vissza a főoldalra

 2009.09.18. 

Magyarország egy szír szemével

Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

Bahget Iskander fotóművész 1943. augusztus 14-én született El- Barazinban, Szíriában. 1967 óta él Magyarországon. 1968 óta foglalkozik fényképezéssel, szerepel országos csoportos és egyéni kiállításokon. Több mint 250 alkalommal állította ki képeit egyéni tárlatokon. A többi közt kiállítást rendezett az erdélyi menekültek javára 1989-ben, az autista gyermekek megsegítésére 1999-ben, de felajánlotta munkáit a Magyar Fotográfusok Háza restaurálására is 2002-ben. Vezetőségi tagja a Hetényegyházi Városrészszépítő Egyesületnek. 2006 végén egyedülálló vállalkozásba fogott azzal, hogy a kecskeméti sportélet fiatal tehetségei közül tizenkét sportoló saját portfólióját elkészítette, melyből nívós művészi naptár készült és kiállítás-sorozat nyílt. 1990 óta saját műtermében reklám- és divatfotókat készít, szórólapokat és prospektusokat, illetve katalógusokat tervez. Számos szaklap és médium foglalkozott személyével Magyarországon és külföldön egyaránt. Főként fekete-fehér szociofotói, portréi, a sivatagi világgal kapcsolatos tájképei, a magyar irodalom és a képzőművészet több jeles képviselőjéről készült fotográfiái ismertek (például Illyés Gyula, Faludy György, Buda Ferenc, Kányádi Sándor, Sütő András, Gion Nándor, Esterházy Péter, Diószegi Balázs, Tóth Menyhért). Szorosan kötődik a kecskeméti Forrás című irodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirathoz. Alapításától a megszűnéséig a Nagybaracskai Alkotótelep résztvevője, kiállítója. Rendszeres résztvevője a Veránkai Írótábornak. Az arab nyelvű, közel húsz országban megjelenő Kék Duna című havilapban a magyar kultúra, történelem jeles eseményeit és alakjait mutatja be írásaival és fotóival. Emellett a Kecskemét Magazin, valamint a Kecskenet információs portál munkatársa. Képei rendszeresen jelennek meg a Kecskeméti Lapok című hetilapban. Alapító tagja és munkatársa a Hetényi Köztér című újságnak. A róla szóló portréfilmet (Sári Zsuzsanna szerkesztésében) a 39. Magyar Filmszemlén vetítették. Tagságok: 1968 – a Rosti Pál Fotóklub tagja, 1972 – a Kecskeméti Fotóklub tagja, 1980 – a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1987 – a Művészeti Alap (ma: MAOE) tagja, 1990 – a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagja; megalakulásától a Műhely Művészeti Egyesület tagja.

Díjainak, elismeréseinek, jutalmainak száma meghaladja a százat, köztük:

1968: Országos Egyetemi és Főiskolai fotópályázat díja.

1978: 13. Országos Kulich Gyula Premfotó Kiállítás I. helyezett, Békéscsaba

1979: Bács-Kiskun Megye Művészeti Díja

1987: Kulturális Miniszteri Kitüntetés

2004: Kecskemét Közművelődéséért Díj

2005: Bács-Kiskun Megyei Művészeti Díj

2007: Bács-Kiskun Megyei Prima Primissima Díj döntőbe jutott jelöltje

2008: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje

Magyarországon kívül kiállításai voltak Kanadában, az USAban, Új-Zélandon, Algériában, Franciaországban, Szíriában és Romániában.

 Bahget Iskander csodálatos környezetben él a Kecskeméthez közeli Hetényegyházán. Amikor beléptem a kapun, a művész megmutatta a kertjét, ami nem is kert, inkább egy kis oázis. Gyönyörű növények, kis halastó. Oly szép, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni. Keleten óriási hagyománya van a kertkultúrának, s a napsütés, víz, fák, növények –ezek még Szíriában ivódhattak be Iskander génjeibe. „Nagyon komoly munka van ebben a kertben. Minden nap törődést igényel a gyep, a tó , a növényzet.” Leülünk egy kerti padra és a beszélgetés először politikai síkra terelődik. A művész elmondta: „Az emberek manapság hajlamosak nem emlékezni arra, hogy nem csak a kertkultúrát, hanem rengeteg más kulturális, tudományos értéket is kapott a világ a Közel- Kelettől. Napjainkban inkább jellemző az általánosítás, és fekete bárányként kezelik. Mindig jó ürügy, hogy más problémákról eltereljék a figyelmet. Amikor végre felszámolták a Varsói Szerződést, úgy gondoltam, a NATO is elveszíti létjogosultságát, és a felszabaduló pénzeket a jólét, a béke, és humanitárius célok szolgálatába állítják majd. Ez naivitás volt a részemről. Sajnos úgy látom, hogy ma a fegyverkezés, a háború jó üzlet egyeseknek, mind anyagilag, mind szellemileg. Ha csak a közelmúlt eseményeit nézzük, érdekes, hogy vannak országvezetők, akik azzal nyernek hatalmat, hogy kiszúrnak egy, a térségben lévő országot, és nagy hangon meghirdetik, hogy majd be fognak vonulni, és megmentik a világot. Ugyanitt a következő vezető a kivonulás ígéretével nyerhet választást. Úgy gondolom, hogy Európának és az egész világnak érdeke lenne, hogy IGAZI BÉKE legyen a térségben. Ne felejtsük el, hogy ez a terület három nagy vallást is ajándékozott az emberiségnek.”

Iskander elítéli az agressziót, bárki legyen is, aki ezt elköveti. És úgy gondolja, jó lenne definiálni a terrorizmus fogalmát, mind állami, mind egyéni szinten, hogy mindenki számára egyformán érthető legyen.

Majd műtermébe invitál. Kinagyított portrék, szociofotók, tájképek sokasága a falon. A fő helyen pedig Faludy György, Illyés Gyula és Buda Ferenc képe. Itt láthatjuk Sütő Andrást, az Advent a Hargitán, a Káin és Ábel nagyszerű íróját. Sütő András képe mellett látjuk a gyermekversek és a felnőtteknek is szóló erdélyi magyar líra költőjét, Kányádi Sándort. Nézem a magyar és arab gyermekeket ábrázoló képeket. A vizuális élményként ható képek egyszerre dokumentációk, szociofotók és költői, lírai művészi témák is. A tájakat ábrázoló képeiben is az ember, a humanizált világ érdekli. Képeit nézve érződik: a mester hisz a szépség teremtő erejében. Látok egy idős bácsit, aki egy kötélből font rács mögött áll. „Ez itt a rabságot jelenti?” – kérdem. Megtudom, egy orgoványi darálótulajdonosról van szó, aki képtelen kitörni saját világából. Tehát önmaga börtönében él. A kép címe: Rács mögött. Iskander nem szeret képeiről beszélni. Arról, hogy ezek mit ábrázolnak, mi van mögötte. Ha a néző nem látja, nem fedezi fel a fotók mögöttes tartalmát, akkor már baj van. „Abban bízom, hogy a kép beszél helyettem” – mondja a művész.

 – 2008 júliusában Szíriában volt egy kiállításod.

 – Ennek előzménye: előtte 25 évig nem voltam Szíriában. Amikor megnősültem, elhatároztam, a családommal, gyerekeimmel kell foglalkoznom. Ők az elsők számomra. 2004-ben volt az első kiállításom Damaszkuszban, és az anyagot több szíriai városban is megtekinthették az érdeklődők. A tavalyi kiállításnak óriási sikere volt. Nívós közönség volt jelen azon a megnyitón, amit miniszterek is megtiszteltek jelenlétükkel. Magyar témájú fotókat vittem ki. Tájképeket, portrékat és szociófotókat. Közönségem érezte, hogy nem szeretem a hamis dolgokat. Ha nem tudom megfogni a lényeget, akkor az nem hiteles, s az így keletkezett képet nem állíthatom ki. Ha a kép autentikusan közvetíti a témát és a lényeget, akkor az ugyanazt mondja az araboknak, a franciáknak és a magyaroknak. Nincs tehát nyelvi és földrajzi határ.

– Más arab országban is bemutatták képeidet?

 – Algériában 1981-ben rendeztek egy nagysikerű kiállítást képeimből. Akkor ott dolgoztam egy rövid ideig, hogy összegyűjtsem azt a pénzt, amivel itthon saját műtermemet megvalósítsam. Az 1984-es kecskeméti kiállításomat pedig az algériai nagykövet nyitotta meg. 2009. májusában Jordániában lett volna kiállításom, de a pápalátogatás miatt ez nem jött létre. A magyar kultúra hetét tervezték megtartani Ammanban, s a kiállításom „Magyarország arab szemmel” címet viselte volna. Nagy a felelősségem a kiállítás anyagával kapcsolatban, hiszen nem mindegy, hogy milyen kép fog élni Magyarországról Jordániában. A magyar szellemiséget szeretném átadni.

 – Menjünk vissza a kezdetekhez. Milyen környezetben nőttél fel?

 – Gyerek voltam, mikor elveszítettem édesapámat. Később édesanyám újra férjhez ment, s több féltestvérem született. A nagypapám nevelt fel. Ő segített abban, hogy elkezdjem tanulmányaimat. Szülővárosom a tengertől 5 km-re, egy dombon található. A tenger zúgása mai napig él a fülemben. Olyan gyönyörű naplementét, mint gyermekkoromban, soha nem láttam. Egyszerű emberek között nőttem fel, voltak földjeink, s apám halála után én voltam az egyik birtokos. Olajbogyót, dohányt, szőlőt és fügét termesztettünk. Nem dolgoztam a földeken, mert gyerekkorom óta tanultam. Vándoroltam egyik városból a másikba, s igyekeztem minél többet tanulni. Nagyon fontos volt számomra az iskolázottság. Hamar önálló lettem, ezt bizonyítja, hogy az általános iskola után én tárgyaltam a gimnázium igazgatójával arról, hogy vegyenek fel. Minden ügyemet személyesen intéztem. A földet bérbe adtuk, s mi a termés egy részét kaptuk meg. Annak az árából fedeztem tanulmányaimat. Középiskola után általános gépészmérnöki karra jártam Aleppóba. Ott két évet végeztem, majd megpályáztam egy állami ösztöndíjat.

 – Miért választottad 24 éves korodban lakóhelyednek Magyarországot?

 – Négy ország – Szovjetunió, Franciaország, Olaszország és Magyarország – között választhattam az ösztöndíj-pályázatnál. Azért esett a választásom Magyarországra, mert sokat hallottam annak idején a rádióban az1956-os forradalomról, ami a szuezi válsággal volt egyidőben, s azt is tudtam, hogy ott nincs olyan kemény diktatúra, mint a Szovjetunióban. Puskás Öcsiről is sokat beszéltek a rádióban. Azt viszont nem tudtam, hogy milyen nyelven beszélnek a magyarok. Olaszországról csak azt hallottam, hogy ott erős a maffia hatalma. Franciaországba azért nem akartam menni, mert Szíria annak az országnak volt a gyarmata.

 – Tartod még a kapcsolatot a szír rokonsággal?

 – Édesanyámmal és testvéreimmel is rendszeresen tartottuk és tartjuk a kapcsolatot.

 – 1967-ben melyik magyar egyetemre vettek fel?

 – Hatalmas ambíció élt bennem, s úgy terveztem: Magyarországon elvégzem az egyetemet, majd hazamegyek Szíriába, ahol segítek a gazdasági életben. Olajmérnök akartam lenni. 1967 májusában érkeztem Magyarországra, s rá egy hónapra kitört az arab–izraeli háború. Nagy csönd vett körül minket. Egy utasítás szerint: kohómérnöknek kell tanulnom, és nem egyetemen, hanem a dunaújvárosi kihelyezett főiskolai részlegen. Tudtam: ez egy óriási visszaesés. Egyetemre jártam Szíriában, s most csak főiskolás lehetek. Végül is kényszerből elvégeztem a kohómérnöki szakot. Sokat töprengtem azon, mit is fogok kezdeni ezzel a diplomával. Ezért továbbtanultam, s így műszaki tanári diplomát szereztem. De ez is kevés volt nekem. Minél több tudásra szomjaztam. Tanulmányaim közben fotózással is foglalkoztam.

 – 1968-tól kezdve foglalkozol fényképezéssel. Autódidakta módon, vagy tanított előtte valaki?

 – Olyan ember vagyok, aki mindig kimondja a véleményét. Nem azért vettem magamnak fényképezőgépet, hogy milliomos legyek belőle, hanem: fotóim által akartam üzenni a társadalomnak. Egy-egy fotóm saját véleményemet tükrözi. Megvettem tehát fotómasinámat, s megfogadtam magamnak: soha nem viszem el a filmeket az Ofotértbe előhívatni a képeket. Ösztöndíjamból vegyszereket vettem, a kollégiumban volt egy fotólabor, s én ott dolgoztam, készítettem a képeket. Láttam, éreztem, hogy értékek születnek kezeim között. Minden képért lelkesedtem, már akkor, amikor még csak a vegyszerben úsztak. Most ritkábban használom a labort, egyszerűen azért, mert én is áttértem a digitális technikára. Később csatlakoztam a dunaújvárosi Rosti Pál Fotóklubhoz. Odamentem, átadtam nekik néhány fotót, és díjat nyertem. Majd egy pécsi pályázatot nyertem meg. Ezek a díjak azért voltak fontosak számomra, mert biztattak: érdemes fotózással foglalkoznom. Ki kell emelnem: nagyon szerettem a magyar tanyavilágot. Ez az egyedüli tényező, ami akkor itt tartott Magyarországon. A tanyákat nem kerítették körbe, nem voltak bizalmatlanok velem az emberek. Leültettek a padra, s beszélgettek velem. Megnyíltak egy idegennek. Soha nem fogom elfelejteni azt, hogy befogadtak, s vendégül láttak engem. Sokat beszélgettem a tanyasi emberekkel. Nem is tudok úgy lefotózni senkit, ha előtte nem beszélgetek vele, nem ismerem meg életkörülményeit. Mindenkiben vannak rejtett értékek, s jómagam ezeket mindig igyekszem feltárni a fényképezés előtt.

 – Az ősi magyar vendégszeretet hasonlít az arabhoz?

 – Mindkét nép befogadja azt, aki jószándékkal közelít. Az araboknál erős a vendégjog intézménye, ami még a bűnösöket is három napig vendégként kezeli, ha az illető a bűne kiderülése előtt belép a ház ajtaján. Az arab világban öröm adni, öröm vendégül látni a másikat. Akkor boldogok az emberek, ha adhatnak valamit.

 – A magyar nyelvet könnyen el tudtad sajátítani?

 – Nem is folytathattam volna tanulmányaimat, ha nem vizsgázom le magyar nyelvből. Kecskeméten tanultam két nagyszerű tanártól, Szekér Endrétől és Orosz Lászlótól. Utóbbi fia, István, híres grafikus, az ő munkája a híres „Tovarisi konyec!”- plakát. Orosz László viselkedésével és türelmével megszeretette velem a magyar nyelvet.

 – Hogyan kerültél a Forráshoz?

 – Bevittem a szerkesztőségbe a tanyavilágról készített fotóimat. Nagyon megörültek nekik, s azóta készítek nekik fényképeket. A Forrás kapcsán ismerhettem meg Lezsák Sándort, Zám Tibort, Hatvani Dánielt, Komáromi Attilát, Goór Imrét, Buda Ferencet, Füzi Lászlót, és Pintér Lajost. Annak idején Lezsák Sándor már ismerte képeimet, amikor 1979- ben elhívott a lakiteleki írótalálkozóra, hogy ott kiállítsam a képeimet. Természetesen arra is megkért, hogy örökítsem meg az eseményeket.

 – Mennyire értetted azt, hogy miről is folyik a diskurzus?

 – Nem értettem mindent, de éreztem, hogy jó helyen vagyok. Azt is éreztem, tudtam: itt történelmet írnak. A találkozón jelen volt Illyés Gyula, akiről sokat hallottam. Az arab világban nagyon tisztelik a költőket. Jómagam, előtte nem találkoztam még Illyéssel, csak ott Lakiteleken. Hatalmas élményt jelentett, hogy a nagy költő megnézte képeimet, kezet fogott velem. Láttam, mennyire egyszerű ember a szó nemes értelmében. Úgy emlékszem kockás inge kissé megkopott gallérjára, mintha tegnap láttam volna. Nagyon kifejező volt az arca, szeme. Róla sikerült elkapnom egy ritka pillanatot: felesége, Flóra asszony súg valamit a fülébe. Sütő András látta ezt a képet a marosvásárhelyi tárlatomon – nagyon tetszett neki. Lelkesen fényképeztem a lakiteleki eseményeket az akkori tudásom és a kezdetleges technika segítségével. Szerény filmekre és szerény nyersanyagokra kezdtem megörökíteni a jelentős eseményt. Bárhova vitt az utam, a lakiteleki anyagot magammal vittem.

 – A Forrás 1979. évi különszámának címlapjára felkerült a találkozón készült egyik képed, a Rács mögött. Ebből, s a metafórikus címből nem származott kellemetlenséged?

 – Amikor a képet készítettem, egy lépcsősor tetején ültem. Úgy szerettem volna megalkotni a képet, hogy a résztvevők és a lépcső korlátai egész kompozíciót alkossanak. Aztán jött a baj: megkérdezték tőlem, miért készítettem így a képet? Véletlenül az akkori megyei pártvezetés legmagasabb képviselője is „rács mögé” került. Azt hitték szándékosan, célzattal készítettem így a képet. Végül is nem lett az ügyből komoly problémám.

 – 1979-re mennyire értetted meg a hazai kulturális és politikai viszonyokat?

 – Az volt a szerencsém, hogy mindig a magyar értelmiség közelében lehettem. Bárhová is ültünk le beszélgetni, a magyar kulturális élet terítéken volt. Aggódtunk a nemzet jövőjéért.

 – Egy profi fényképész, ha ránéz valakire, akkor sejti a jellemét? Akár egy Serlock Holmes?

 – Sejteni kell. Sok ember szeret színészkedni az életben. A jó fotóhoz ezt mellőzni kell. Ez bizony eltart egy ideig.

 – Buda Ferencet legalább 30 éve fotózod. Miért e sorozat?

 – Buda Feriben az egyszerűségét szeretem. Közvetlen, családcentrikus, szerény ember, s mégis Kossuth-díjas költő. Egyszerűségében rejlik nagyszerűsége. Egyes versei olyanok, mintha a keleti ember érzéseit tükröznék.

 – 1989-ben kiállítást rendeztél az erdélyi menekültek számára. Át tudod érezni azt a tragédiát, amit Trianon jelentett a magyaroknak?

 – Hogyne, hiszen az arab országok határait is annak idején vonalzóval húzták meg, ezzel alapot teremtettek a mai napig elhúzódó konfliktusoknak. 1983-ban voltam először életemben Erdélyben, Csíkszeredában két fotóművész társaságában. Nagyon meglepett, hogy magyarul beszélnek az emberek, de mégis más országban vagyunk. A szállodai bejelentkező lapon viszont nem volt magyar szöveg. Hallottam később a falurombolásról és a menekülthullámokról is. Megdöbbentem azon, hogy Európa közepén olyan állapotok uralkodnak, mint a Közel-Keleten. Az említett kiállítás után mind a 42 képem elkelt, s a pénzt felajánlottam az erdélyi menekültek javára.

 - Több alkotótáborban, írótáborban vettél részt. Miért fontos egy alkotótábor?

 – Szabadegyetemként tekintek az alkotótáborokra. Nem csak a fényképészeti ismeretek érdekelnek, hanem minden, ami kultúra és művészet. Zene, művészet, irodalmi témák is nagyon érdekelnek. Ha egy előadást magamban képpé formálok, akkor jobban megértem a lényeget. Egy alkotótábor azért is fontos, mert a kollegák társaságában ellenőrizhetem magam: jó úton haladok-e a szakmában. Elég a jó közösségtől csak egy gondolat, amit elraktározhatok, és később az alapját képezheti egyik képemnek.  

– Eddig miért nem jelent meg egy Iskander-album? Nincs szponzor?

 – Ez leginkább az én hiányosságom, nem tudok és nem is akarok házalni a képeimmel. Úgy érzem, hogy ma már egy album kiadása sajnos sokkal inkább pénz, mint művészi érték kérdése. Vagyis a válaszom, igen, egy nívós, művészi értékkel bíró, nem bulvár album kiadásához szponzorok kellenének.

 – A közeljövőben hol, milyen kiállításon láthatjuk képeidet?

 – Ősszel Kecskeméten a kereskedelmi kamara rendez egy kiállítást képeimből, és remélem, hogy a jordániai kiállításom is megvalósul. 2010-ben Kairóban lesz egy kiállításom, erre a közelmúltban kaptam meghívást az egyiptomi kulturális minisztériumtól. Továbbá a kecskeméti művész kávézóban is tervezünk egy kiállítást.

Medveczky Attila