|
 2009.09.18.
Bajnai nem gazember
Ami
most van, az már valami egészen új. Nem a korábbi állapot
romlása, nem a megszokott értékek deficite, nem útvesztés,
hanem egy saját öntörvényei szerint működő hatalmi entitás.
Nem a múltra alapozódik, attól teljesen elszakadt. A romlás
egy korábbi tökéletességet feltételez, a deficit egy azt
megelőző értékerőt, az útvesztés pedig célt és irányt.
Itt valami nagyon nagy, minőségi változásról van szó. Aki
eltéved az erdőben, az egyre fáradtabban és reménytelenül
keresi a helyes csapást, aztán egy idő után már feladja azt
is, csak megérkezzen valahova, akárhova. Még később már az
erdőt sem látja maga körül, mert valahogy kikecmergett belőle,
egy kihalt, ködös, idegen pusztaságon baktat erőtlenül,
fogalma nincsen, hogy hova, később már arról is egyre
kevesebb, hogy honnan indult. Az emberiség ismert történelme
folyamán mindig is jól meghatározott, kőbe vésett törvények
szabályozták ember és ember, ember és Isten kötelezően elvárható
viszonyát. Na persze jócskán akadtak mindig törvényszegők,
de hogy úgy mondjam, ez egy egészséges, kiszámítható, normális
próbálkozásból eredt.
A
„Minden szentnek maga felé húz a keze”, a „Jézus koporsóját
sem őrizték ingyen” szólások népszerűsége igazolja, hogy
a törvényileg és etikailag legideálisabban lefedett korokban
is voltak kirívó, sajnálatos ügyeskedők, akik nem érezték kötelezőnek
a törvény betartását. Ezeket a deviánsokat persze megbüntették,
de nem ez a lényeg, hanem az, hogy számuk a társadalomban
mindig is elenyésző volt, és nem veszélyeztette a kialakult
nemzeti, történelmi struktúra egészének a fennmaradását,
csupán a csendes szörnyülködés és a hivatalos skandalum kiváltói
lettek ezek a próbálkozások. Ma ez sincsen így. Képtelenség
volna megmondani, hogy ki deviáns és miért az, ugyanis a
deviancia (elhajlás, elferdülés, eltévelyedés) értelmezhetősége
– hasonlóan az erdőben eltévedt vándorunk helyzetéhez –
feltételez egy eredetileg meglévő tervet, útirányt, valami
kitűzött célt, amit el kellene érni, de amihez képest rossz
az irány. Az ördög is csak addig a világ legtaszítóbb lénye,
ameddig ismerjük és látjuk Jézus arcát, ha viszont őt már
kilúgozták belőlünk, a decens megjelenésű, New York-i székhelyű,
sok nyelven beszélő Mister Satan egyre szimpatikusabb és vonzóbb
figurává válik: jólétet ígér, pénzt, hatalmat, fejlődést,
erőt, és semmi mást nem kér cserébe, csak némi engedelmességet,
egy kis lojalitást. Mi van ebben kivetnivaló? Hazánkban
2002-ben elkezdődött a bomlás, de csak 2006-tól, a zavart
tudatú Gyurcsány regnálása következtében gyorsult fel az a
halálos folyamat, amely ma is tart, és amely eljutott politikai
kifejlődésének azon fokára, hogy írásomat így kezdhettem:
ami most van, az már valami egészen új. Gyakorta olvasni a
nemzeti sajtó maradékában azt a megállapítást, hogy csakis
vegytiszta, tudatos hazaárulásként, sehogy másként nem értelmezhető
a hatalmi elit lépéseinek többsége. A napokban például az,
hogy Bajnai – ebben a magyarellenes hisztériakampányban –
elfogadta a szlovák nagykövet meghívását, és elment parolázni,
koccintani hozzá Szlovákia nemzeti ünnepe alkalmából. (Éppen
úgy, mint 2002- ben Medgyessy tette ezt román kollégájával a
budapesti Kempinski Hotelban, Erdély lenyúlásának évfordulóján!)
Száz évvel ezelőtt a diplomáciai kar tagjai tucatnyi elegáns
kifogást tudtak volna felsorolni annak kivédésére, hogy egy
nem kívánatos találkozást kulturáltan lemondjanak. A mai
szociálliberális hatalmi elit sem feltétlenül hülyébb, mint
ők voltak, csakhogy ez már nem ismer semmi egyéb szempontot,
csak az üzletit. Ezért elmegy és koccint: ugyanis nem lehet
holmi nemzeti duzzogások miatt veszélyeztetni gazdasági és pénzügyi
projektek kifutását! Hogy gazember az olyan ember, aki így
gondolkodik? Gazember akkor lenne, ha belülről maga is érezné,
hogy rossz úton jár, de a Gyurcsány/ Bajnai-félék ezt sohasem
érzik, még nyomokban sem: ők nem gazemberek, rosszabbak ennél:
amorális lények. Mindennemű lelkizés nélkül képes ellopni a
libatenyésztőtől a libát, nyugdíjastól a nyugdíjat, diáktól
a támogatást, kismamától a GYED-et, odaadni Joav Blumnak a
Velencei- tó partját, és megadni minden lehetséges törvényi
támogatást a bankoknak és a multiknak. A propos bankok! Az
egyik – természetesen külföldi érdekeltségű –
kereskedelmi bank igazgatója a tévében oktatta ki a magyarságot
arról, hogy miért nem apadnak a forint erősödéssel arányban
a deviza alapú kölcsönrészletek. Elmondta, hogy kölcsönt igénylő
ügyfeleik nagyobbik része szépen tejel, de van egy makacs réteg
– (nyilván ők a deviánsok az igazgató úr szemében) –,
amely nem tud fizetni, ezért a bank „természetesen” – ez a
szó a lényeg! – a fizetni képes és hajlandó ügyfelekre hárítja
át az ő adósságaikat is. Mert – természetesen – egy bank
nem fizethet rá soha semmire! Az ókorban Mózes Tízparancsolata
volt kőbe vésve, most ez a mondat van ott. Ez még akkor is összeegyeztethetetlen
lenne minden európai, keresztény morállal, hogyha az elmúlt év
pénzügyi válsága katasztrofálisan érintette volna a
bankokat, csakhogy – tessenek átlapozni az időszaki jelentéseket
– soha olyan adózás előtti nyereményekkel nem dicsekedhettek
a magyar bankok, mint mostanság! Vagyis, a pénzügyi válságnak
A-tól Z-ig mindenki, de mindenki, aki a telefonkönyvben
szerepel, áldozata lett, kivéve a bankokat. Ez bizony több,
mint furcsa. Miképpen az is, hogy a Bankszövetség elnöke nem
tartja még csak tárgyalási alapnak sem annak felvetését, hogy
ez a helyzet ne így legyen a jövőben. Ó, a jövő! Igen, a jövő!
Engem már régen nem az érdekel, hogy milyen lesz, hiszen a jövőnek
az a sajátsága, hogy mindig más, mint a múlt volt, engem kizárólag
az érdekel, hogy a magyar jövő kinek a jövője lesz ebben az
országban? Miért, miért nem, tartok tőle, hogy nem az enyém,
és félek, hogy nem is a tiéd, türelmes olvasóm. Ugyanis elmúlt
a Coriolanusok, a Szókratészek, a Spartacusok, a Brutusok, a Judások,
a Bánk bánok, a Savonarolák, a Giordano Brunók, a
Bajcsy-Zsilinszkyk – vagyis a lelkiismeretükkel kegyetlenül
szembenéző és viaskodó, klasszikus törvényáthágók kora.
Most az amorálisok ámokfutása tart, márpedig ők
megfoghatatlanok, elérhetetlenek, puhányok, kicsúsznak a kézből,
mint a hal, tartásnélküliek, mint a kocsonya, és az érintéstől
szétkenődnek, mint a takony.
Szőcs Zoltán
|
