ez jól tudjuk, ma nem így van. Ennek elsődleges oka, hogy nem ismerjük, de nem is akarjuk megismerni a másik történelmét, szokását, irodalmát. Többet tud egy mai olvasó az amerikai, mint a cseh, vagy az ukrán prózáról. Ebben az interjúsorozatban megszólalt Kiss Gy. Csaba is, őt azért tartom nagyra, mert nagyon sokat dolgozott/dolgozik ezért az ügyért.

 – Két fő témát érint az antológiában, az egyik a magyarság lélekszámának fogyatkozása, a másik nemzeti hibáink ecsetelése. Az egoizmust is nemzeti hibának tartja.

 – Pontosabban: a túlhajszolt individualizmust. Az a jó, ha individuumként megőrizzük magunkat, de csak akkor, ha ez kellő felelősséggel jár. Ám nálunk az individualizmus sokkal inkább a keleti közönnyel párosul.  

– A magyarság fogyatkozásának is lehet oka az egoizmus.

 – Ez csak az egyik oka. Zavartalanabbul tudunk dolgozni, szórakozni, ha nincs gyermek a családban. A kérdés azonban ennél jóval bonyolultabb. Ott, ahol az urbanizáció elér egy bizonyos fokot, hirtelen megáll a demográfiai emelkedés. Jelenleg még a katolikus országokban is csökken a gyermekszületések száma. Franciaországban a bevándorlók körében születik több gyermek, pedig ott az állam sokkal magasabb támogatást ad. A népességfogyás másik oka a bizonytalan, vagy a hiányos jövőkép. Nálunk mindkettő jellemző.  

– Tömegragályként terjed a butaság – írta. Kik terjesztik a járványt? Ki a vírusgazda?

 – Egyrészt azok, akik maguk is ebben a betegségben szenvednek. Ők missziónak tekintik a butaság továbbadását. Másrészt azok terjesztik, akik ebben hatalmas üzletet látnak.

 – Sok kórtünetet leírt munkájában. Mi az orvosság a betegségre?

 – A legfontosabb, hogy ne sajnáljuk az anyagi befektetést az oktatásba és a kultúraközvetítő intézmények működtetésébe. Olyan oktatási rendszert kéne kidolgozni, aminek bevezetésével a felsőoktatási intézmények nem félkész és félművelt embereket adnak a hazának. Aki az oktatástól pénzt vesz el, az a magyarság jövőjének a gyilkosa. Fontos, hogy ne olyan emberek döntsenek a magyar oktatásügyről, akiknek szakmaiságuk hiányos, és pedagógiai gyakorlattal sem rendelkeznek. Arra se legyen lehetősége a kormányzati döntnöknek, hogy mielőtt leköszönne, elfogadtasson egy olyan törvényjavaslatot, ami hosszú időre meggátolja a legifjabb korosztály optimális kiművelését. Gondoljunk bele, hogy a finnek is az oktatás révén jutottak el arra a szintre, ahol most vannak. A családokat is jobban kéne támogatni. Ez azért nem egyszerű, mert nem lehet ezt a kérdést csupán segélyezéssel megoldani. Jómagam annyit tehetek csupán, hogy – amiképp megírta József Attila – „nem fogom be pörös számat.”

Medveczky Attila