vissza a főoldalra

 2010.04.02. 

Sztalin élvezettel olvasta

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita c. regénye

Sztalin úr Mihail Bulgakov világhírű regényét, A Mester és Margaritát kéziratban olvasta, és egyesek szerint hahotázott a könyv részletein, tetszett neki. Ennek ellenére Bulgakov életében ez a regény a Szovjetunióban nem jelent meg. A regény születése után még eltelt majdnem 30 év, amikor A Mester és Margarita megjelenhetett. A szovjet irodalom óriás alkotásának tartják a szakértők a könyvet. Én szerényebben fogalmazok: Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája a világirodalom szinte egyedülálló alkotása. A könyv végső formáját háromszori nekikezdés után 1940-ben nyerte el. Ekkor már Bulgakov halálosan beteg volt, és az év március 10-én elhunyt. A könyv tehát az író halála után negyedszázaddal később jelent meg, és rögtön a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Bulgakovot Kafkával és Joycé-val egy sorban emlegetik. Elöljáróban elmondom, hogy a regényben három egymással szoros logikai kapcsolatban álló síkon bonyolódik a cselekmény: a fantasztikum, a valóság és az elvont filozófia síkján. Mindhárom jelen van, ahogyan a sátán, Jézus, és a szimbolikus értelmezésű Mester és a 30-as évek Moszkvájának Gogol-i torzítású furcsa figurái is jelen vannak. A „filozófiai mondanivalót” az önmagában is lenyűgöző betétregény summázza: Bulgakov sajátos adaptációjában Jézus magányos idealista, szemben az embertelen, számító hatalmat képviselő okos Poncius Pilátussal. Ebben az időszakban Moszkvában és az egész nagy Szovjetunióban nem volt kívánatos személyiség Poncius Pilátus és Jézus Krisztus. Róla írni szinte szentségtörés volt. A feketemágiát, bár dívott ebben a nagy országban, de nem túlzottan kedvelték. Na már most a regény egyik főhőse, Woland a feketemágia mestere, mindenféle gonoszságra képes. Kísérőtársa egy színész formájú ember, meg egy nagy fekete kandúrmacska. Főszereplője még a regénynek Berlioz, aki találkozik egy moszkvai parkban Wolanddal. Berlioz kísérője egy költő. Berlioz megtudja, és a kísérő költő is, Hontalan, hogy Woland jelen volt Pilátus és Jézus találkozóján, amikor Jézust a zsidók bevádolták. Sőt egy más alkalommal Kanttal, a filozófussal társalgott személyesen. A képtelenségek hallatán Berlioz őrültnek, kémnek, mindenesetre gyanús embernek minősítette ezt a Wolandot. Berlioz egyenesen kinevette az illuzionistát, hogy ő Kanttal egy villásreggelinél találkozott. És ez a sátán lelkületű Woland közli Berliozzal:

„– Levágják a fejét! Hontalan mérgesen, hüledezve meredt az ismeretlenre, Berlioz pedig fancsali mosollyal kérdezte:

– Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?

– Nem, egy fiatal orosz nő, Komszomol-tag.

– Hm... – hördült fel Berlioz, akit mértéken felül bosszantott az ismeretlen idétlen tréfája.

– Már bocsásson meg, de ez azért nem nagyon valószínű.

– Én is kérem, bocsásson meg nekem – válaszolta az ismeretlen –, de ez a színtiszta igazság. Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

– Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

– Ez, sajnos, lehetetlen – jelentette ki az idegen határozottan.

– És miért, ha szabad kérdeznem?

– Azért - felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül, az esti hűvösség előérzetében –, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nem csak megvette, hanem ki is öntötte. Az ülést ezek szerint nem fogják megtartani.

A hársak alatt síri csend támadt, ami nem is csoda.

– Már engedje meg… – kezdte Berlioz hosszú hallgatás után, és értetlenül meredt az idegenre, aki ennyi badarságot hord össze –, hogy kerül ide a napraforgó olaj… és miféle Annuskáról van szó?”

Pedig roppant egyszerű a történet. Annuska kiöntötte az olajat nem messze a villamos síntől, azon Berlioz elcsúszott, és egyenesen a villamos alá esett. No de mielőtt tovább folytatnánk Berlioz különös halálának történetét, Bulgakovnál máris megjelent Poncius Pilátus. Ezt így írja le.

„A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Júdea prokurátora, Ponczius Pilátus vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya között húzódott. A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert az illat hajnal óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül. Az udvar mélyéről, a hátsó épületekből, valahol a prokurátort Jerusalaimba kísérő katonaság, a 12-es Villám- légió első cohorsa volt bekvártélyozva, gyenge füstfelhő terjengett a kert felső részén át az oszlopcsarnokig, és a kesernyés füstbe – mely arról tanúskodott, hogy a hat centuria szakácsai már hozzáláttak az ebédfőzéshez – ugyanaz a zsíros rózsaillat keveredett.”

Na ez a Pilátus nem nagyon kedvelte a környezetét, és szemmel láthatóan ki nem állhatta Kajafást, a zsidók főpapját. De hát vele kellett tárgyalnia, hogy mi legyen Jézussal, kit bocsássanak szabadon az ünnep előestéjén, Jézust-e, akiben bűnt nem talált, vagy Barrabást, aki igencsak közismert lázadó volt és bűnös ember. Kajafás gondolkodás nélkül Barrabásra húzott. Pilátus fejére olvassa Kajafásnak:

„Túlságosan sokat panaszkodtál már a császárnak énrólam, Kajafás, most elérkezett az én időm! Hírül adom a császárnak... és nem helyettesének Antiochiába, és nem is Rómába, hanem egyenesen az imperátornak, Capri szigetére, hogy itt, Jerusalaimban, a megrögzött lázadókat véditek a halálbüntetéstől. És akkor én Jerusalaimot nem a Salamon tavának vizével itatom, ahogyan a ti javatokra szándékoztam, ó nem, nem vízzel itatom a várost! Emlékezzél csak rá, hogy a kedvetekért levétettem a falról a császár monogramját viselő címerpajzsokat, hadosztályokat helyeztettem át, végül, látod, személyesen kellett idejönnöm, hogy ellenőrizzem, hogy mi folyik itt nálatok! Emlékezzél szavamra, főpap: egy napon majd nem egyetlen cohorsot fogsz látni Jerusalaimban, nem: egész Fulminata-légió fog idejönni, meg az arabs lovasság, lesz itt keserves sírás és jajveszékelés! Akkor majd eszedbe jut Bar-Rabban megmentése, és megbánod, hogy a halálba küldted a békét hirdető filozófust!” (Jézust.)

Ez a Woland nevű sátán, illuzionista, külföldi ügynök és akárki a következőket mondja el a regényben.

„A dolog tudniillik úgy áll... – suttogta, és óvatosan körülnézett, nem hallja-e valaki – hogy én magam is jelen voltam, amikor mindez történt. Ott voltam az oszlopcsarnokban Ponczius Pilátussal, később a kertben, amikor Kajafással tárgyalt, végül az emelvényen is, de titokban, hogy úgy mondjam, inkognitóban, ezért arra kérem önöket, el ne árulják senkinek, tartsák szigorúan titokban, csss... Síri csend támadt; Berlioz elsápadt.”

Berlioz és a Hontalan, a költő csendben, szemvillanásokkal megállapodtak, hogy ez a Woland egyszerűen és szimplán nem normális. De az volt a javából. És most olvassuk el Berlioz halálának pillanatait.

„Az óvatos Berlioz, noha biztonságos helyen állt, úgy döntött, mégiscsak jobb, ha visszamegy a forgókerék mögé, megfogta újra egy másik küllőjét, és egy lépést tett visszafelé. Keze megcsúszott, és lesiklott a kerékről, lába feltartóztathatatlanul, mintha jégen állna, csúszott lefelé a villamos sínpályája felé lejtő kövezeten, másik lába a levegőbe emelkedett, és Berlioz a sínekre esett. Hasztalan igyekezett megfogózni, hanyatt vágódott, s tarkóját, noha nem túlságosan erősen, megütötte. Felnézett, és odafenn még meglátta – bár arra már nem ért rá gondolni, hogy jobb vagy bal felől – az immár aranyszínűre fényesedő holdat. Sikerült oldalt fordulnia, őrjöngő sietséggel hasához húzta a lábát, megfordult, és meglátta a feltartóztathatatlan sebességgel feléje robogó villamoson a női kocsivezető rémülettől falfehér arcát, vérvörös karszalagját. Berlioz nem kiáltott, de az utca körülötte megtelt ijedt női sikoltozással. A vezetőnő megrántotta az elektromos féket, a kocsi orra a földbe fúródott, aztán felugrott, és az ablakokból csörömpölve hullt ki az üveg. Berlioz agyában valami felüvöltött: „Csak nem?!…” Még egyszer utoljára felvillant a hold, de már darabokra szakadt, és azután elsötétült a világ. A villamos átgázolt Berliozon, és a Patriarsije Prudin, a sínek mellé a kövezett lejtőre sötét, kerek tárgyat dobott ki. A sötét tárgy visszagurult a lejtőn, és a kocsiút kövezetén ugrándozott. Berlioz levágott feje volt.”

A költő, Berlioz kísérője, Hontalan, azonnal Woland után eredt, de már nem találta sehol. Hontalan mindenütt mondta, hogy mi történt. De furcsálkodva néztek rá, végül a bolondok házába vitték. (Tudjuk, ebben az időben a Szovjetunióban a politikai ágálókkal szemben hatásosan alkalmazták a pszichiátria áldásos módszereit.) De míg a költő eljutott a bolondok házába, addig sok minden történt. Például útra kelt a kandúr is, a nagy fekete kandúr, és felszállt a villamosra. Tízkopejkás volt a mellső mancsában. De a kalauznő nem adott neki jegyet, mondván „Polgártárs, macskák nem utazhatnak a villamoson.” A kandúr türelmesen leszállt a megállóban, és várt, amíg a villamos ismét elindult, majd felugrott a jármű hátsó ütközőjére, fél mellső lábával kapaszkodott, a másikkal tovább szorongatta a tízkopejkást, mert így legalább jegyet nem kellett venni. Aztán történt más furcsaság is, miközben Berlioz szegény már meg volt halva. A prosecturán a fejét külön kezelték. A varietészínházban összegyűlt a közönség, ott volt Woland, ott volt a konferanszié, ott volt a kandúr, meg ott volt a közönség. Az ágáló konferanszié nem nagy sikert ért el, mert a kandúr egyszerűen letépte a fejét – parancsra persze. Wolandék meg dollárokat szórtak szerteszét a közönség soraiban. Na hát ez persze csak a rémségek birodalmában történhetett meg Moszkvában, ahol semmi sem volt lehetetlen. Mondják a magabízó nyugatiak, a kultúrvilág bajnokai. Köztünk maradjon, hülyeséget mondanak. Az, hogy dollárokat szórnak szét, magától értetődő. A mostani nagy pénzügyi válság idején mi más történt volna? A fiktív dollárpapírok szétszórattak, és mi lett belőlük? Befőttesüvegek címkéjévé váltak szerte a világban. Ebből lett a nagy banki, biztosítási válság. Gondoljunk csak vissza, hogyan is történt? Csak úgy, mint Moszkvában a harmincas években. Szóval sok-sok furcsaság volt, amit láthattunk. A bolondok házában meg a páciensek száma növekedni kezdett. Olvasom a következő részt.

„– Parancsoljon, Alekszandr Nyikolajevics – mormolta halkan egy ápolt szakállú férfiú, és átnyújtotta a főorvosnak az Ivan adataival teleírt lapot. »Valóságos aktát csináltak belőlem« – gondolta Ivan. A fejes ezalatt gyakorlott pillantással átfutotta a lapot, hümmögött, és néhány szót váltott a körülötte állókkal egy kevéssé ismert nyelven. »Lám, latinul is beszél, akárcsak Pilátus« – állapította meg Ivan búsan. Egy szó hallatára azonban megremegett, és ez a szó a »szkizofrénia« volt. Ó, jaj, ezt a szót már az az átkozott idegen is kiejtette előző este, a Patriarsije Prudin, és ma, íme, Sztravinszkij professzor megismétli. »Hát ezt is előre tudta!« – gondolta Ivan riadtan.”

De maradjunk még a bolondok házában, ami természetesen korszerű, jól felszerelt, csillogó-villogó gyógyító hely volt. Megjelenik egy ember, persze ápolt, aki szintén Poncius Pilátusról írt regényt.

„– Maga író? – kérdezte Ivan érdeklődve. A látogató arca elsötétült, öklét rázta, majd így válaszolt:

– Én Mester vagyok! – jelentette ki rendkívül szigorúan, aztán köntöse zsebéből zsíros, piszkos fekete sapkát vett elő, melyre sárga selyemmel nagy „M” betű volt hímezve. Fejére tette a sapkát, s megmutatta magát Ivannak, előbb profilban, aztán en face, hogy bebizonyítsa mester voltát.

– Saját kezűleg hímezte – tette hozzá titokzatosan.

– Mi a neve?

– Nekem nincs többé nevem – válaszolta a furcsa vendég komoran, megvetően.

– Lemondtam a nevemről, mint minden egyébről az életben. Felejtsük el.

– Akkor beszéljen legalább valamit a regényéről – kérte Ivan tapintatosan.

– Szívesen. Bár ami azt illeti, életem folyása is eléggé érdekesen alakult – kezdte a látogató.

...Képzettsége szerint történész; két évvel ezelőtt még az egyik moszkvai múzeumban dolgozott, amellett fordított.

-– Milyen nyelvből? – kérdezte Ivan.

– Öt nyelven tudok az anyanyelvemen kívül – válaszolta a látogató.

– Angolul, franciául, németül, latinul és görögül. No meg egy kicsit olaszul is.”

A bolondok házában aztán feltűnik egy pacák is, aki azon sírdogált, hogy fáj a feje helye, adják vissza neki a fejét, amit letépett annak idején a kandúr a varietészínházban. Azután még egy furcsaság. Táviratot kapott Berlioz nagybátyja, aki Kijevben lakott. A távirat szövege a következő volt:

„VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN, TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROM ÓRAKOR. GYERE OKVETLENÜL. BERLIOZ.”

Hát ez is a lehetetlen világába tartozik, pedig valószínűleg annyi történt, hogy a postás kisasszony elírta a táviratot. Mert mindig ők a hibásak, a legkisebbek, és a legártatlanabbak. A regényíró sapkáján az a bizonyos nagy M betű azt jelenti, hogy Mester. Neki volt a szerelme Margarita. Róluk is szól ez a regény, ez a különös, furcsa elbeszélés. De az az igazság, hogy egyes tudós elemzések szerint az M betű azt jelenti, hogy Mihail, azaz Bulgakov. Más okvetetlenkedők meg úgy tudják, hogy Makszim, azaz Gorkij. De szerintem Gorkij nem lehet, mert az ő eredeti neve Peskov volt. Tehát maradjunk annyiban, hogy A Mester és a Margarita Bulgakov életregénye, mert különös figura volt és különös író ez a nagyszerű ember. Annak idején, 1909-ben a gimnázium elvégzése után beiratkozott a kijevi egyetem orvostudományi szakára. 1916-ban lediplomázott, aztán praktizált. 1915-ben feleségül vette Tatjana Nyikolajevna Lappát. Az első feleségét. Az orosz polgárháborúban 1919 februárjában Bulgakovot mint orvost behívták az ukrán köztársaság hadseregébe. De onnan dezertált. Aztán bejutott a Vörös Hadseregbe, legvégül pedig a dél-orosz fehér gárdához ment. Volt Csecsenföldön a kozákoknál. Végül aztán Moszkvába költözött. Bulgakov megírta a Színházi regényt, megírta a Fehér gárdát, mert alighanem mindent tudott és átélt a kommunizmust diadalmasan építő népek hazájáról, a nagy Szovjetunióról. De ez a regény, A Mester és Margarita túlnyúlt annak végtelen határain. Így ismertük meg mi is Bulgakov óriási regényét.

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Európa Könyvkiadó, 1984.)

Győri Béla