vissza a főoldalra

 2010.04.02. 

Por helyett fény

Találkozásaim Lázár Ervinnel – látogatásaim a Csillagmajorban

Tavaly tavasszal végre én is láthattam a Csillagmajort, vagyis Rácpácegrest, akarom mondani, azok földi mását. Merthogy ilyen földrajzi értelemben nincs, ám a lelki síkon nagyon is van, szépirodalmi tekintetben pedig még annál is elevenebb, mióta Lázár Ervin életre álmodta meseszerű lakóival együtt. Abban a szerencsében lehetett részem, hogy Lázár Ervin özvegye, a novellista Vathy Zsuzsa, valamint az író húga, Lázár Zsuzsa éppen Pünkösdvasárnap elvitt magával a Tolna megyei Pálfa községgel szomszédos Felső-Rácegrespusztára, ahol még áll az egykori iskola, melynek padjaiban egykor Illyés Gyula és Lázár Ervin is tanult.

*

Útközben Vathy Zsuzsa a Katona József Színházban megrendezett Lázár Ervin Prózamondó Versenyről mesélt, majd szóba került a Csapda című novella is, mely az egyik műelemzési feladat volt tavaly az írásbeli érettségi vizsgán magyarból. Zsuzsa szerint nem lehettek könnyű helyzetben azok a tanulók, akik ezt választották, ez Ervin egyik legnehezebb írása, szívesen elolvasna egy-két dolgozatot, érdekelné, hogy vajon milyen mondanivalójuk lehetett erről a fiataloknak. Sárbogárdon hajtottunk keresztül. A főútvonal mentén villanyoszlopok sorakoztak, némelyiken gólyafészek volt, kecses tartású madár állt benne.

– Valamelyik családba hamarosan újszülött érkezik – idézte fel a népi bölcsességet Lázár Zsuzsa, majd néhány sarokkal odébb megkérte a sofőrt, hogy lassítson. Meg akarta mutatni a gimnázium épületét, ahol egykor tanult. Tavalyelőtt járt erre legutóbb, de azelőtt évtizedekig nem tért vissza szülőföldjére, ahol két bátyjával együtt felnőtt. Magunk mögött hagytuk Sárszentmiklóst, Rétszilast, Cecét majd Vajtát, ahonnét Pálfa irányába ágazik el a főút. Keskeny híd vezet át a Sárvíz felett, azon túl megálltunk, ezen a helyen volt régen Tüskéspuszta.

– Emlékszel? – fordult Ervin húga Vathy Zuzsához. – A múltkor megkérdezted tőlem, hogy miért maradt annyira kedves számomra Tüskéspuszta? Akkor nem tudtam rá választ adni. Most már igen... Mert ez volt az a hely, ahol az akkori zavaros években, végre igazán otthonra leltünk. Édesapánk tartósan munkát kapott agronómusként, volt szép házunk, a kertjében sok gyümölcsfával... A Tolna megye határát jelző táblánál Vathy Zsuzsa megnyomta a dudát.

– Ez Ervin ötlete, így kell üdvözölni a szülőföldet, Tolna megyének egy dudaszó, Kisszékelynek, ahol házat vettünk, három dudaszó jár...

– Pálfán nem találtatok házat? – kérdeztem.

– Találtunk volna, csak én azt mondtam Ervinnek, hogy ne vegyünk itt házat, mert amint kiteszi a lábát az utcára, biztos találkozik valakivel, aki a kocsmába igyekszik.

*

Illyés Gyula és Lázár Ervin egykori iskolájában ma múzeum, könyvtár és kápolna is található. Azon a pünkösd délelőttön az iskolai padokban egyaránt ültek fiatalok és idősek, már zajlott a református istentisztelet, amikor megérkeztünk. Ezután az iskola falánál Bérdi Imre polgármester szűkszavúan, de pontosan fejezte ki magát, amikor az elhunytra emlékezett:

„Lázár Ervin közülünk indult el, itt élt és holtában is velünk marad, mert csak az hal meg, akit elfelejtenek.” Horváth Lajos író felidézett néhány kedves történetet, mindenkit emlékeztetve arra, hogy Lázár Ervin mennyire vidám természetű ember volt: „Megismételte a csodát, ami korábban csak Illyés Gyulának sikerült, amikor megírta a Puszták népét, ám Ervin nem a szociográfia műfajában, hanem a mese világában varázsolta halhatatlanná azokat az embereket, akiket ezen a tájon megismert és megszeretett.” Kalányos Melinda tanuló elmondott egy részletet a Berzsián és Dideki című műből, majd Tell Edit előadóművész olvasta fel a Séta című novellát, melyben Lázár Ervin így vall szülőföldjéről: „Hogyan magyarázzam el, hogy én Alsórácegresből vagyok? Hogy mit érzek, amikor Igar felől jövet meglátom a simontornyai szőlőhegyet, Pálfa felé autózva átmegyek előbb a Sárvíz, aztán a Sió hídján? Vagy amikor a kisszékelyi szőlőhegyről délre tekintve egy völgy vé-betűjében fölfehérlik a sárszentlőrinci templomtorony? Lehet, hogy a tájszólásról kellene nekik beszélni. Ami nekem olyan, mint a mennyei zene. A mély, o-ba hajló a-k, és az éles zárt e-k mintha helyretennék a világ dolgait. Pedig hát mi tagadás, ez a mi tájszólásunk a legkényelmesebb beszéd Magyarországon. Semmi másra nem ügyel, csak arra, hogy a hangképző szerveknek a legkevesebb fáradságába kerüljön. Tanittó, mondja tanító helyett. És a kulcs helyett kujcs, és a hová helyett há. Még a neveket sem kímélik, a személyi igazolványába Drinóczi van beírva, de ő Dernócinak mondja magát, mert az a fránya mássalhangzótorlódás túl bonyolult.”

Ezt követően, Vathy Zsuzsával együtt leplezték le a márvány emléktáblát az iskola falán:

Lázár Ervin (1936-2006) Ezen iskola falai között tanult két iskolai félévet 1942 és 1950 között Az ünnepségen jelen volt Demény Károly, Sárszentlőrinc polgármestere, akitől megtudtam, hogy az iskolától körülbelül két kilométerre van a lerombolt Alsó-Rácegrespuszta utolsó eleven emléke, egy 170 esztendős Nagyszederfa, melyet Lázár Ervin olyan örökkévaló szellemi középpontnak tekintett, ahová bármikor visszatérhet. Öröm volt látni, hogy a házigazdák mekkora szeretettel ápolják a két író emlékét, de különösképpen Lázár Ervinét, akit A négyszögletű kerek erdő és más meséi révén a legfiatalabbak is kedvencükként emlegetnek. Azóta úgy képzelem, hogy Ervin a Csillagmajorból ma is ugyanúgy tisztán lát mindent, talán most is arrafelé tanyázik a Nagyszederfa környékén, s éppen olyan, amilyennek közös barátunk, Szakonyi Károly leírta őt: „...mint egy hatalmas, bajszos, jóságos óriás, aki fölébe hajol a tolnai tájnak, dömdödöm! – ismétli szelíd hangon, kezét a vidék fölé terjeszti, hogy szeretetével élővé varázsolja. Visszavarázsolja a létbe a pusztát, a rácpácegresi szántókat, dombokat, dűlőutakat, cselédházakat, a csiraistállót, és a gyerekkor minden zegét-zugát. Lázár Ervin hangjára felneszelnek a pusztai férfiak és asszonyok, gyerekek futnak elő mezténláb a porban a lórédomb felől, megelevenedik minden, ami volt. Idegen vándorok térnek be a Nagysaroknál, parancsoló katonák érkeznek, bujdosók után kutatnak nagy hangú fegyveresek, titokzatos kujtorgó kér szállást az istállóban, kinek vére hajnalra szüntelen hull, hogy patakozva elöntse a világot, holtakat kelt életre egy messziről jött ember… ”

*

– Tizenöt éves koromig laktunk Alsó-Rácegrespusztán, ahol őszinte emberi közösségben nőttem fel – mesélte nekem Lázár Ervin egyszer, már nem emlékszem hogy náluk beszélgettünk, vagy valamelyik kocsmában, de az biztos, hogy egy-egy félig teli korsó volt a kezünk ügyében, és Ervin őszülő szakállának szélén békésen megtelepedett egy kevéske hab a frissen csapolt sörből. – Talán ha száz lelket számlált az a község. Mindenki a másikra volt utalva, mindenki a másik ismerőse volt. Könyv és újság oda nem juthatott el. A mindennapi együttlét fontos része volt a mesélés. Ha összejöttünk, mindig akadt valaki, aki mesélt. Ősi, szájhagyomány útján terjedő történeteken nőttünk fel. A népmese ugyanazt a feladatot töltötte be, mint az ősi időkben, mikor még az írni és olvasni nem tudó közösség szórakozását szolgálta. Lelki és szellemi fejlődésünk erős vára lett. Tündéri mesemondóink voltak, akik a szerszámot letéve elmondtak egy-egy történetet. Akadt köztük olyan analfabéta, aki több mint száz mesét tudott. Hallotta és megtanulta a szüleitől, meg a nagyszüleitől. Azok is az őseiktől. Szájról szájra terjedt, mindenki elvett, vagy hozzáköltött valamicskét. Gazdag fantáziára támaszkodó nyelvi teremtő erővel bírtak mind. Rendkívül babonás emberek voltak. Például a teliholdra nem volt szabad rámutatni, mert féltek, hogy leszárad az ember ujja. Komolyan gondolták. Írtam egy Szűcs Lajos nevű kovácsról, aki megpatkolja az ördög lovát. Élveztem minden percet, amit a műhelyében tölthettem. Tetszett, ahogy a vassal dolgozott. Lovakat patkolt és szekereket vasalt. Gyerekfejjel izgalommal hallgattam végig a rengeteg történetet, melyet a kocsisok és az inasok az istálló mellett egymásnak meséltek cigarettázás közben. A pusztai élet fantasztikus élményekkel gazdagított. Büszke vagyok arra, hogy ilyen szavak, mint például lazsnak, tézsla, gyalázka, páskom, fürgettyű jelentését tudom. Na és a csonkacsütörtökét. Dunántúl egyes vidékein a farsangot lezáró hamvazószerdát követő csütörtököt nevezték így. Azon a napon már ködbe veszett a farsang fénye, megszűnt a böjt újdonsága, s következtek az elmélyülés és az akarat hétköznapjai. Noha Lázár Ervin történeteit gyerekként, vagy gyerekeink révén ismertük meg, jól tudjuk, a szerző a felnőtteknek is szól a nagyvilág azon eseményeiről, melyről mondanivalója van a számunkra. Mintha lakna benne, a lelke mélyén egy gyermek, aki minduntalan szót kér, hogy kérdéseivel és észrevételeivel hozzánk forduljon. Közvetlenül vagy utódaink tudatán keresztül szól. Meséinek és novelláinak alapvonásai megegyeznek, párhuzamosan születtek, kölcsönhatásban állnak egymással. Írásaiban a valóság és a mese egymásra hat, összefonódik, szétválik. Összes történetének mélyen szerteágazó, de közös gyökere van. Akárcsak szülőföldjén a Nagyszederfának.

– A pusztát már belepte a gyom, mára romhalmaz lett. Talán egyetlen épület sem áll már. Lerombolták, eladták, elvitték úgy, ahogy volt. Sokáig féltem visszatérni a szülőföldemre. Tudtam, milyen látvány fogad majd. Azután rájöttem, hogy a látszat csal. Avatatlan szemlélő számára nincs a puszta helyén semmi, nem úgy a látónak. A képzeletben minden másképpen van. Gyakran járok vissza és engedem, hogy képzeletemben a régi puszta valósággá váljon. Vannak még szellemi adósságaim, melyeket rendeznem kell. Veszem a töltőtollat és írok. Szaporodnak a sorok a fehér papíron. Harminc éve foglalkozom azzal, hogy a gyerekkoromat megírjam. Szeretném megírni a Csillagmajor című könyvem folytatását. Előhívni, megidézni azokat, akikről eddig nem szóltam. Ugyanazt az írói módszert választom, mint eddig. Mindenből mesét csinálok majd, mint a pusztaiak. Remélem, nekem elhiszik, amit mondok. A valóság egy ponton áttűnik majd a mesébe, így jön létre az új dimenzió. Nem választom külön a kettőt. Ugyanazon a hangon szólok, mint eddig. Olyan vagyok, mint egy jókora kő, melyet egyszer elindítottak a hegytetőről. Ha a lejtő végére érek, megállok majd.

*

Vathy Zsuzsa férje halála után hosszú ideig nem írt novellát, majd újra megihlették a „Franzstadtban” élők. Az íróházaspár két évtizeddel ezelőtt talált új otthonra a Ferencvárosban. Előtte tíz évig Pécelen laktak, illetve a Veres Pálné utcában. Onnét azért jöttek el, mert az a lakás kétszobás volt és nem fértek el benne kényelmesen a két gyerekkel, Fruzsinával és Zsigmonddal. Olyan lakást kerestek, ahonnét a Belváros könnyedén megközelíthető, így jutottak el a Lónyay utcába. Nem jártam náluk azóta, hogy Ervin itt hagyott minket. Ezért kissé nehéz leírnom, hogy mit éreztem, amikor Zsuzsával bementem a dolgozószobába, ahol Ervin írni szokott. Az íróasztalon a régi írógép ugyanolyan hűségesen várakozik „Rácpácegres krónikására”, mintha ő bármelyik pillanatban beléphetne, hogy munkához lásson. Kéznél van a töltőtoll is, mert a meséinek és novelláinak első változatát sohasem gépel írta. A sarokban a szobainason pedig ki van készítve a sötét ruhája, melyben én is oly sokszor láttam valamelyik irodalmi rendezvényen.

– December végén volt három éve, hogy elveszítettük Ervint – mesélte Vathy Zsuzsa. – Az első év volt a legnehezebb, úgy éreztem, mintha a lelkem és a testem telis-tele lenne sebekkel. Gyerekeink szeretetükkel segítettek feldolgozni a történteket. Folyamatos erőfeszítések árán tudtam csak rávenni magamat arra, hogy másképp nézzem az egész világot. Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a halált az élet természetes részének tekinthessem. Amint Ervin elment, abban a pillanatban világossá lett – amin hatvan évig hiába töprengtem –, nem lehet, hogy csupán anyaggá változzunk, semmi mássá. Arra kéne törekedni, amit Ervin így fogalmazott meg Naplójában: „Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot a mainál magasabb rendűvé, ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül belőle, aki meg nem, az visszahullik az anyagba, por lesz fény helyett. ”

Búcsúzóul gyümölcspálinkával kínált, akár Rácpácegresen is főzhették volna, olyan ereje volt, belelapoztam Vathy Zsuzsa legutóbbi novelláskönyvébe, az Angolparkba és Lázár Ervin közelmúltban kiadott Naplójába is, melybe feljegyezte novella- és versszerű álmait, megemlékezett napi történésekről, találkozásokról, megjegyzéseket fűzött hírekhez, eseményekhez. Még lett volna kérdésem, de inkább mélyen hallgattam, mert amikor becsuktam a szemem, majd kinyitottam, ott ült a felesége mellett és úgy mosolygott, mint régen. Nem tudtam levenni tekintetemet az arcáról; „keleties szeme most egy másféle világot is felidézett, ott volt benne a tüneményes fény, ami az ember voltunk jele, ha jótettek, jó cselekedetek és jó szív tartozik hozzá, és nem fog elveszni, csak még nem tudjuk, hova lesz, mi őrzi meg.”

 (Írásunkkal Lázár Ervin író – a Magyar Fórum egyik alapító tagja - előtt tisztelgünk, akinek emlékére Rácegrespusztán egy évvel ezelőtt helyeztek el emléktáblát az egykori iskolája falán.)

Borbély László